Jukio | Egy maszk vallomása

Amikor először került látószögembe Misima Jukio Egy maszk vallomása című önéletrajzi ihletésű regénye, nagy késztetést éreztem, hogy mihamarébb elolvassam.
Egyrészt, gondoltam további attitűdöket szerzek, kisebb-nagyobb horderejű gondolatok kapcsán magáról az íróról, illetve talán további adalékokhoz juthatok az 1970-ben elkövetett szeppukujához (hasfelmetszés; a szamurájok hagyományos öngyilkossági módja Japánban) vezető út korai szellemi-lelki előzményeiről. Másrészt, egyes bibliográfia töredékek szerint Ian Curtis, az egykori, brit punk együttes, a Joy Division énekese állítólag öngyilkossága előtt nem sokkal ezt a regényt olvasta, bár ebben megoszlik a hozzáértők véleménye, vannak akik szerint ez a regény nem tartozott kedvenc olvasmányai közé. (Van, aki szerint Jukio: Az aranytemplom c. műve volt a kedvenc könyve, amely stílusában igen hasonlít ezen műre.)
Majd egy finoman fogalmazva zavaró momentum miatt egy ideig morfondíroztam magamban, hogy elolvassam-e a könyvet, amelynek okára majd egy pillanatra alább utalok. Aztán a mindent eldöntő haszontalan tépelődésem végére, a könyvből egy barátom által küldött részlet tett pontot, majd záros időn belül elolvastam a könyvet. Az a bizonyos részlet így kezdődött:
„Azt mondják, hogy az élet színpad. De az emberek legtöbbjét mintha nem kínozná ez a gondolat, mindenesetre nem olyan korán, mint engem. Gyermekkorom múlásával már határozottan hittem, hogy színpad az élet, és nekem is meglesz a magam eljátszandó szerepe, de valódi énemet soha nem kell majd fölfednem.” (…) (Misima Jukio: Egy maszk vallomása – a továbbiakban a könyv – 74.old., Nagyvilág Kiadó, Bp., 1998.)
Mindig előszeretettel kutattam olyan könyvek iránt, amelyek kisemberek elgondolkoztató történeteiről, gondolatairól szóltak, külön kedvelem az olyan feldolgozásokat, amelyek, mint szóban forgó regényünk is, egyes szám első személyben íródtak.
A rövid, de annál mélyenszántóbb történet a második világháború és az akörüli évek Japánjában játszódik, főszereplője egy kis-, kamasz- majd fiatal fiú, akinek titkon homoszexuális hajlamai vannak, de ez nem kap konkrét megnyilvánulási teret a regény cselekménye, illetve ifjú évei alatt. Én személy szerint a melegséggel kapcsolatosan nem tudok toleráns lenni, ha „megszakadok” sem, de ha a regényről, annak figyelembevételével, hogy a hitelessége ne sérüljön, képletesen leválasszuk a homoszexuális elemet, ez a magunkban elvégzett művelet mit sem von el a regény értékéből és főleg mondanivalójából. Egyébként is, Jukio ezen műve az eddig vázoltak ellenére korántsem az a kultikus „meleg regény”, amelyre az olvasó az eddigiek alapján gondolna. A regény egy aprólékos precizitású önelemző, önvizsgálatot tartó munka, mely a gyermekkortól a fiatal fiúvá érésig nyomon követi az öneszmélés sokszor hányatott folyamatait. A fiú magában ápolva észlelt hajlamát, a külvilág számára, annak szabályaiba, normáiba és társadalmi konvencióiba beilleszkedve, megpróbál önmagának egy normális arculatot adni, így kerül rá az a címre is utaló bizonyos képletes maszk. Mint felvetettem, ha a regény elemeit és a felvetett lelki folyamatokat elvonatkoztatjuk, könnyen behelyettesíthetjük a lezajló szituációk adta alternatívákat, dilemmákat az élet más területeire is. Mert a regény azt sugallja, hogy a legtöbb ember egy bizonyos elvárt vagy önmagának tetsző szerepet játszik élete egy bizonyos szakasza vagy egésze során, igazi énjüket, valójukat kevesen élik. És ez általában nem az egoizmustól való erkölcsi elhatárolódásuk miatt van, nem, erre megint csak a legtöbben nem is gondolnak.
Inkább csak a kritikától való félelem miatt - legyen az jogos, vagy jogtalan - állítják fel önmaguk korlátait és nem lépnek sosem saját útjukra.
A főhős önmagára eszmélését gyermekkorától végig követhetjük. Már kezdetben erős vonzódás él benne a szépség, az esztétikum iránt. Az antik világ szépségeszményéről, szobrairól szóló művészeti könyvek tanulmányozása jelenti az első korszakot. A fiút megihletik a mártíriumot és a hősiességet ábrázoló festmények, alkotások. Ösztönösen vonzódik az emberi szépség, a test, az izmok eszményképe és harmóniája iránt. Kamaszkorában ez a szelet összefonódik egy hősi, grandiózus, emelkedett halálkép vizionálásának élményével majd a későbbiekben az ezután vágyódással, mint egy felsőbbrendű, emelkedett értelmű záró akkordként való kiteljesedésként. Hasonló képekben, mint – akik látták – az ’A szakasz’ című Oliver Stone-filmben, a pozitív szellemiségű főhős, Elias hősi halálának megjelenítését. Így önmagában nézve, szem előtt tartva, hogy a legtöbb elvont kérdéskör leggyakrabban világnézeti nézőpont kérdése, még nem is volna különösebb elhajlás. Hisz’ ki ne játszotta volna el kisfiú korában, háborúsdit játszva, hogy lelövik és meghal?
Visszatérve az emberi szépséghez és az esztétikumhoz, mint kitűnt és köztudomású, számos kultúra, majd ideológia arculatában kapott kiemelkedő helyett, gondoljunk csak az ókori görögökre vagy a rómaiakra. De a szépség kultusza végigkísérte az emberiség történelmét. A XX. század elején egy porosz fiatalember, Eugen Sandow, kifejleszti a tökéletes izomzatú testet, lerakva ezzel a modern testépítés sportjának alapjait. Az esztétikum diadala. A szépség és esztétikum hősiességgel összekapcsolt művészeti megjelenítését, egyik legnagyobb kidolgozottságát és fennköltségének megragadását kétségtelenül a német nemzetiszocialista művészetben éri el és ezt kimondva még nem válunk nácivá! Ezen attitűdök egyrészt Leni Riefenstahl, az akkor méltán világszerte elismert filmrendezőnő rendezésében, az Olimpia című filmben kerültek örök rögzítésre.
De mint sokszor előfordult már a történelemben, illetve az emberiség történetében, a szépség és esztétikum iránti vonzódás és igény váltóját – ma már talán így fejeznénk ki – a genetika akaratunkon kívül gyakran átállítja degenerált irányba. (Itt most a téma elaprózódásának veszélye miatt nem térek ki a homoszexualitásnak a japán kultúrában elhelyezett értelmezési lehetőségeire.) A történelem számos ilyen ismert személyiségről tud, felemlítve például, az előző példánál maradva, a legendás, karizmatikus, egyébként homoszexuális Ernst Röhm századost, a hitleri SA-rohamcsapatok (Sturmabteilung) egyik, de leghíresebb főparancsnokát.
Történetünkben a főhős próbálja elnyomni igazi énjét. Szép lányokkal próbál kapcsolatot létesíteni, próbál szerelmes lenni. A képződő lelki folyamatok megint csak elvonatkoztatva hajlamától, érvényesek lehetnek bármelyikünk számára, mikor saját elfojtott vágyaink következtében olyan jellemzőket képzelünk bele személyekbe vagy szituációkba, olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, amik nincsenek benne, csak mi szeretnénk úgy és olyannak látni. Az önbecsapásról egy részben így vall a fiú:
„S mire volt jó mindez? Mesterkélt erőfeszítéseim különös ernyedtséget hoztak rám, elzsibbasztottak. A bennem rejlő realista érezte az örökös tiltakozások mesterkéltségét, amikkel meggyőztem magam, hogy szerelmes vagyok Nukada nővérébe, és harcolt a kártékony fáradtság ellen. Mintha szörnyű méreg itatta volna át a szellemi kimerültséget. A mesterkéltség érdekében kifejtett szellemi erőfeszítések szünetében olykor bénító üresség öntött el, s hogy megszabaduljak tőle, szégyentelenül más ábrándok felé fordultam. Ilyenkor nyomban túlcsordult bennem az élet, önmagam lettem, és különös képektől lángoltam.

Mi több, az így fellobbantott láng elvont érzésként megmaradt a lelkemben, a fellobbantást kiváltó kép valóságától elszakadva, én meg addig csűrtem-csavartam a magyarázatát, míg annak a szenvedélynek a bizonyítékát nem láttam benne, melyet a lány keltett… Így csaptam be újból és újból önmagam. ( könyv 87-88.old.)

A fiú a normálisság szerelmének megtestesülését, a szellem dolgai iránt érzett szerelmet keresi a lányban, de a végén, mintegy villámütésszerűen bele kell nyugodnia, hogy a szellem és a test a szerelemben szétválaszthatatlan, különben már nem arról a fogalomról beszélünk. De a fiú még erőlteti a dolgot, mert a lányt kétségtelenül szereti, de kapcsolatuk végét– mivel a lány időközben férjhez is ment – csak kitolhatja, de meg nem akadályozhatja.
„Rájöttünk, hogy már nem a gyerekszobában élünk, a felnőtt világ lakói vagyunk, ahol ha egy ajtó csak félig nyílik ki, azt az ajtót azonnal be kell zárni. Kapcsolatunk egy ilyen ajtó volt, mely soha nem nyílhatott ki, csak egy bizonyos pontig, s biztos volt, hogy előbb vagy utóbb javításra szorul. (…) Egymás felé nyújtottuk a karunkat, valamit vittünk összekapcsolt kezünkben, de az, amit tartottunk, légnemű volt, csak akkor jelenvaló, ha hiszünk jelenlétében, de eltűnik, mihelyt kételkedni kezdünk. (…) Mesterséges ’normálisságot’ hoztam létre összekulcsolt kezünk terében, és arra biztattam Szonokót, vegyen részt a veszélyes műveletben, pillanatról pillanatra próbáljunk meg fenntartani egy illuzórikus ’szerelmet’. ”
(…)
„-Néha összezavarodom. Azon töprengek, miért találkozunk. De aztán mégis eljövök.
- Talán mert ez az egész nem értelmetlen mínusz. Sőt, biztos, hogy értelmetlen ugyan, de plusz.
- De ne feledje, hogy nekem van valakim, akit férjnek hívnak. S ha a plusz is értelmetlen, nem volna szabad, hogy akár a legkisebb plusznak is helyet adjunk. (…) Mert amit csinálunk, az játék a tűzzel, nem?” (könyv 172, 174,175. old.)

A regény az önmagát, szerepét kereső ember viharos vívódása. A végén a maszk robajszerűen lehull és ott áll az ember önön maga valójában.