Jó estét kívánok minden kedves jelenlévőnek! John Morgan vagyok az Arktos kiadó vezető- szerkesztője. Ez egy könyvkiadó cég, amely itt Budapesten működik, és olyan könyvekre szakosodott, melyek azzal foglalkoznak, hogy ősi tradícióink miképp alakulnak át, és találnak új formákra. Felkérést kaptam, hogy mondjak pár szót Laura munkáiról, mint barát, és mint rajongó.
A mai estén az a szerencse érhet bennünket, hogy megtapasztalhatjuk két oldalát is Laura művészi tevékenységének: festményeit és zenéjét. Ha megpróbálnám definiálni a közös részt, amelyet mindkét művészeti ág reprezentál, azt mondanám, az a leszállás a tudatalatti legmélyebb rétegeibe, melyet Carl Gustav Jung „kollektív tudattalan” -nak hív. Ez az a „terület”, ahol az archetípusok helyet kapnak, és mítoszaink, szimbólumaink kitörnek. Ezen archetípusok az emberiség ősi tudása, az, amit legtávolabbi őseinktől örököltünk meg, ide raktározódtak el bennünk.
Mikor az emberek kiűzettek a Paradicsomból a történelem kezdetén, mind szó szoros értelemben, mind szimbolikusan, hirtelen lettünk elvágva a természetes világtól, melynek valaha a részei voltunk. Lassan elkezdtük elveszíteni tudásunkat a minket körülvevő világ ösztönös megértésétől. Ahogy Hamvas Béla írta: „Az szintén valószínű, hogy ami most leselkedik a tudatalattiban, azt egyszer belakta a fény birodalma,de elsüllyed, mint Atlantisz. Ha ez nem történt volna meg, nem tudnánk kiemelni a tudatalatti valóságát a felszínre. Ha ez a hely itt lenne az árnyék között, nem lenne lehetséges továbbvinni. A tudatalatti egykor tudatfeletti volt – mikor az emberek a fényben éltek, mikor a tudat nagyszerűbb része még nem süllyedt el. Ezen okból, és csak ezen okból jönnek fel lentről ezek a dolgok; ami felemelkedik a titokzatos mélységből, az győzelem és nagyság; ami visszabukik, az fenyegetést és veszélyt hoz.”
Művészet – vagy végül is a legmagasabb művészi forma – az az út, amely visszatérít bennünket az ősiség birodalmába, emlékeztetve arra az igazságra, amely nem mindig kifejezhető szavakkal, de talán sokkal pontosabban megfogalmazható érzésekkel. Talán ennek okán a legjobb a művészetet este megtapasztalni, mikor a legközelebb vagyunk az álmok világához. A művészet, az álmok, a tárgyak és az általános világunk elgondolásai, a puszta ábrázolás fizikai formái transzcendens értelemmel telnek meg és belátást adnak egy másik világba, mely a láthatóság fátyla mögött rejlik. Valami, amit a hinduk „maya”-nak neveznek, amiről Úgy hisszük, létezik, az valójában illúzió, ami elrejti a valós világot fel nem készült szemünk elől.
A legtöbb művészeti alkotás manapság kizárólag a műanyaggal és az eladhatósággal törődik. Ez a tendencia lecsillapítani szándékozik és segíteni egy jobb fogyasztóvá válni, továbbá a művészt gazdaggá és híressé tenni, ahelyett, hogy intellektuális párbajra hívna minket. Laura munkája nem ilyen. Ő mélyre ás, a sötét, lét előtti vizek alá, a „maya” fátyla mögé és mikor visszajön, megmutatja, mit látott ott. Ma este lehetőségünk nyílik megnézni néhány látomását.
Egyik ilyen: A belső föld. Sok ősi hagyomány azt tartotta, hogy a Földünk üreges és ezen üreges réteg egy másik világot képez, ahol fantasztikus lények laknak és léteznek. Gyakran említenek egy napot, mely ennek a világnak a sajátja. Laura ábrázolásán láthatjuk a szárnyas embert, aki ennek a földnek lakója, körülvéve titokzatos erők csomópontjaival, melyek megtöltik a teret. Ezek az emberek a napjuk körüli sámán táncra vannak hivatva, erőt nyernek belőle és harmóniában élnek vele.
Egy másik kép; „A hegy király csarnokában”, az éjszaka teremtményeit látjuk, részben fizikális, részben spirituális természettel. Talán totemállatok eksztatikus tánca a Napisten körül, ami nagyon galaktikusnak tűnik.
Három kép visszavisz a germán mitológia világába. Itt van „Ur”, mely a „Havamal” legfontosabb részét ábrázolja. A keresztény mitológia megmutatja nekünk a keresztre feszített és az oldalán lándzsával átszúrt Krisztust, halálát és szenvedéseit felajánlva az emberiség bűneitől való megszabadításra. Kontrasztban áll ezzel Wotan, az istenek atyja a germán mitológiában, aki feláldozza saját magát saját magáért akképp, hogy felköti magát a Világfára. Körülötte a kilenc világ forog, kilenc éjszakán és kilenc nappalon át. Majd megsebzi magát egy lándzsával. A szándéka az volt, hogy gyarapítsa a rúnákról való tudását, melyek néhányát körülötte is láthatjuk. Ezek a szimbólumok, melyek itt megfogalmazódtak, a legkorábbi nyelvezetét jelentették a germán embereknek, néhányuk mágikus és ezoterikus jelentést tulajdonított a rúnáknak. Wotan ezen a képen úgy néz ki, mintha egy hatalmas szemre lenne felfüggesztve, ami talán az a szeme, amelyet ő maga kitépett és bedobott a „Mindent tudás” forrásába, az egyetemes bölcsesség eléréséért.
Egy másikon láthatjuk az első istenek trióját, akiket Ázoknak ismerünk – Wotánt és az ő bátyjait, Vilit és Vét. Ők teremtették az első embereket. Láthatjuk, hogy betörnek a teremtés fényével, amit különböző lények vesznek körül. Ezek ősi létezők, akik talán csak most keltek életre az istenek által.
Itt van „Thor és a Világkígyó”, melyen látjuk Thor-t, a germán villám és mennydörgés istenét egy viking hosszúhajón, amint megkísérli túlélni a Ragnarök káoszát, mely a világ elejét, vagy éppenséggel végét jelenti. A sötét korszak ideológiája a kereszténység előtti mitológiákkal azonos: a görögök „Vaskornak”, a hinduk „Kali- yugá”-nak, s az ősgermánok „a farkasok korának” hívták. Mindegyik megállapodik abban, hogy az utolsó korszak az, amiben jelenleg mi is benne vagyunk. Az Edda versek szerint ebben a korszakban testvér testvér ellen fordul, állandó a hadviselés a rengeteg árulás, a hűtlenségek és az általános nyomorúság miatt. A hinduk úgy tartják, ez a korszak a materializmus győzedelmeskedésével karöltve elfelejtkezik a hagyományokról és a szakralitásról. Thor a Világkígyó felett van, mely körbetekeredik a Föld körül és önnön farkába harap. Mikor elengedi a saját farkát, a világ megszűnik. Szintén látszik, amint Thor egyik kezét a kígyó szájába teszi, mely engem a germán hadisten, Tyr történetére emlékeztet, aki egyik kezét Fenrir farkas, a szörnyű teremtmény szájába tette, akit az isteneknek le kellett láncolniuk, megelőzvén a pusztításait. A farkas kielégítve dühét, leharapta Tyr egyik karját, ám ez még nem volt elég neki, hiszen magát Wotan-t kívánta megölni a Ragnarök alatt. Amit ez a kép mond nekem azzal, hogy Thor ugyancsak a kígyó szájába teszi a kezét, hogy elhárítsa a szörny indulatát, megmentve a világot egy újabb rövid időre.
Végül itt van a talán legtitokzatosabb az összes kép közül: egy kép egy férfiről, aki lemerül a vízbe, körül van véve rejtelmes energiákkal és lényekkel, feltörekszik egy hatalmas tengeri szörny szájából, mely emlékeztet a Krakenre a görög mitológiából. Látom, ez az utolsó kép a sorozatból, mely a Ragnarök után következik. A tengeri szörnynek négy szeme van, utalván a tudásra. A víz, tudatalattink szimbóluma. Ez a lény számomra egy olyasfajta szörnyet jelent, mint a görögöknek: nem egy szörnyű bestia, de valami, ami egyszerre figyelmeztet és tudást birtokol. Nem úgy, mint a keresztény mitológia, amely azt mondja, minden véget ér, mikor eljön a világ vége. A kereszténység előtti vallásokban, beleértve a germánt is, a „világ vége” csupán a lehetséges világ végét jelentette; ezt azonnal követi majd egy új és más világ. Ez számomra sokkal reményteljesebb perspektíva és sokkal következetesebb abból a szempontból, amit a természetben látunk. Semmi élő nem hal meg igazán, egy egyszerű változó forma, amely valami mássá alakul. Ha személyesebb nézőpontból akarjuk vizsgálni a kérdést, azt mondhatnánk, mindannyiunk tanulópályán van az életében: mikor alávetjük magunkat egy jelentős változásnak, a személyiségek, akik voltunk meghalnak, majd újjászületünk valami /valaki másnak, újnak. Ez a folyamat elengedhetetlen, hogy egészségesek és erősek maradjunk. Így számomra ez a kép jelenti az újjászületést, melyet a rombolás követ. Mindkét terminusnak engedelmeskedünk, elérve így a fejlődést. Hozzáadva egy másik lehetséges interpretációt az értelmezéshez, ez egyfajta evolúció. Nem a darwini, materialista evolúció, hanem inkább egy nagyszerűbb, erősebb és teljesebb ember evolúciója. Egy önfelismerő ember – túl az állatias „farkas kori” ember romjain.
Így ezen képek sorozata bemutatja számomra a teljes időkört, amely állandóan ismétli önmagát, az eredettől a haláláig és az újjászületésig. Ha mi valóban az „Utolsó kor’-ban élünk, úgy rengeteg mítosz beszél azoknak, akik megértik, és fölé emelkednek, s azt kell tenniük, amit az itáliai filozófus, Julius Evola javasolt, mikor sürgetett bennünket: „ maradj ébren a hosszú éjszakán, hogy üdvözöld azokat, akik a következő reggelen érkeznek”. Egy olyan korban, mikor minden, ami nem vezet kézzel fogható profithoz figyelmen kívül marad, ott csak néhány olyan van, mint Laura, aki vissza kívánja emelni az örök bölcsességet új utakon, melyeken áthaladhatunk, azok számára, akik utánunk jönnek.
Ha nézik Laura képeit és hallgatják zenéjét, javaslom, ne csak racionális elméjükkel mérlegeljenek, hanem próbálják kinyitni magukat mélyebb érzéseknek, melyek inspirálhatják szívüket és lelküket, így tudjuk csak meghallani őseink hangját és hívását.
köszönöm a figyelmet!
A fotó Laura közösségi oldaláról származik, hamarosan képgaléria a kiállításról és koncertről!
