Ősi legenda ez, ami az ember jellemével és törekvéseivel egyidősnek tekinthető, függetlenül a tényleges keletkezési idejétől.
Faust doktor története, aki mágiával is foglalkozott, és egy nap egyezséget kötött az ördöggel, hogy halála után átengedi a lelkét neki, ha addig akad az életében egy olyan pillanat, amikor valóban boldognak és elégedettnek érzi magát („Ha egyszer így szólnék a perchez: Oly szép vagy, ó maradj, ne menj! / Akkor bátran bilincsbe verhetsz, / Akkor pusztulnék szívesen! / Akkor harang konduljon értem, / Akkor szolgálatod letelt, / Az óra több időt ne mérjen, / Akkor az én sorsom betelt!”)
A történet valós háttere 1540 körül játszódott le. „Egész éjjel rettenetes lárma rázta az Oroszlán fogadó falait. Sikolyok, üvöltés és valami természetfölötti dübörgés rémítette a szomszédokat. A fogadós is csak a hajnal első sugaraiból merített annyi bátorságot, hogy bekopogtasson Faust nevű titokzatos vendége ajtaján. Amikor nem kapott választ, reszketve nyomta le a kilincset. Pozdorjává tört bútorok között ott feküdt a padlón a hírneves mágus felismerhetetlenségig elváltozott és iszonyúan megcsonkított holtteste.
Württemberg polgárai megoldották a haláleset rejtélyét, magyarázatuk ma is olvasható a fogadó falán lévő bronztáblán: „A leghatalmasabb ördögök egyike, az életében sógorának nevezett Mephistopheles törte ki a nyakát, amikor 24 évvel korábban kötött szerződésük lejárt, és lelkét örök kárhozatra magával ragadta.” *
Faust csalódott a tudományban, amelyre egész életét feltette. De igazából nem is a tudományon van itt a hangsúly. Mindenkinek eljöhet az életében az a pont, amikor úgy érzi nem tudta magát megoldani, nem tudta áttörni önön korlátait és nem látja az esélyét a révbe érésnek. Ilyenkor az ember vagy felismer valamit vagy nem. És az ördög az ilyen lelkekre, a megfáradtakra, a meghasonlottakra vadászik. Ne üssük el annyival, hogy ez csak a „vallásosoknak” használható szöveg. Az ördög nem mindig patásan érkezik. A bukáshoz ezer és ezer út vezethet, ezer és ezer helyzet, történés, ami a végzetes döntések miatt arra a tornácra juttat, ahonnan már látszanak Dis városának (a Sátán városa Dante művében) súlyosan nyomasztó, igazi, de mégis hamis fényei. Faust érezte, hogy egyszer eljön ez a nap, ahogy az önmaguk korlátaiba fehéredő ujjakkal kapaszkodók közül is sokan előre megsejtik. („Közelgetek hát újra, kósza árnyak, / kik hajdan már feltüntetek nekem.”)
A szerződés megköttetik és megkezdődik egy izgalmas utazás, önmagunk feltárása és a figyelem előtt megnyilatkozott mélységek megélése. („Csak nyúlj le az emberéletbe mélyen! / Mind éli, ám kevésnek érdemes –de – / bárhová nyúlsz, mindig érdekes!”)
Nem szándékozom a dráma cselekményét részletesen felgöngyölíteni. A történések szempontjából csak nagyon röviden utalnék a mű két részére. A tragédia első része a talán legelemibb erejű emberi érzés, a szerelemben kiteljesedhető lehetőségeket ragadja meg, mint az élet magasabb formái felé vezető utat („Te csak emezt a vágyat ismered; / Jobb meg se tudnod, mi a másik! / Jaj, nékem kettő lakja lelkemet, / S egyik a mástól elszakadni vágyik; / Egyik szerelmi mámorért eped, / S minden kaccsával a földhöz tapadna; / Másik a porból vakmerőn lebeg / Dicső ősökhöz a magasba.”)
Elérkezik a totális szerelem ideje, az olvasó, ha nem látná a kezében tartott könyvön, hogy a mű túlnyomó része még hátravan, úgy érezné, hogy talán ebből fog következni a nagy pillanat és elérkezett a nagy robbanás, ami után vihar utáni csendként beáll a harmónia időszaka („lelkem minden tudást megutált, / nyugtatni izzó vágyamat, / vess az érzékiség mélyére engem. / a női szépség mintaképét / meg kell látnod hús-vér szerint!”).
De ugyanúgy, ahogy a gyümölcséről ismerszik meg a fa, azaz a végkifejlettről mérhető le, hogy valamely elv, nézet, módszer helyes volt-e, az egész történésnek mozgatóerőt adó gyökereken is lemérhető, vagy legalábbis előre megsejthető mindez. Ha teológiai – filozófiai fejtegetéseket mellőzve, az ördögöt az abszolút gonoszként kezeljük, akkor ebből csak az vezethető le, hogy módszerei se lesznek éppen pozitívak. Hiszen neki a hatalom a célja, a hatalom, a birtoklás maga, azaz jelen esetben Faust lelkének birtoklása – megszerzése bármi áron. De vallás ide vagy oda, aki a cél elérése érdekében mocskos módszerekhez nyúl (átvitt értelemben az ördög segítségéhez), a mocsok előbb-útóbb a saját fejére hull vissza. A vége mindig a ’nagy pofára esés’. Ezt szimbolizálja ez a fejezet, hisz az elért szerelemhez vezető utat halottak szegélyezik (a lány anyja, bátyja, majd később saját csecsemője), majd végül a lány is halott lesz, hiába akarja Faust megmenteni, a történések átcsapnak a feje felett, meghaladják erejét. De az ördög már nem segít. Neki a halandó ember célja csak eszköz, maga az ember sosem érdekelte. Felkorbácsolni az érzékeket; uszítás, provokáció. Vonatkoztassuk csak el a szerelemtől ezt a témát, a mindennapi, látott példákra behelyettesítve. Sokan próbálkoztak, próbálkoznak és fognak is, de akik át is jutottak saját maguk piros vonalán ezzel a módszerrel, az legfeljebb csak ideig-óráig tartott.
A tragédia második részében Faust az alvilágba utazik, ahol, mintegy a szerelemben rejlő számtalan lehetőséget tovább futtatva övé lesz Heléna, az antik világ (görög) mitológiája szerinti legszebb nő, még gyermekük is születik. Az antik szépségeszmény és a modern nyugati világ találkozása, az ebben rejlő szintézis és az ebből adódó szárnyaló lehetőségek már sok gondolkodót megihlettek. Gondoljunk csak például a közismert „test és lélek” összhangjának filozófiájára, ennek modern környezetbe való leképzésére, a lehetőségek valóban lelkesítők, ezzel alapjában véve nincs is semmi probléma. De a fenti sémához való visszatérés miatt, viszont a tragédia itt is valószínűsíthető Gyermekük bár nem ismer korlátokat, amikor repülni próbál, lezuhan. A hőn áhított pillanat itt sem érkezik el. Talán Faust is szembesül a Heléna-motívumon keresztül - hiszen Heléna ez esetben csak a misztikának köszönheti nem-valós létezését -, hogy mit is ér a legnagyobb szépség és révület, ha az mégis csak illúzión, káprázaton alapul.
Számos misztikus epizód után Faust visszatér a való világba és a teremtő, grandiózus alkotó munkában találja meg az élet értelmét, a tökéletes pillanatot.
A Faust témát többen feldolgozták már, történetesen Goethe műve lett a leghíresebb. Az eredeti ősi legenda szerint Faust a tökéletes pillanat elérése után, a szerződésnek megfelelően elkárhozott. De Goethe megmenti hősét, az Úr közben jár Faustért, angyali seregek érkeznek, Faust megmenekül, azaz az ördög elveszti a fogadást, az embert meg lehet váltani.
A mű másik végkövetkeztetése két síkon mozog. Az egyik, mely nem arra keresi a választ elsősorban, hogy mi az élet értelme, hanem, hogy van-e egyáltalán értelme, egy olyan pillanat szimbólumában, amely azt jelképezi, hogy igen, ez az, ez kell, ez a lényege?
A másik sík, hogy van-e olyan cél, lehet-e olyan cél, ami bármilyen árat megér?
Vagyunk egy páran, akiknek van. Csak ha a történések túllépnek rajtunk, van-e mindannyiunk számára egy „Goethe”, aki megmenti a „hőst”? Én hiszem, hogy van. Csak figyeljünk, és előbb-utóbb felismerjük, meglátjuk. Vagy elindulunk mi is lefelé a lifttel oda, ahol a helyrehozhatatlan lakozik, ahol a remény számlálója már a nullán áll, ahol már csak „sírás és fogcsikorgatás” van? Mint a szintén fausti ihletésű, modern adaptációban, az Angyalszív c. filmben, ,ahol Johnny Favourite – Harold Angel lépésről-lépésre felszámolta magát ( ő pl. azért adta el magát, hogy híres énekes lehessen), miközben az ördög pedig csak mosolyogva ült a fotelban.
Nem egyszerű, az emberiséggel egyidős kérdések ezek…
A művet jogosan méltatták megjelenése után nem sokkal így: „a legmagasabb, amit a német szellem valaha alkotott”. Igen, mindenképp jelentős momentuma annak a tiszta és fennkölt magasztos szellemiségnek, amely az európai kultúrának olyannyira jellemzője.
*a jelölt, adalékként felhasznált hivatkozás az Internet „Legendák?” című rovatából
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
