Báró Julius Evola (1898-1974) a metafiziko-tradicionális létszemlélet egyik legfontosabb XX. századi megalapozója volt. A szerző munkái az élet szinte egész területére kiterjednek kezdve a vallásfilozófiától a szexuson át a metapolitikáig. Ebben a hatalmas életműben is kiemelkedő jelentőséget foglal el „A felébredés doktrínája” című tanulmány, hiszen a „felébredés útja” fontos helyet foglal el az evolai létszemléletben.
A könyv első része („A tudás”) a Buddhizmus filozófiai alapjaiba vezeti be az olvasót.
A „felébredés doktrínája” (Buddha-vada) tulajdonképpen maga az őseredeti páli-kánonra alapozott Buddhizmus, a theravada (öregek vagy tapasztaltak útja). Evola szakít a Buddhizmus köznapi, „exoterikus” értelmezésével és René Guénon nézetével is, aki szerint e vallás nem volt más, mint a Ksatriyák lázadása a világot megváltoztathatatlannak hirdető brachmanizmus ellen, tagadva a varnarendszert és a transzcendens tekintély elvét hasonlóan a protestantizmus katolicizmus elleni lázadásához.
Evola szerint a Buddhizmus tulajdonképpen a tradíció reintegrációja volt a filozófiai spekulációkban elmerült vagy túlságosan „vallásivá” vált, az üres ritualizmusok és megcsontosodott egyházi szervezet által fenntartott, spirituálisan kiüresedett brachmanizmussal szemben.
„Nem a kasztja miatt pária valaki, nem a kasztja miatt brachmana valaki, tettei miatt pária valaki, tettei miatt brachmana valaki” -
nyilattkoztatta ki a Buddha. A 4 varna tehát a megvilágosodás tekintetében is egyenlő, ami azonban nem jelenti a transzcendentális hierarchia tagadását. A felébredés doktrínájának szolipszisztikus felfogása csak a szubjektív „én” létezését fogadja el a világot, pedig annak kreációjaként ismeri. Az első lépcsőfok a felébredés útján, tehát a világ kondicionált voltára való rádöbbenés, hogy a létezés minden eleme tulajdonképpen átmeneti.
„Ahogyan nincs értelme általában tűzről beszélni, mivel csak fahasábokból, trágyából, rőzséből, fűből …(stb) rakott tűz van, ugyan így nincs értelme általános tudatról, mert csak szaglási, ízlelési, látási …(stb) tudat van”.
Az „én vagyok” képzete tehát az okok függvényében jön létre, amely okok azonban állandótlanok. Ha az „én” észlelése az érintkezések függvénye akkor ez az észlelés pedig felbontható maguknak, az érintkezéseknek a pontszerű sorozatává, ahogy a kerék mozgása is folyamatos de mindig csak egy ponton érinti a talajt, akár megy, akár áll. Az eredeti doktrína tehát sem a brachmanizmus által hirdetett „átman”, azaz a minden dologban meglévő mozdíthatatlan és állandó metafizikai centrum létezését, sem annak azonosságát „brachmannal”, a teremtő istennel, sem pedig a reinkarnáció tanát nem ismeri el. Mint ahogy az éjjeli virrasztás során, az éppen kialvó fáklya lángjával meggyújthatják a második, majd a folyamat újbóli megismétlődése után a harmadik fáklya lángját a három láng így nem lesz ugyanaz de nem lesz különböző sem-így ugyan azon „én” már nem születhet újjá létezése azonban prediszponálja a következő „én” létesülését. A Buddhizmusban megjelenő reinkarnáció-tan tehát a külső hatások eredménye, amikor az eredeti ezoterikus tanítás „exoterikussá” vált érintkezve az adott terület vallási hiedelmeivel, főleg a tömegek által is befogadható „Mahayana” iskolákban.
A Buddha-vada szerint a világon eluralkodott a nyugtalanság, mivel a lények nem azonosak önmagukkal.
„Az egész világ lángban áll, az egész világ a tűz martaléka és az egész világ reszket”
A lények az életet nem birtokolják – az birtokolja őket, csupán elszenvedik az életet. Hiszen mit tud irányítani az „én akarata” az én testében?- teszi fel a kérdést a Felébredett:
„én akarom-e az emésztőnedvek keverékét, amely által az étel megemésztődik, a formámat, a húsomat, az ilyen, és nem más emberként meghatározott lényemet. Én akarom-e a tudatomat, vagy egyszerűen csak ez vagyok én?”
Az „az égni akarás” principiuma ami fenntartja a szüntelen áramlást, ahogyan a tűz az egyik faág elhamvasztása után átterjed a másikra, a lények is a sóvárgás által léteznek, nem saját tudatuk, hanem a „daimón” a bennük lévő sóvárgási entitás (antharabava) irányítja őket szüntelen létszomja által, az élőlény létszomj-jellegű alakmását alkotva. Ez birtokolja őket a szubjektív „én” helyett. A „négy árja” igazság” első pontja, a dukkha azaz a „zaklatottság állapota” amelyet a második igazság a tanha (sóvárgás és létszomj) tart fent. A dukkha mozgásba hozza a „létesülés örvényét” azaz a samsarát. Ebbe a samsarába ragadva születnek és halnak meg a lények a „daimón”-nal, a samsarai entitással identifikálva magukat anélkül, hogy valódi létükre rádöbbenve felébredettekké válnának. A körforgás az avijjá azaz a „nem-tudás” és az asavák a „mániák” vagy „mérgezettségek” miatt állandósul. A 3. árja igazság, azaz a „ nirodha azonban azt fejti ki, hogy a dukkha állapota megsemmisíthető és módszert is ad hozzá, amely nem más, mint a 4. árja igazság, a magga.
A „kondicionált genezis” elmélete szerint „az ember olyan isten, aki nem tud isten voltáról” és e miatt a „nem-tudás” (avijjá) miatt száll alá asavák és sankharák (az elme képzetei) „segítségével” a 12 nidánán, azaz létesülési fokozatokon keresztül a samsarába. Ha tehát a vipassana, a belátás és a samatha azaz a lélek tökéletes, felsőbbrendű és rendíthetetlen nyugalma révén felszámoljuk a „nem tudást” az egész „genezis” láncolatosan megsemmisíthető, a sankharák, asavák majd a nidánákon keresztül visszafelé haladva magának a „tudatnak” a „megsemmisítésével” visszajuthatunk a primordiális állapothoz. Ez a pillanat a nibanna (szanszkritul nirvana) helyesen fordítva „Az ellobbanás pillanata” amikor a szubjektív én, azonosul önmagával és legyőzi a samsarai entitást, az őt uraló daimónt és kiszakadva az áramlásból Buddhává, (a sambodhi az abszolút megvilágosodás által) - azaz felébredetté válik. A nibanna állapota tulajdonképpen mind a lét, mind a nemlét állapotának meghaladása -„Akik azt gondolják, hogy a nem-létezéssel kiléphetnek a létezésből nem szabadultak meg a létezéstől”- A nibanna tehát nem megsemmisülés, hanem magába a létbe való belépés.
- „A tűz kialvása nem a megsemmisülést jelenti, hanem azt, hogy visszatér abba a láthatatlan, érzékfeletti állapotba, amelyben azelőtt, mielőtt az adott körülmények között és adott helyen, a tüzelőanyag révén megnyilvánult volna”-
Mivel a samsarai entitás számára elengedhetetlen az „én” passzív és ájult állapota. A Buddhista látszólagos passzivitása tulajdonképpen az igazi akció, amely a kontemplációban nyeri értelmét szemben a samsarai akcióval, amely a létszomj által irányított lények cselekvése.
A könyv második része („Az akció”) megmutatja azt az utat, amely segítségével a filozófia gyakorlattá alakítható. A felébredés az aszkézis útján érhető el, ennek azonban semmi köze az aszkézis populáris, leginkább annak keresztényi, önsanyargató módszerei által kialakított képéhez. A Buddhizmus szemben áll mindenfajta fájdalmas autoszadista vagy mazochista jellegű „önkínzó vezekléssel” a böjtölés önsanyargatás és szüntelen áldozatok által elérni kívánt megvilágosodás eszméjével. A buddhista aszkézis útja kizárólag szellemi út, amelynek során az elme megszabadul kötelékeitől és a meditáció révén győzi le a samsarát. A minél tökéletesebb szellemi koncentráció során a bodhisvatthák - vagyis azok akik egy napon felébredettek lehetnek- alászállnak a négy jhanába azaz az „elszakadottság” (viveka) egyre magasabb tudati szintjén realizálódott létállapotokba (a másik út a „sugárzó kontemplációk” változata) melynek során extranormális képességek, az iddhik birtokába is juthatnak. Az utolsó jhanában pedig elkövetkezik a panna a spirituális megvilágosodás, majd az azt követő nibanna.
Evola könyvének második része konkrét meditációs technikákat is ajánl azok számára, akik a felébredés doktrínáját kívánják követni, majd az utolsó részben áttekinti az eredeti doktrína feldarabolódását, a különböző iskolák a „Hinayana” és „Mahayana” buddhizmus megszületését - egészen a Japán Zen-ig, amelyekben a különböző idegen népek kultuszaival történő érintkezésekkel analóg módon történtek azok a torzulások amelyek a Buddha „istenként” való tiszteletéhez vagy a reinkarnáció tanának integrálásához vezettek. Az eredet megőrzésének szempontjából a japán Zen buddhizmust tartja a legmagasabb rendűnek, amelyet hasonló reakcióként értékel a theravadának a spekulatív brachmanizmusra adott válaszához.
Evola a könyvben szinte kizárólag a Suttapitakára, a páli buddhizmus legősibb és legautentiksabb szövegére támaszkodott és az utószót író „Collegium Buddhologium” szerint a theravada mindmáig legegzaktabb értelmezését adja, amivel különösen nagy segítséget nyújt a ma népszerű Buddhizmus, azaz a Mahayana és a Vajrayana helyes értelmezéséhez, az eredet szempontjából.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
