A történelem során az ember mindig is sajátosan viszonyult a halottjaihoz. Az egyes kultúrkörökben más – más módot talált arra az halandó, hogy megemlékezzen elhalt embertásairól, mivel azok nem csak szellemi és anyagi javaikat hagyták hátra maguk után, hanem anyagi minőségükben a testüket is. A testi maradványok elhelyezésének feladata, hogy jelezze azt a helyet, ahol megemlékezhettek az elhunytról és megőrizhették emlékét. Ezek a síremlékek a temetőképeket is nagymértékben befolyásolták, a hantokon található sírjelek változatossága csendes történetmesélője az ott eltemetettek történeteinek is.
Az ősember idejétől nagyon változóak a hantoláshoz és síremlékekhez kapcsolódó szokásaink, azok egy-egy kor szellemét, az adott kulturális hagyományokat és nem utolsó sorban a társadalmi helyzetet és anyagi helyzetet tükrözve.
Például a régi időkben ritkán álltak márvány vagy kő keresztek a halottak felett, mert a régi kor embere azt vélte, az megakadályozza vagy elzárja a holtak szellemének vándorlását. A temető bejáratán is olvasható köszöntés szerint járta: „Adjon az isten minden jót, diófából koporsót.”
Ehhez híven a fejfákat is leginkább diófából, valamint tölgyfából készítették (kapcsolódva így a népi mitikus gondolkodáshoz és a babonákhoz) rajtuk az elhunyt sírversével.
A fejfák anyaga, formája is meghatározza a sokszínűséget és tükrözi az adott településjelleget is és különlegességét (Pl. a Balatonudvari szívköves temető, vagy a Szatmárderecskei ún. csónakos fejfák)
Az 1700-as évektől a protestánsok körében vált népszerűvé az oszlopos vagy tábla formájú fejfa és a karcsúbb faragású kopjafa, míg a katolikusoknál a vasból vagy fából készült kereszt volt jellemző.
Márvány és kő sírhely a halott lélek szabad járása miatt nem volt jellemző.
Maga a fejfa az ősidőkre vezethető vissza, amikor már az ősember is egy kőből vagy fából faragott emberformával jelezte az elhunyt temetési helyét.
A fejfa elnevezésre két magyarázat található
• utal arra, hogy a sírhanton az elhunyt fejéhez teszik,
• a másik terminus szerint az elnevezés onnan való, hogy az valósan egy kivehető emberi alakot ábrázol
A kidőlt fejfát általában a sírba temették, a gazdátlanokat a rászorultak összeszedték fűtőfának (amit a faluközösség nem nézi jó szemmel, s a hiedelemtörténetek is elítélő példákat tartott).
A sírhant fejfával ellentétes oldalán találunk általában kettő vagy három egyszerűen megfaragott, mélyen a földbe szúrt rudat. Ezek neve Északkelet-Magyarországon lábfa, a Tisza mentén lábtól valófa, Erdélyben kopjafa is. Nevüket a síron való elhelyezésükről kapták. A protestánsok az ország nagy részén a temetési menetben e rudakon vitték ki a koporsót a temetőbe. A két, három rudat aztán az elhantolás végeztével az elhunyt lába felől a sírba szúrták, legtöbbször úgy, hogy a középső magasabban álljon. Másutt – például a Közép-Tisza mentén – csak egy lábfa áll szemben a fejfával.
A régi időkben nem kerültek még írások a fejfákra, azok magassága, az azon levő díszítés a színek mind nagy jelentőséggel bírtak:
• jelölték a halott nemét (pl a süveges/csillagos férfi, míg a konytos nő, a tulipános főként gyermeket ábrázol), korát, esetleg foglalkozása, családiállapota (pl a házasulandó korú leányok, legények sírjelére – az elmaradt lakodalomra utaló – pántlikát, keszkenőt, bokrétát kötnek, s így viszik azt koporsója előtt temetéskor a sírhoz, s állítják sírjára.), és társadalmi státusza
A későbbi időkben a fejfákra vésett szöveg országszerte azonos formula nyitja: „Itt nyugszik…”, illetve zárja: „Béke poraira. Nyugodjék békében”.
Gyakoriak a rövidítések, melyeknek nagybetűs sora egyúttal díszítőelem is.
• ABFTIRA = A Boldog Feltámadás Idejének Reménye Alatt
• ABFTRA = A Boldog Feltámadás Reménye Alatt
• ABFRA = A Boldog Feltámadás Reménye Alatt
• SZ = Született
• MH = Meghalt
• BLPF = Béke Lengjen Porai Felett
• BP = Béke Poraira
• BH = Béke Hamvaira
A népköltészeten belül a fejfa költészete egy külön álló műfaj, amely a síremlékhez kötve és azon függetlenül is él. A sírversek szövege kétféle: az egyikben a halott önmagáról beszél E/1. személyben, a másikban a hozzátartozók írnak a szerettükről.
Szilágyi Márton a DOROMB-ban megjelent újságban foglalkozik Arany Jánoshoz köthetően nevető fejfáról, amely a tanulmány alapján nem bizonyíthatóan Aranytól származó négysoros, bár nagykőrösi temetőben ma is találunk általa írt sírverseket.
Amatőr kutatók és kiváló etnográfukok gyűjtötték országszerte a humoros sírfeliratokat: Derecskey Imre, Erdélyi Farkas, Kissházy József, Ruttkay Sándor, Rosner Ármin, a néprajzos Ujváry Zoltán kötetnyi strófát gyűjtött össze. Alig volt az országnak olyan községi temetője, ahonnan egy-két vagy több ilyen felirat elő ne került volna.
Nemcsak a humoros-szatirikus, de a kisebb helyi napilapok és az országos terjesztésű nagy sajtóorgánumok (mint az Est, vagy helyi Kalendáriumok) is előszeretettel közöltek egy-egy válogatást, olvasóik szórakoztatására és okulására.
A legelső sírverset 1585-ben jegyezték Kolozsváron, a házsongárdi temetőben a temető megnyitásának évéből, a nagy kolerajárvány idejéből való.
Amíg a sírverseket valóban felvésik a fejfára, sírkeresztre vagy sírkőre, addig a nevető fejfák csaknem kizárólag szájhagyományban élnek.
Ezek megmosolyogni való, tréfás, vagy egyenesen vicces sírfeliratok.
Mivel ezen sírfeliratok nem maradnak meg a kezelt fa fejfákon, csak a mostani ember márványtábláin a mi feladatunk, hogy a szájhagyományt tovább vigyük.
Mi adja ezen feliratok humorát?
Ritkán előfordul, hogy a helyi versfaragó, a kántor, esetleg tanító, a pap vagy a helyiek szemében poétának minősülő laikus szándékosan humoros költeménnyel lepi meg közönségét. Gyakoribb azonban az, hogy önkéntelenül is tréfásra sikeredik egy-egy felirat. Ehhez hozzájárul a fejfák sajátos alakja, mely a verssorok, sőt a szavak tördelésére kényszeríti az alkalmi poétát. Az elválasztások, összeírások eleve magukban rejtenek egy önkéntelen humoros hatást, gyakran kerülnek össze nem illő részletek vagy választódnak el összetartozók. A rímelés külön tanulmányt érdemel, e kecske- és kínrímek között valódi gyöngyszemek is előfordulnak. Egy-egy jól sikerült klapancia az ország távoli temetőiben is megtalálható, ez jelzi, hogy igazi népművészeti alkotásként a rímek-rímecskék bejárták Magyarországot.
A kifigurázott alakok között feltűnik a részeges férj, a hűtlen menyecske, a gügye kétbalkezes, az orvosok áldozata, a különleges foglalkozások űzője, feltűnik a nagyotmondó, a falurossza s természetesen a nagyszájú anyós és feleség. Ezek a pár soros művecskék találó zsánerképek vagy jellemszatírák – igaz, nem vagyunk biztosak abban, hogy valóban mindannyian megjelentek-e különböző sírköveken, vagy csak kedélyes újságírók tréfája-e egyik-másik.
A sírversek kedvesen bumfordi humora időtlen: noha ezek a feliratok 60-190 évesek, a népköltészet élő remekeit élvezhetjük bennük – a magyar nép igyekezetét, hogy a halál és elmúlás sötét titkaival a megenyhítő és megszépítő humort állítsa szembe.
A világ legvidámabb temetője kétségtelenül a romániában található Szaploncáé.
A falu a Vidám temetőről lett világhíres, melynek létezése egy fafaragó mesternek köszönhető. Stan Ioan Pătraș 1935-től (1977-es haláláig) készítette tölgyfából és festette élénk, némileg a híres voroneti kolostor falfestményeinek színét idéző kék olajfestékkel a fejfákat. Később tanítványa, Dumitru Pop-Tincu folytatta a munkáját. Jelenleg nyolcszáznál is több fakereszt látható a temetőben.
Az alábbi kis gyűjtemény a nyírbogárdi, a székelykeresztúri, a bökönyi, a pétervásárai és a börvelyi temetőkből származik, Derecskey Imre gyűjtötte össze őket, s 1919-ben jelentette meg az Est egyik számában.
Itt nyomja a göröngy
A dorogi papot
Aki életében
hej, sokszor bekapott!
Ne is öntsetek hát
Könnyeket felette,
Mivelhogy a vizet
Sohase szenvedhette.
Irta a kántor úr
Rettentő bánatbul!
Itt nyugszik a feleségem
Az Istennek hála,
Míg élt kereplő nyelve
Soh sem pihent nála.
Jámbor utas! kotródjál el
Mihamarabb innét,
Mert fel kel, s a veszekedést
Veled kezdi ismét.
Szerelmes Juliskám
Ki-lakozál Lökön.
Ép nálatok voltam
A mult csütörtökön
Épen a konyhában
Kavartad a rántást,
Amikor a halál,
Tőn rajtad egy rántást.
Itt nyugszik kis Péter,
de nem békességgel,
mert egy sírba tették őket a feleségével.
Bevégezvén Tóth Pál a földi életet, E sírba tétetett.
Nyugodnék ő szegény Odalent békével,
De ott is együtt van a feleségével.
Itt nyugszik Tóth Márta, a feleségem,
jó márt néki, hát még nékem.
Itt nyugszik hű nejem Szentpéteri Sára,
eltörött a pipa,
megmaradt a szára.
Itt nyugszik anyósom, megölte egy szem som,
keresztény testvér ki ezt olvasod,
és él még az anyósod, ültesd be a kertet sommal,
mert közös a sors mindnyájunkkal.
Ki e sírban nyugszik,
kék ingbe gatyába,
40 esztendőt volt Katának gulyása.
Ismerte a község apraja nagyja,
Azért is nincs a neve ide kifaragva.
Itt nyugszik a feleségem,
én meg otthon.
Szűzek/hajadonok
Itt nyugszik egy szűz
Hajadon jámbor.
Siratja egyetlen fia,
Sándor.
Itt nyugszik Balog Klára,
szűz hajadon,
egyetlen fiával,
Mihállyal.
Hetven éves bájaimmal
Én is ide tértem.
Földi halandó nem vitt el,
S a halál jött értem.
E sírbolt fedezi Torma Juci testét, sírba temette öt a sok színű festék.
Egy katona és egy pandúr
Vitéz katona volt
Tóth Gábor mindvégig.
Felvitte egész a
Strázsa-mesterségig.
Sok háborúságot
Győzelmesen kiállt,
De biz a halálnak
Ő is kapitulált.
Itt nyugszom én Vass Illés, vármegyei pandúr,
mivel képen karmolt egy megveszett kandúr,
ki balga dühében nem tudta jól a törvényt.
Hála Istennek, hogy nem a feleségemmel történt!
Kántorok, istenfélő
Istenfélő ember
Volt jó Kazi Márton
De a halál így szólt:
Őt is sirba mártom.
Hiába imádkoztattak
Érte pappal,
Temetése előtt meghalt
Három nappal.
A föld legjobb kántora nyugszik e kő alatt. Mindnyájunkat eltemetett volna, ha életben marad…
A Zsuzsi öngyilkosságáról:
Itt nyugszik e sírba, Szolgálóm, a Zsuzska, Hat pakli masinát Ivott a rossz fruska.
Kisgyerek, ifjú:
Karika volt neve,
Karika volt lába,
El is karikázott
A tulsó világba.
Itt nyugszik kis Ökröcske,
Ökör Jánosnak gyermeke.
Az Úristen nem engedte,
Hogy nagy Ökör váljék belőle.
Hogy az ember por és hamu,
bizonyítja Bernát Samu,
aki még ifjú korában,
egyveledett a föld porába.
Itt nyugszom én
nevem Csorba,
disznótorba rúgtak orrba,
kis koromba,
szálltam porba.
Babot tettem az orromba,
így haltam meg kiskoromba,
na így még nem jártam.
Kínrímekkel írt fejfák:
Itt nyugszik Vala PálKi mindég kalapál.
Többé már nem kalapál,Fejfájánál fa lap áll,
Rá van írva: Vala Pál.
Nekem Briscsák Pálnak
Szomoru sors juta,
Herélt lovam hátán
Ütött meg a guta.
Sirat feleségem és két apátlan árvám.
Halandók titeket
Kíméljen e járvány.
Itt nyugszik Istenben boldogult Kerekes Ferkó,
kit oldalba rúgott egy megvadúlt pejkó,
János volt a neve, szegény halandónak,
csak a vers kedvéért írták őt Ferkónak.
Intő jelekkel:
Barátom, ha körtét akarsz enni,
Ne próbálj rektor uram
Nagy fájára menni.
Így járt Csombák Pali,
Ki rája felkúszott,
De amint leesett,
A lelke kicsúszott.
Itt nyugszik Tóth Áron,
ki volt sok vásáron.
Addig csereberélt,
míg egy ló, úgy herélt,
úgy ágyékon rúgta, itt róla a nyugta.
Egysorosok:
• Itt nyugszik az Úrban, mint Máté tehene az útban.
• Boldogan halt meg Balázs Vince, ivás közben rogyott rá a földes pince.
• Hogy az ember por és hamu, bizonyítja Kovács Samu.
• Ennek a sírnak mélységes fenekén alszik Péter Miklós a saját fenekén.
• Itt nyugszom én, olvasod te. Olvasnám én, nyugodnál te.
• Itt nyugszik az, akitől sokan nyugosznak itt.
• Na, így még nem jártam!
A feljegyzés 2022. október 29-én, a Gothic.hu |20 | Voodoo osztálytalákozó 25. rendezvényen a Memento Mori “Nevető Fejfák” című kiállításának megnyitó előadásaként hangzott el.
Felhasznált anyagok:
Balázs Géza: Nevető temetők (in. Turista Magazin 1985-16, p80-81)
Balassa Iván: A magyar falvak temetői. Corvina, 1989.
Csörsz Rumen István (szerk): Doromb – közköltészeti tanulmányok 7. (2019.)
Derecskey Imre Nevető Fejfák (in az Est, 1919)
Magyar Néprajzi Lexikon (Akadémiai Kiadó, Bp., 1981.) sírfelirat szócikk
Rosner Ármin: Humoros versek gyűjteménye (1937)
