Nine Inch Nails | biográfia

Trent Tükörországban avagy a Nine Inch Nails rövid története

Elöljáróban leszögezném, hogy ez az összefoglalás igyekszik a lényegre szorítkozni, megveszekedett NIN fanok nem sok újat fognak benne találni. Ennek egyik oka a hely korlátozott volta (az egész NIN sztori ismertetésével egy lexikont lehetne lassan megtölteni), a másik ok pedig az, hogy felnövekvőben egy generáció, akik jóformán csak annyira tájékozottak NIN dolgokban, hogy a Marilyn Mansonnal van némi közük egymáshoz. Ezen próbálunk most változtatni egy kicsit.

Michael Trent Reznor 1965. május 17.-én látta meg a napvilágot a Pennsylvania állambeli Mercerben. Szülei (anyja: Nancy Clark, apja: Mike Reznor) korán elváltak, így a nagyszülők nevelték fel Trentünket. Nem lehetett könnyű meló, ugyanis hősünk élete nem egészen indult sikeresen: igazi vesztes fazon volt. Mindemellett azért csak megtanult zongorázni, és szaxofonozni. A főiskolákkal már nem volt szerencséje, kettőből is kihajították. Nem egy bíztató kezdet, ámde ez nem szegte kedvét Mr.Reznornak. Nagy dolgok álltak még előtte. A könnyebb boldogulás érdekében, áttette székhelyét Mercerből Clevelandbe. Porfészekből a nagyvárosba. Itt egy hangszerboltban kezdett el dolgozni, és nemsokára a zenészi pályafutása is beindult. A NIN előtt három zenekarban volt érdekeltsége. Az első az újhullámos Option Thirty, a második a szinti-pop Exotic Birds. A harmadik pedig a digital-hardcore Sins. Mindezen zenekarok elmorzsolgatása közben sikerült elhelyezkednie hangmérnökként egy lemezstúdióban, ahol hozzálátott muzikális ötleteinek rögzítéséhez (természetesen munkaidőn túl), amikor nem totálisan amatőr blues-zenekaroknak próbált elfogadható hangzást barkácsolni. Ezek az ötletek alkották a későbbi Pretty Hate Machine gerincét. Ezeket a demókat aztán elküldte a TVT Recordsnak, ahol láttak benne fantáziát. Ennek folyományaként elutaztatták hősünket Londonba, hogy ott rögzítse az albumot. És most következik az egyik mélypont (mert még sok lesz). Tehát; 1988-at írunk, főszereplőnk ott áll egy számára ismeretlen ország, ismeretlen fővárosában vadidegen technikusokkal, influenzásan (na ja, az angol klíma), és ráadásul még a barátnője is otthagyta. Frusztráló egy helyzet, nem? Mindezek ellenére sikerült felrántania egyedül egy albumnyi hangzóanyagot, és mivel hősünk szerette a formaságokat, egyszemélyes zenekarát elkeresztelte Nine Inch Nails-nek. Ekkor jött rá arra, amire nagyon sok hasonló cipőben közlekedő zenei multitalentum előbb vagy utóbb ráeszmél, nevezetesen, hogy zenészekre van szüksége, ha koncertezni akar.
Így hát Trent keresni kezdte a megfelelő társakat. Ez idő alatt jelent meg a Pretty Hate Machine (1989) is. Érdekes egy album lett, annyi szent. Egyszerre megvan benne a szinti-popra jellemző rideg hangulat, és a cyberpunkos nihilizmus. A nyitónóta Head Like A Hole egy kiábrándult, pszichésen megcsömörlött generáció himnusza lett. (Hajaj, amikor erre a számra leamortizáltuk a haveromék nappaliját. Daliás idők...) A Terrible Lie egy depresszív, sötét tónusú busongás, a Ringfinger méltó párja, de az album egészére jellemző a lehangoltság. Mondjuk a Sin egész vidám darabnak számít. Anélkül hogy továbbragoznánk a dolgokat, és szócséplésbe kavarodnánk, kijelenthetjük hogy korszakalkotó album született. Ezt talán a tripla platina státusz is igazolja. Valóban, az album meglepően sikeres lett, és amint tudjuk a sikert mindenki másképp éli meg. Reznor bácsi például fülig süllyedt a mizantrópiába. Nem is csoda, keresztül-kasul turnézták az USA-t, voltak a Guns N’ Roses nyitózenekara. Itt nyilatkozta azt Trentünk, hogy „mi egy köcsög szintibanda vagyunk” De ők voltak a headlinerek a Lollapalooza fesztiválon is. Ami eztán következett azt egy szóval ki lehet fejezni: csömör. A rengeteg turnézástól, és negatív tapasztalattól megkeményedett és beszigorodott a muzsika is. Eltűnt az első albumra néhol jellemző balladázgatás, helyette felütötte fejét a gyűlölet, és a kétségbeesés.(Help me, I’m in hell) Ennek eredményeként jött ki a Broken EP (1992). Rajta 99 track-el, amiből csak nyolc tartalmaz értékelhető muzsikát, a többi kilencvenegy tételen a Csend-szimfónia hallható. Jó, a Pinion sem egy nagy durranás. Ugyanakkor ez a mű is platina lett, sőt a Wish még Grammy-díjat is kapott. Ugyanebben az évben jelent meg a Fixed EP is, amin a Brokenről ismert dalok remixei kaptak helyet, olyan zenészek újragondolásában, mint Danny Hyde a Coilból, vagy a Garbage-os Butch Vig. A lángoló borítójú albumot követte a vizes.

Mindezek után, munkás hónapok következtek. A megszokott maratoni turnézás mellett Mr.Reznor John A. Malm Jr. Producerrel társulva megalapította a saját kiadóját az Interscope-on belül, Nothing néven. Ide szerződtették le elsők között a Marilyn Mansont is, akiknek az első két LP-jén szinte az egész NIN-társulat vendégeskedett. Cserébe Brian Warner szerepelt a Gave Up klipjében, mint gitárállvány. Aztán sikerült egy nem éppen szerencsés ingatlanügyletet is lebonyolítani. Történt ugyanis, hogy Trent bácsinak egy szép tágas villára lett volna szüksége Los Angelesben. Erre mit ad Isten, az ingatlanos rásózta Polanskiék Cielo Drive-i házát, ahol a True Manson Family annakidején lemészárolta Sharon Tate-et, és baráti körét. Gázos ügy, pláne hogy a sajtó is mindjárt rászállt, ugyanis pont ekkor jött ki az új LP előfutárának szánt maxi is, a March Of The Pigs. Ehhez meg azt kell tudni, hogy a gyilkosok a villa falára áldozataik vérével azt írták föl, hogy Pigs. Szóval állt a bál. Pedig maga a szám, csak egy bibliai történetet kívánt feldolgozni. Abban a nagyon vallásos Amerikában ez hogy nem jutott senki eszébe? Na, mindegy. Lényeg, hogy beindultak az új nagylemez munkálatai, és viszonylag a NIN is stabil tagságot tudhatott magáénak. A Reznor-Lohner-Vrenna-Clouser-Finck ötösfogat ebben a felállásban elég sokáig terrorizálta a világ zenei sznobjait.
Ezennel el is érkeztünk a NIN történetének következő kiemelkedő eseményéhez, amit szokás szerint egy pokolian mély válság fog követni, olyan, hogy ’99 őszéig új korong nem is fog megjelenni a zenekartól. Tehát 1994-ben megjelent az az album, ami végképp zenei állócsillagot csinált a bandából, ez pedig a The Downward Spiral, a végletek albuma. Elbűvöl gyönyörű csúfságával, és megmelengeti a lelket a benne rejlő katartikus fájdalommal (Hurt). Imádod, mert gyűlöl. Élni akarsz vele, mert el akar pusztítani, és az egyetlen valós dologra tudsz csak közben koncentrálni, ez pedig a fájdalom. Szerepet kap az önsanyargatás ( Mr. Self Destruct), a szexuális hedonizmus (Closer, Big Man With A Gun), a halál előtti megnyugvás (A Warm Place), és a pszichét olyan szinten sanyargató szenvedés, aminél az ember érzi, hogy mindjárt összeomlik, és onnét már nincs visszaút. Ugyanakkor az individuum erőszakosan lázad is sorsa ellen, és ez átcsap egyfajta üvöltő nihilizmusba (Heresy, I Do Not Want This), úgy, hogy ebben a lázadásban felőrli saját tartalékait, és ezáltal a rettegett pusztulásba zuhan. És legvégül szembesülünk önmagunkkal, hogy mivé is lettünk. Ilyenkor már csak megbékélni tudunk a tulajdon pusztulásunkkal, és észrevesszük, hogy az állandó hadakozásunkkal nem értünk el semmit, csak tönkretettük magunkat. Miénk lett a szenny királysága.
Az 1995-ös év hozott egy katasztrofális turnét (szétvert koncerttermek, buszbaleset, leamortizált dobos). Ráadásul a zenekar kezdte megélni mindazt a testi és lelki nyomort, amiről az album szól. Fesd az ördögöt a falra! Még ebben az évben megjelent a Further Down The Spiral című remixalbum, amin többek között a Coil és az Aphex Twin gondolta újra a Downward Spiral dalait, több-kevesebb sikerrel.

1996-ban indult be az Európa turné, miközben Trentünk nekiállt a Natural Born Killers filmzenealbum összeállításának, amire három saját szerzemény is fölkerült ( Burn, Something I Can Never Have, A Warm Place ). Ez annyira jól sikerült, hogy egy évvel később David Lynch felkérte hősünket, hogy a Lost Highway című vizuális rémálmához válogasson filmzenét. Ezen az albumon már szerepelt David Bowie, a Rammstein, és természetesen a NIN is a Perfect Druggal (Absynth-reklám), de a ’97-es év további része is elég sűrűre sikeredett. Meghalt főszereplőnk nagymamája, összebalhéztak a Marilyn Mansonnal (Starfuckers Inc.), és végül a zenekari főhadiszállás átkerült New Orleans-ba. Ilyen változások után indult be az új nagylemez összekovácsolása. Az album egyébként dupla lett, ezzel is igazolva, hogy a NIN megint kreatív fázisban van. A The Fragile (1999) névre keresztelt hangzóanyag lett talán a legorganikusabb, és legtöbb hangszert felhasználó műve a zenekarnak. Itt már fogyatkozóban az a fajta gyűlölet, ami a régebbi anyagokat jellemezte. Ami itt a legjellemzőbb, az a stúdióelektronika minimalizálása a hangszerelésben. A slide gitártól kezdve a tubáig minden fellelhető hangszert csatasorba állítottak hőseink, viszont samplert és loopot ezen a művön alig hallani.

Mindennek ellenére nem kelt kaotikus benyomást az emberben, sőt, ilyen finoman kidolgozott dalstruktúrákkal eddig még csak nagyon ritkán operált a zenekar, most meg itt van mindjárt két albumra való belőle. Ami pedig a legérdekesebb, hogy koncerten tökéletesen illeszkednek a régebbi dalok közé a Fragile szerzeményei, pedig az album hangulata inkább nyugodt és elmélkedő (Frail/Wretched, La Mer). Persze vannak agresszív dalok is (We’re In This Together), de a fő vonalat mégis egy amolyan „felnőttes elmélkedés az elmúlásról, és amúgy az élet dolgairól”, hangulat uralja. Szokás szerint ez a lemez is elérte a platina státuszt, a háttérben pedig megindult a kavarás. A két Mister, Reznor és Manson kibékült, és egyesítették erőiket a közös ellenség, a Limp Bizkit ellen, több-kevesebb sikerrel. Ugyanakkor megindult a Fragile album turnéja is, akkora apparátussal, hogy az előző turnék haknivá törpülnek mellette. Ez volt a NIN csúcsra járatott korszaka. Párhuzamosan a turnéval megjelent a Things Falling Apart (2000) című remixalbum is, valamint rögzítésre került az …And All That Could Have Been. Nine Inch Nails. Live-ra keresztelt koncertalbum is.
A turné lezárásával ismét csend következett. Életjelként a Tomb Raider filmzenére felkerült Deep említhető, és a Resident Evil 1-ben hallható, Fixed EP-ről származó Fist Fuck remix kb. egy perce, ami nem került fel a soundtrackre. Aztán 2004-ben megindultak a munkálatok a With Teeth körül. Zenészek jöttek mentek, Charlie Clouser például lelépett Alec Empire-hez, Jeordie White pedig átigazolt a Marilyn Mansonból. Session-muzsikusként feltűnik Dave Grohl is, hogy feldoboljon pár számot, de nagyon sok ilyen baráti szívesség fordul elő a rögzítés fázisa alatt. Érthető: ennél az albumnál már nem kellett idegeskednie Trentünknek, a zene miatt nem. A magánéletével kapcsolatban viszont azt nyilatkozta: „választhattam,vagy megölöm magam, vagy változtatok az életemen”, és tekintve, hogy a lemez megjelenésekor már négy éve tiszta volt, a megoldás kézenfekvőnek mutatkozott.

Nem ölte meg magát. Ezennel el is érkeztünk az utolsó NIN stúdióalbumhoz, amit akkora várakozás előzött meg, hogy a kalóz letöltések miatt kétséges volt, hogy egyáltalán az USA-ban megjelenik-e a The Hand That Feeds maxi. Végül minden tisztázódott, és 2005. május 8-án hivatalosan is megjelent a With Teeth. Ez az album egyfajta visszakanyarodás a Brokenes zeneírási stílushoz. Egyrészt, mert itt is a ’70-es évekre jellemző heavy-rock hangszerelés lett összeházasítva a jelenkori technikával, másrészt nincs az albumnak különösebb koncepciója, a dalok önállóan is megállják a helyüket. Összefoglalva eléggé retró szájízű hangzóanyag született, és igaz, hogy nincs meg benne a Downward Spiral agonizáló szépsége, vagy a Fragile bonyolult professzionalizmusa, de ugyanakkor attól is lehet remek egy album, hogy egyszerű. (Remélem, nem veszik szexista megnyilvánulásnak, de lehet vonzó egy fehér pólós, koptatott farmeres leányzó is.) Ez egy ilyen dalcsokor: az egyszerűségétől lesz szép, és attól, hogy kimondja, amit akar. A hangulat is ilyen, nincsen túldimenzionálva. Ahol agresszív, ott üvölt és tombol, ahol nyugodt, ott simogat.
Jelenleg itt tart a Nine Inch Nails, és a szülőatya, Trent Reznor története. Zárásként pedig le szeretném szögezni még egyszer, hogy ez egy erősen zanzásított áttekintés. A régebbi fanok legföljebb az ismereteiket újíthatják fel belőle, de remélem egypár érdeklődőnek sikerült felhívnom a figyelmét erre a jelenségként is definiálható zenekarra. Mert ahogy a Pretty Hate Machine bookletjében is szerepel: Nine Inch Nails is Trent Reznor.

Dorn írása