Pető Zoltán | A szkarabeusz

„…E titkos tudomány számára semmi sem lehetetlen, parancsol az elemeknek, ismeri a csillagok nyelvét és útját, szavára a Hold véresen lebukik az égről, a halottak feltámadnak sírjaikból, és az éjben üres koponyákon keresztülüvöltő szélben végzetes szavakat suttognak” (Eliphas Lévi)

Hiába telt már el oly sok idő, még mindig megfagy bennem a vér, ha fel kell elevenítenem, mit láttam azon az éjszakán. Nemsokára meghalok, és félek, pokoli sors lesz az osztályrészem. Hiába tettem meg mindent, amire ember képes, hiába küzdöttem oly sokáig könyörületet nem ismerve a Gonosz ellen. Sokakat megtisztítottam, de engem – félek – nem tisztít már meg semmi. Látok ott egy arcot, amit soha nem szabadott volna látnom. Vannak dolgok földön és égen, melyek természete az isteni bölcsesség végtelen kegyelménél fogva rejtve marad a halandók elől, és ez nagyon jól van így. Örökké átkozott legyen az, aki a misztériumok mögé pillant! Az Úr kegyelmére bízom hát magam, mikor közzé teszem a történtem. Az Úr legyen irgalmas!

Ifjú éveimben, - oly messze tűnnek most, mintha egy másik világban éltem volna, – elhagytam apám gazdag firenzei házát, hogy az ismeretlen határvidékekre utazzak. Gyermekkorom óta furcsa és megmagyarázhatatlan dolgokat láttam. Hat évesen már tökéletesen beszéltem arabul és héberül, pedig sohasem tanítottak rá. Emlékszem, egyszer nagyon haragos voltam egy játszópajtásomra. A kisfiút másnap holtan találták, pedig egyetlen újjal sem értem hozzá. A cselédség félt tőlem, tanítóim döbbenten távoztak házunkból, mikor egyetlen pillantásommal kiolvastam szívük titkait. A papok rosszallóan néztek rám, s nemsokára egész családunkat eltiltottak a szentségektől. Apám számára egyre kellemetlenebb lett a jelenlétem és hamarosan alig akadt valaki, aki felkereste volna a kereskedőházat. Már a Szent Hivatal is tudomást szerzett rólam s ettől fogva rettegésben éltünk. Tudom, hogy apám az inkvizíció kezére adott volna, ha egy napon nem kopog be hozzánk egy különös, csuklyás alak. Fojtott párbeszédet és aranyak csengését hallottam, s másnap örökre búcsút intettem Firenzének. Így lettem tanítványa Ibn Rabíának, a mágusnak. A Nagy Tenger mindkét partján kutattuk a tiltott tudást, Szentföldön és Bizáncban, mígnem végképp hátat fordítva a keresztény világnak, ősi templomok hieroglifáit tanulmányoztuk Egyiptomban, hogy beavatást nyerjünk a Hét Sírkamra Testvériségébe. Utunk végül Granada túlvilági tikokkal és álomszerű minaretekkel teli városába vezetett. Éjjel érkeztünk, s képzeletemet azonnal felgyújtották a bizarr paloták csúcsai, mikor izzani láttam őket a sziklás homoktenger felett. Míg éjszaka a csodákkal telt város utcáit jártam, nappal ősi könyvek és tiltott tekercsek közé temetkeztem, s a paloták alabástrom-termeiről álmodtam. A muzulmán világ minden nációja megfordult már itt, s arról is hallottam, hogy a város legöregebb házait még a rómaiak építették. A szűk, poros utcák mintha a kiszáradt föld repedéseit követték volna, káldeusok és mórok, berberek és indusok tömege áramlott rajtuk szüntelen.
Mielőtt tanítómesterem örökre lehunyta volna a szemét, bevezetett a Rend-be, ahová ő is tartozott. Egészen elbűvöltek a legendák, miket tőlük, az ismeretlen földek vándoraitól hallottam. „Utazóknak” nevezték magukat és úgy összetartottak, mintha titkos kasztot alkotnának. A kalifa tanácsadói között éppúgy meg lehetett őket találni, mint a mecsetek előtt kéregető rongyos tömegben.
Azok közé tartoztak, akik örökké nyughatatlanok, de nem a világi érvényesülés foglalkoztatja őket – létük elveszett értelmét kutatják.
Sokan, sokféle dolgot meséltek különös földekről, s én kíváncsisággal vegyes kétkedéssel hallgattam legendáikat a sivatag mélyén elsüllyedt Kmerr-ről, Tagorath-ról, az óceán titkos szentélyéről, vagy a világ peremén függő Zöld szigetekről, ahol a smaragdgyümölcsökkel ékes fák és márvány szökőkutak között gyönyörű amazonok sétálnak. Idővel megtanítottak a misztikus extázis technikájára, amit titkos beavatási láncolatuk őrzött. Ekkor bepillantást nyertem a kiüresedés és a fanah titkaiba, megértettem, hogy álom és valóság csupán két aspektusa egyazon létnek. Én is láttam dolgokat, amik rejtve maradnak a profánok előtt, jártam az elme fényének titkos városában, és az álmok palotáinak kristály-termeiben.
A Fekete-pusztaságról, azonban nem csak az álmaim, de az utazók is hallgattak.
Talán ez a különös csend lehetett az oka annak, hogy emberemlékezet óta elhagyatottan áll a vidék.
Aki a sors ösvényeinek valamely kiismerhetetlen szeszélye folytán mégis arrafelé téved, igyekszik minél hamarabb kijutni a sejtelmes dombhátak, cserepes föld és kiszáradt folyók felett ívelő ősi kőhidak boszorkánygyűrűjéből. Azt mondják, a fű fekete, mintha halottak rászáradt vére borítaná. Erről a helyről nem szólnak színes vagy szórakoztató legendák, csupán valami figyelmeztető, rosszalló pillantás volt az, amit az utazóktól várhatunk. Mindent, amit a fekete-vidékről tudok, egy koldus öregembertől hallottam, aki mások szerint félbolond volt már a kortól. Látomásainak vad tüze - mely fennköltebb volt annál, mintsem a többiek megérthették volna - már régen elvette tőle a mindennapi világ érzékelésének képességét. Mikor megkérdeztem tőle, merre található az elátkozott vidék, makacs hallgatásba burkolózott, és én kétségekkel és vad reményekkel telten köszöntem el tőle, szerettem volna bepillantást nyerni titkaiba.
Mikor a nap eltűnt a forró dűnék mögött, és a derék muszlimok már mind nyugovóra tértek, ismét sétára indultam a kétszarvú hold alatt, mely a homokszín, négyszögletes kis házakra szórta türkiz derengését. Szinte feloldódtam az elemekben ilyenkor, úgy éreztem, egy vagyok a mindenben jelenlévő istenséggel, egy a langyos sivatagi szellővel és az olajfák árnyával, melyek az út mentén és a szűk udvarokban nőttek.
Aztán egyszerre hátborzongató hang zökkentett ki meditációmból. Mintha valaki vagy valami nyöszörgött volna kétségbeesésében és fájdalmában, s a tónus oly lidérces, oly fátyolos volt, hogy csak az ifritekre, a sivatag gonosz démonaira gondolhattam. Továbbhaladtam a holdfény ezüst könnyeivel telehintett úton, s a bizonytalan hang erősödött, szinte ordítássá fokozódott. Megálltam egy négyszögletes tér közepén, és megpróbáltam meghatározni az irányát. Ekkor nagyot dobbant a szívem, mert a szenvedő hang ezt kiáltotta:
-Materno di Dio, salvari me!
Talán egy honfitársam került bajba? Úgy tűnt a hang egy közeli sikátorból jön, s én tőrömet kezemben tartva közelebb merészkedtem. A hangszín hirtelen megváltozott, és valami mély, torokhangú suttogásba váltott. Ekkor egy másik beszélő szólalt meg, mintha héberül mondott volna valamit, azonban egyik szavát sem értettem. Aztán újrakezdődött a rémséges nyüszítés. Az egyik romos, elhagyatott ház kapujában egy alak hevert. Időnként remegés futott át rajta, és ilyenkor borzalmasan vonaglani kezdett, mintha halálán lenne. Kaftánját szinte már teljesen leszaggatta magáról, és amennyire a sápadt, kék-ezüst derengésben kivehettem, arca teljesen eltorzult a kíntól és a félelemtől.
- Mi lelt téged jóbarát? Kérdeztem a szerencsétlent, de úgy tűnt nincs tudatánál. Enyhe rángás futott végig a testén, s egy pillanatra mintha visszatért volna belé az erő.
- Meneh, Adonai Shalae! Metatron! Hörögte valami teljesen elváltozott, mély és reszelős hangon, majd a következő pillanatban felült és hosszan, kétségbeesetten nézett rám. Úgy tűnt valamit mondani akar, de ismét összeesett.
Nem hagyhattam magára a szerencsétlent, s óvatos mozdulatokkal megpróbáltam talpra állítani. Nagy nehezen lenyomtam a torkán egy kis vizet a kulacsomból, s ettől erőre kapott annyira, hogy támogatásommal meg tudjon tenni néhány lépést. Ahogy hozzáértem majdnem visszarántottam a kezem, mert bőre sikamlós volt, mint a hüllőké, és hideg, mintha már régen meghalt volna. Mikor gyertyafénynél is szemügyre vettem, még sokkal nyugtalanítóbb érzéseim támadtak. Bőre valószínűtlenül fehér, szinte átlátszó volt, mintha üvegből lenne. Meg tudtam figyelni alatta az artériákat, és a csontok elmosódó, sötét tömegét. Mellkasán, pontosan a szíve fölött egy hatalmas tetoválást láttam, amely valami rémes, fekete bogarat formázott. Egyiptomban találkoztam már a szkarabeusz okkult szimbólumával, a hatalom hieroglifájával, amely pontosan olyannak tűnt, mint ez. Az idegen köntöse teljesen szét volt szaggatva a jel fölött, s úgy tűnt, mintha ki akarná tépni magából a szörnyűséges stigmát. Halottam a yezidik titokzatos szektájáról, a kelet boszorkánymestereiről, akik valamilyen átkozott jelet viselnek a szívük fölött. A kalifa rendelkezése szerint azonnali halál a jutalma, ha valakire rábizonyítják, hogy e szekta tagja. De ez az ember láthatóan szenvedett, mintha csak a halál rettenetes urainak játékszere lenne. Elvittem házamig a szerencsétlen embert, és megpróbáltam kényelembe helyezni. Úgy vettem észre, a roham elmúlt és egyenletesen, nyugodtan lélegzik.
A történet, amit később Giacomotól hallottam örökre megváltoztatta az életemet.

„Éppen a piacról tartottam hazafelé. Be akartam fordulni a házam felé vezető kis utcán, mikor mintha villám csapott volna belém, elszédültem, és minden elhomályosodott. Mikor ismét magamhoz tértem nem láttam sehol az utcát, és mintha egész Granada köddé lett volna. Jeges szél vágott az arcomba, és pengeként hasított át könnyű kaftánomon.
Megfagyott fű lepte be a repedezett talaj sírdombokra emlékeztető buckáit, fekete, mintha rászáradt vér festené meg. Kietlen és elhagyatott volt minden, nem láttam egyetlen állatot vagy zöldellő fát, egyetlen élőlényt sem. Mintha a legmélyebb kétségbeesés fészkelte volna be magát a táj titkos lelkébe, oly elhagyatott, sivár és mozdulatlan volt minden.
Kétségbeesetten meredtem a néma, fekete dombhátakra a nap nélküli láthatárt kémlelve. Különös, babonás félelem fogott el, miután rájöttem, hogy kiáltozásomat senki nem hallja meg, csak a visszhang gúnyolódik velem. Egy idő után botladozva elindultam s utam hamarosan rettenetes, ősvilági kőhidak fenyegető árnyéka alatt vezetett át. Talán a gonosz titánok építették őket még az özönvíz előtt, oly hatalmasak, oly idegenszerűek voltak, hogy csak az alvilágban készülhettek.

Már órák óta gyalogoltam, de a démoni pusztaság még mindig nem akart véget érni. Elcsigázva, reményvesztetten folytattam utamat, és már biztosra vettem, hogy itt fogok halálra fagyni, ezen az ismeretlen és elátkozott földön. Ekkor valami miazmás kigőzölgés, émelyítő, rothadásra emlékeztető szag csapott meg.
Az egyik bucka mögött hosszan elnyúló vízfelületet pillantottam meg, egészen olyat, mintha a legsötétebb éj méhéből fakadna. Opálosan fénylett, akár elhagyatottság ólmos, szomorú tükre, mely elnyel és megfojt mindenkit, aki csak egyszer is belepillant. Az iszapos, szürke, rezzenetlen víztükör teljesen kihaltnak tűnt, s a parton csupán néhány beteg, haldokló fa nyújtogatta csontvázkarjait a mérgező párát lehelő mélység felé. Az éjszaka közelgett, és nem találtam gázlót, vagy csónakot, amivel átkelhettem volna. Folytattam utamat a sivár, elhagyatott, sötét part mentén, s közben az egyre vastagodó felhőrétegből szállingózni kezdett valami nyirkos permet, olyan, mint a hó, de fekete volt, mint az átkozott fű, ami ezt a halotti pusztaságot borította. Egyszerre különös képet láttam pestisbűzös hullavízben tükröződni. A sötét ablakok kísértetiesen meredtek a semmibe, a bomló vakolat és az ősi kapu fekete szájként ásított felénk.
Tekintélyes épület magasodott néhány méterre a parttól. Még romos állapotában is megfigyelhető volt a harmónia, amitől fénykorában oly lenyűgöző lehetett. Árkádos kapujával, porladó antik oszlopfőivel a régi római villákra emlékeztetett, még néhány repedező, félig lehullott mozaik maradványait is meg tudtam figyelni a rég eltűnt ajtó felett. A néhai kert helyén burjánzott valami elvadult növényféle, amely indaszerűen kúszott fel az épület oldalain. A ház féloldalasan megdőlt, azt a benyomást keltve, hogy nemsokára saját súlya alatt fog összeesni. Reménykedtem, hogy találok itt valakit, de a magas tetőn éktelenkedő hiányok arról árulkodtak, hogy a már régóta nincs használatban.
Lelkemet Istennek ajánlottam, és beléptem a düledező kapun, amely az életet jelenthette számomra.
Az egész berendezés formátlan, pókhálós törmelékhalommá esett szét. Antik széklábak, törött szobrok, cserepek és fadarabok hevertek torz összevisszaságban. Felmásztam a hiányos, porladó kőlépcsőn, amely pontosan a bejárattal szemben emelkedett. Már ekkor hatalmába kerített valami zavaros, nyugtalanító érzés. Azt sejtettem, hogy a ház nem teljesen lakatlan, és valaki minden lépésemet szemmel tartja. Nyomasztó érzésem kissé enyhült, mikor a második szinten egy tágas helységbe jutottam, melyet sokkal jobb állapotban találtam, mint a földszinti részeket, habár az általános bomlás itt is érzékelhető volt. Még mindig állt egy százéves porréteggel borított hosszú tölgyfaasztal, a pókhálós székek, és a falon függő súlyos képkeretek az egykori lakosok fejedelmi ízléséről tanúskodtak. Egy, hatalmas, a kosztól szinte fekete tükör függött a terem másik sarkában, súlyos, antik falióra hevert az egyik korhatag polc alatt. Nemsokára egy ősrégi kandallót is felfedeztem és a padlón bőségesen heverő korhadt fával gyorsan befűtöttem. Végre enyhült a fagy és a rettegés keltette rossz közérzet, - sejtelmes fény világította be az ódon lakosztályt. Odahúzódtam a kandalló mellé, hogy kissé megmelegedjek, szemem azonban megakadt a tükrön. Az imént még szinte teljesen fekete üvegben egy ismeretlen arc képe jelenik meg. Egy kék szemű férfi nézett vissza rám, gúnyosan vigyorogva. Hullámos, szőke haja hosszan omlott a vállára. Biztosan érzékcsalódás lehetett, mert egy pillanat múlva már saját, kissé elmosódott alakomat láttam a penészes, mocskos felületen tükröződni. A meglepetéstől szinte kábultan hátráltam néhány lépést. Talán mégis van valaki rajtam kívül a házban?
Még hosszú ideig nyugtalanul járkáltam fel-alá, és a tüzet vettem a kandallóból, hogy meggyújtsam a néhány gyertyát, amit a romhalmaz között találtam. A legnagyobb idegfeszültségben várakoztam, hosszú órák teltek el, de semmi rendkívüli nem történt. A romos villában néha nyikorogva megmoccant valami a kinti szélrohamok hatására, de olyasmi nem történt, amit démonok mesterkedésének tudhattam volna be. A sokk miatt azonban képtelen voltam elaludni. Leültem egy rozoga, vörös posztóval borított karosszékbe, és a velem történt abszurd eseményeken töprengve a szél megkínzott üvöltését hallgattam, amely őrjöngött és nevetett odakint, mint egy elátkozott lélek. Talán csak a képzeletem játszott velem, de úgy tűnt emberi hangok vegyülnek ebbe a tébolyult zenébe, egy mélyebb, erőteljesebb és egy lágyabb, nőies. Biztosan felfokozott képzeletem tévesztett meg, mikor úgy véltem, ez utóbbi kérdéseket tesz fel az előbbinek, amely hosszasan magyaráz valamit. Mikor már legalább harmadszorra hallottam ezt a különös párbeszédet, idegesen felpattantam, és körüljártam a szobában, de semmi mást nem tudtam kivenni, csak a szél gunyoros süvítését. Mikor figyelmet összpontosítottam, az éteri suttogások azonnal elhallgattak. Tudtam, hogy az emberi fantázia túlműködése bármilyen természetes jelenséget képes misztikus színben feltüntetni, és korántsem voltam oly hiszékeny, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítsak az efféle hallucinációknak. Mégsem voltam képes elaludni, s mivel a terem túlsó végében könyvespolcok sorakoztak, úgy döntöttem megvizsgálok néhány fóliánst, hátha el tudom terelni figyelmemet, a boszorkányszombatot járó szélről. Az, hogy csupa mágikus, gnosztikus és kabbalista kódexet találtam, korántsem nyugtatott meg jelenlegi helyzetemben.
A kortól penészes kötetek többségét latinul és görögül írták, és néhánnyal már találkoztam, mint a Corpus Hermeticum, Raziel és Seth könyve, vagy a Zóhár. Végül egy ismeretlen szerző, Thyponeus Magnus könyvét vettem magamhoz, és visszatelepedtem a karosszékbe. Találomra felnyitottam a poros kötetet, és olvasni kezdtem:

Élet és halál viszonylagos fogalmak a beavatott számára. Ex nihilio nihil fit. Nem lenne születés, ha az univerzális létszellem nem feltételezné a születés előtti élet tényét, így a halál nem más, mint a halhatatlanság előfeltétele…
Az, akinek hatalma van, az univerzális megfelelés törvénye alapján kilép az élet és halál körforgásából, tetszése szerint létezve a térben és időben, uralva az asztrális fényt, testi halála sem érintheti többé…
Így visszatérhet ő a láthatatlanból, mivel a látható és láthatatlan világ úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint egy sűrű szövet szálai, csupán érzékszerveink gyengesége okán nevezünk valamit láthatatlannak… Ami meghalt megszületik újból, nem maradva örökkön az elfedettségben. Az akinek hatalma van uralkodik immár az anyagon, akarata szerint irányítván inkarnációját, hogy hús-testében megszülessen…


Hosszan olvastam még az efféle zavaros értekezéseket, s észre sem vettem, ahogy az ébrenlét átadja helyét az álomnak. Talán csak kandalló sejtelmes fénye vetett emberinek tűnő árnyékokat, és szél nyöszörgését véltem beszédnek? Mondják, hogy az ilyen öreg házak megőrzik azoknak a szellemi lenyomatát, akik sokáig falaik között élnek, s az árnyékok néha csalóka formákat öltenek. De nem, mégis álmodnom kellett, mert nem ugrottam fel az ijedtségtől, mikor egy férfire lettem figyelmes a hosszúkás, vörös lepellel takart asztal mellett. Fehér köpenye a földet verte, arcát akár bölcsnek és megnyerőnek is leírhatnám, ha nem torzította volna el valami gúnyos, megvető fintor. A legfeltűnőbb jeges, kék szeme és hosszú, aranysárga haja volt, mely dús hullámokban omlott alá vállaira. Előtte furcsa ábrákkal teleírt papirosok hevertek, és egy nagy, díszes serleg. Elmélyülten írt valamit, néha megállt, és érthetetlen szavakat suttogott. Észrevettem, hogy körülötte a szoba is egészen megváltozott, a leesett óra a helyére került, az ép, és szinte új falakon képek és szimbólumok függenek.
Kisvártatva nyílt a szemközti ajtó, és egy szoborszépségű nő lépett be rajta. Rendkívül fehér bőre volt, és tógára emlékeztető lepelbe burkolta tökéletes alakját. Egy hatalmas, csillogó ezüstmedál függött a nyakában. Meghajolt az előbbi figura előtt.

- Köszöntelek nagy Thyponeus. Dicsőséged napja közeleg.

A nő lassú, méltóságteljes lépésekkel az asztalhoz ment. A férfi felemelte a serleget, s mindketten ittak belőle. Ezek után szorosan átölelték egymást és ismeretlen nyelvű kántálásba kezdtek. Nem tudom megmagyarázni, hogy a nő hová tűnt, mert most csupán a szőke varázslót láttam.

- Meneh, Adonai Shalae! Metatron! Kántálta.

Ekkor ráeszméltem, hogy nemcsak én látom őt, ő is lát engem! Képtelen voltam megmozdulni. Typhoneus iszonyú, fülbántó nevetésben tört ki. A szoba forogni kezdett velem, és úgy tűnt sötét örvénybe kerültem. Csak rettenetes kacaját hallottam, amely szinte szétszakította a dobhártyámat.
Még homályosan érzékeltem, hogy a mellkasomra helyezi a kezét, majd ismét elborított az örvény. A következő emlékképem az, hogy iszonyú fájdalmat érzek a szívemben. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ismét Granadában vagyok. A kis utca fordulójában feküdtem, ahol az imént be akartam fordulni. És ekkor megláttam ezt a jelet itt. És nem tudtam többé mozdulni, mert hatalom sugárzott ki a jelből, és úgy éreztem, nem vagyok ura többé önmagamnak. Percről percre fogy az erőm, és a szkarabeusz kiszívja minden csepp vérem…

Sűrű csend állt be. Sokáig nem tudtam szólni, mert túlságosan is jól ismertem a vérmágia sötét praktikáit ahhoz, hogy meg tudjam nyugtatni a szerencsétlent. Giacomo hamarosan ismét önkívületbe esett, és hallottam, ahogy elváltozott hangján azt az iszonyatos formulát ismételgeti. Aztán estefelé ismét rángógörcs lett úrrá rajta. Bőre most már olyan átlátszó volt, hogy tisztán kivehettem alatta csontvázat. Csak a jel lüktetett a szíve fölött, és egyre hatalmasabbra nőtt. Ekkor láttam meg őt. Egy másik arc rajzolódott ki Giacomo átlátszó maszkká változott koponyája alatt. Tisztán kivehettem a gúnyos vonásokat. Hirtelen valami megmoccant a tar fejen, és sűrű, sárga hajzat kezdett nőni a halántékon. És ekkor az áldozat csukott szemhéjai alatt felpattantak a kék, jéghideg szemek. Az üvegszerű bőr repedezni kezdett, és mint lárva a burkából, egy emberi alak emelkedett ki testből. Tébolyultan, eszemet vesztve rohantam Granada utcáin, és elátkoztam a mágiának még a gondolatát is. Toledóba érve felöltöttem a domonkosok csuháját, és szörnyű gyűlöletem nem enyhült a varázslók nemzetsége iránt. Így lettem végül a mágusok ostora, a Szent Hivatal vezetője. Sokak testét megöltem, hogy lelküket megmentsem. Sorra számoltam fel titkos szektáikat, mert belülről ismertem őket. Ettől az egytől azonban nem szabadulhatok. Évekig álmodtam az iszonyatos arccal, mígnem rajtam is megjelent a jel... Napról napra növekszik szívem felett és tudom, senki sem dacolhat a Szkarabeusszal.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 01. - 16:38 | © szerzőség: Edeneye