”Csak a kétely és a hit elveszítése szorítja
az embert egy új élménydimenzióba:
az elhagyatottságba.”
W. Hofmann: A földi paradicsom
Taine és Burckhardt bizonyos környezeti előfeltételeket tételeznek, mikor alkotók nagyságát vizsgálják. Meghatározónak tekintik a kort, melynek azok szülöttei, illetve az éppen ezért ’társadalmi lénynek’ tekintett (művész-) egyén, kinek kiválósága sokak számára észrevehető lehet ugyan, környezetével oksági viszonylatban lévén mégis nélkülözi az egyediség határozott körvonalait. Kórós Tamást láthatólag foglalkoztatja környezete, ám nála ez mindenképpen egy inherens, nagyon szubjektív, majdhogynem (bensőleg) izolált ’lélek-táj’.
Gyökereiket tekintve a Kórós képein megjelenő egymásba áramló sokszor statikus, végtelen halott terek, de a kipusztultságukban is gyakran organikus örvénylésben fölsejlő idegenszerű ’színpadképek’, - ismerve a képzőművész orientációit – valahol mind az európai későromantika fantasztáinak monumentális világlátomásaira vezethetők vissza. John Martin, Gustave Moreau, Doré nevei említhetőek itt meg a korábbi századokból, ahogyan a nemrégen elhunyt poszt-szürrealista Zdzislaw Beksinskire való emlékezés is éppen úgy indokolt. Elhagyatott romok, tátongó szurdokok, kiemelt rekvizitumok sejlenek fel a Kórós-festményeken, ahol a holtak és (még) élők maradványai már csak magányba kövült gesztusok vagy éjszaka meglesett sápadt fényjelenségek. A laikus nézőben joggal fölvetődhet a kérdés, hogy ez a zavarba ejtően fájdalmas környezet vajon ugyanaz a homogén környezet –e, melyben korunk létezője kínzó mindennapjaiban élni kényszerül? Minthogy horizontálisan véve az emberi létállapotban megnyilvánuló lény számára egyetlen reális geográfia adekvát, el kell fogadnunk, hogy alkotó elemeit s esetenként felismerhető lokációit tekintve igen is a ciklikus törvényeknek megfelelő jelenkorunk exoterikus terrénumait láthatjuk visszaköszönni. Megjegyzendő, hogy egy hypersensitiv, magányos szemlélődő - üveglencsén keresztül megfigyelt - mélyen átélt közvetítésében. Befogadói problémát ezzel kapcsolatban mindössze az a tény okozhat, hogy a perspektíva fókuszpontját megtestesítő fiktív személy valójában nagyon is meghatározott perszonalitás; s az egyedi, szentimentalitástól messzemenően áthatott pseudo-mythologia, mely leheletvékony és mégis megkerülhetetlen keretbe foglalja a kiállított alkotásokat, Kórós Tamás saját univerzalizmusra törekvő mikrokozmosza.
A rendszerint az előtérben, nagyobb méretben ábrázolt, sokszor jelkép értékűvé magasztosulni kívánkozó motívumok, mint a realisztikusan kivitelezett virágok, pillangók, esetlegesen kiválasztott sérült tárgyak illetve másoknak többféle értelmezhetőségi lehetőséget felkínáló tájelemek mind egyértelmű jelentéseket hordoznak: főként létrehozójuk számára.
A szilárd matéria néhol tobzódó néhol tovatűnő töredékei konstruálják Kórós keresett vízióit, melyeknek szomorú aláfestő hangjait szinte hallani vélhetjük egy kortárs zenei- és nem is oly rég még szubkulturális szcéna bizonyos előadóitól. Ugyanakkor ez az ismétlődően megjelenített sérülékeny belső (de lefestettsége miatt egyszerre külsővé is tett) világ, viszonylagossága okából és egy nyomasztó temporalitás fenyegető függvényeként permanens vaporizációnak van kitéve. Az itt kiállító művész oeverjében tehát az eltűnés és pusztulás folyamata, azaz annak egyes megkapó, melankolikus pillanatai kerülnek legtöbbször leképződésre.
Érdemes végül kitérnünk a művész munkáiban fellelhető, portré jellegű, figuralitás szempontjából ismét csak többé-kevésbé meghatározott egyének semlegesnek tűnő egyetemes értékekként láttatni akaró bemutatására is, ahol a stílus tekintetében a kortárs Louis Royo hatása állapítható egyértelműen meg. Vagyis az álmodozó számára menedékként szolgáló fantasztikum és az abba mégis óhatatlanul beszüremlő rideg valóság szimbiózisáról beszélhetünk ezen képek esetében is. Így aggályok nélkül szögezhetjük le, hogy Kórós Tamás vizuálisan interpretálható műalkotásaihoz a kulcs saját psychikus világában rejtőzik s ezen exclusivitásból adódóan a hozzáférhetőség minden bizonnyal őt közelről ismerő, főleg kiválasztott keveseknek adatik meg.
Ez a fajta egyediség a magányos-, nehezen- vagy csak periférikusan megérthető művészek sajátossága, melyben olyan teherként nehezedik az alkotóra (creator qui potens) a külső - leírható és lehatárolt - világ, hogy abba permanens heteronként (creatura inops) belevetve tragikus magányra kárhoztatja; nem hagyva számára más lehetőséget a princípiumok felé, mint a fennkölt vágyakozás.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
