Miután a Heavy Lungs kihagyása legendák szerint végzetes hibának bizonyult, dacosra vettem a figurát, hogy megengedhetetlen lustaságnak helye nem lehet többé. És el is jött a pillanat, hogy szavamon fogjam magam, mégha vasárnapra is esett április tizenharmadika.
Rouen az egyik legizgalmasabb francia város, világhíres katedrálisa szerencsére megúszta a nagy égést tavaly. A sziti számomra már évtizedek óta a figyelem központjában van zenei térképen is. A fogalom neve a Rosa Crvx formáció, mely vitathatatlanul a lerongyolódott gothic szcéna alappillére maradt, a hitelesség és kreativitás mintazenekara.
Úgy tűnik a helyi klíma jótékony hatással van a feltörekvő nemzedékre is, erre példa a We Hate You Please Die triója.
Még 2021-ben jelent meg a Can't Wait To Be Fine, amit többször megpörgettem a Memento Mori Rádión, itthon pedig alkalmanként beleverte a menyezetbe a fejemet kiváló és feltörekvő garázspánkjával. Zenei Ladikunk jó megérzéssel tartja azon a bizonyos lüktető ütőéren figyelmét, így eshetett meg, hogy roueniek nem sokkal megjelent új albumuk után már turnéjukkal Budapestet is érintették. Bár a Chamber Songs kevésbé habos hullámokat vetett rám, mint a bemutatkozó korong, érezni lehetett, hogy egy friss, erőtől és dühtől duzzadó színpadi előadás várható - ott a helyem!
Kronológiai bakugrásokat vetek, hiszen két fellépőről van szó, a görög Commuter-t pedig még csak most említem. Az előzetes kagylózás alapján egy tisztességgel megkomponált posztpánk-indie benyomását keltette bennem, az ingerküszöbömön azonban éppen belül. Azért a fogaikat a színpad sarkán hegyezik sokan, így a felcserélt fellépési sorrendnek megfelelő nyolc óra nulla-nullakor már bevetésre jelentkeztem.
Nem bántam meg több szempontból sem. Ezek az atheni srácok a karcsú jelenlét ellenére is piszkosul élvezték a zenélést, és látványosan szerették egymást, amiről számtalan egymásra vigyorgás, ölelkezés és egy remekbeszabott örömkoncert tanúskodott.
A Commuter a kanadai posztpunk (Preoccupations) és a brit újhullám (Shame, Squid) habjait szeli saját bevallása szerint, egy self title Ep-t és a tavaly októberi Guilt Eraser-t jegyzi. Kikövetkeztethető, hogy az órás koncert ezt a repertoárt merítette ki, hiányérzetet maga után nem hagyva. Vasárnapot megszégyenítő hangulat és lelkesedés, és számomra a java még hátra volt...
Ha a két korongot egymásra gurítjuk, a 2021-es Can't Wait To Be Fine és a Chamber Songs között komoly eltérések mutatkoznak. Kitolták a garázsból a bringát, mélyebbre hangolták a bőgőt, nem utolsó sorban pedig meghengergették egy jó adag vicsorgó zajban. Duzzad az adrenalintól a 12 nóta, jól sejtettem, hogy ez élőben pedig fokozódik!
A WHYPD-t elhelyezni nem különösebben nehéz, nekem a Sonic Youth, L7 azonnal beugrik, és egy fontos még motoszkált a fejemben, de nem akar azóta sem beugrani. "Egyesek inkább harcolnának, mint szelfit készítenének, a hangtalan emberek sikoltoznak, itt az ideje a dekonstrukciónak." Érzelmi és műfaji sokszínűség, nyers hangzás, hiteles harag az arcunkba rakva. Nincs egy órás a "kamaraest", de patikamérlegen elegendő és nagyszerű. Hasonló elégedettség a zsebben, mint a februári Xiu Xiu-n.
És még mindig vasárnap, zötyög a kombinó a Nyugati felé, le se szállok lekésni a vonatot egy(?) sör miatt. Szakadna rám az ég? Utálom magam, had' haljak meg léci!
