Kobza Vajk versei

Mérhetetlen

Mérhetetlen.
Óriás hazugság-fa árnyékában cseperedünk.
Lombjainál hűsölünk ma is, ágai közt
tört fényt szemlélve, nehéz szemhéjak alatt.
Egy-egy kegyelmi pillanatban
rám s rád törnek a sugarak,
őrjítőn csiklandozó igazság-fonalak.
Körbekerítőn, meleg színű csápokkal, susogón
hajlítanak téren s időn, belső ujjunkra fonódva,
végső szabadságunk mutatva:
a történelmen kívüli Őt.



Váratlan kántálás

Éhnyál, méhszáj, rozsdafarkú-máj, nevesincs homály.
Göncölszekér küllőin kapaszkodva fordul át a tér.
Csillagsarkán állok, örvénylés mentesülve, világbúra túlsó partján.
Sürget az idő s az időtlen, kijózanító, kék kozmikus hő.
Látomás keresett engem, nem kerestem őt.
Aranytojás loccsan.
Rozsdafarkú-máj, oszlik a homály, múlik az éj.
Tűzkígyó leheletén zománc-alak, füstös; nyakán fény, egy tükrös.
Feljő hát a ragyogó Nap s hullanak tej-apasztók,
rontásidézők a gőzbe, megszentelt füstbe
felmagasztosult énné ég a hazugság szénné.
Rozsdafarkú-máj, Ördögisten! Megállj! Itt vagyok!



Végképp

Kőfaragók arca: belénk vésődött emlékezet.
Csúszunk.
Súrlódunk.
Őrlődünk.
Bűzlünk.
Ez Középvilág, egy nyugtalan elme!
Orrunkat facsarja. Jaj, megcsapja az egy-tucat emberpor.
Szél.
Zúg.
Zivatar.
Ilyentájt jobb mélyebbre kerülni.
Merülni.
Levegővételnyi idő, vagy
annyi se,
annyi sem maradhat.
S lásd nem marad.
Csak lefelé halad.
Befelé.
Valami felé.
Valami elé.
Csendbe.
Némán.
Hallgatón.
Recitálón,
véges, szűrt hangokon
hív, kér:
Bújtass!
Ölelj!
Végtelen Tér!



Út a szellemházhoz

Az út a szellemházhoz vezet. Minden lépés: szellem tánc.
Noszogatnak rejtjeles füstkezek s a csendes lépegetés mögött valaki szól az éjben.
Az első lélekzet, az első kívánság:
– Úgy szándékozom megérkezni,
ahogy ez a láthatatlan madár csapkod a földre érkezés előtt, vállam fölött.
A kristálypatak vízétől kihányom a világrohasztókat.
Tisztulás.
Földi nyelven nem jegyzett gyomortájéki erő.
Csontig lefejtett tudomás ez.
Ébren átalvó tér-idő a nehéz, kék bársony függöny mögött.
Két evilági szorítás között bújjunk oda!
Én is! Te is! Az élők! Mind!
Ott eszmélve a kék-köd csendben:
minden aminek lelke van: él,
s minden, ami él: mozog,
s minden, ami mozog: úton jár,
s minden út a szellemházhoz vezet.



Én határai

Mikor elmúlik
vágyból a hajlam
szétválasztani:
sötétből a fényt,
ősből az újat,
Napból a Holdat,
jóból a szépet,
zöldből a kéket,
kígyóból mérget,
írből a gyógy-ot;
hasad fel szemed
ott, ahol tűzben
edzik az elmét
füstbe tűnnek az
én határai.




Csontokból rakott világ

Világom csontokból rakatott.
Mert, a világ csontokból rakatott.

Égtejem, én vérem.
Szaladj a fák közé!
Égtejem, én vérem.
Suhanj a sás fölé!
Égtejem, én vérem.
Maradj vélem!

Felöltött köpönyeg.
Többször őt nem kérem!
Feltöltött kulacsom.
Többször őt nem kérem!

Égtejem, én vérem!
Rohanj a rév elé!
Égtejem, én vérem!
Bújtass a Nap mögé!
Égtejem, én vérem!
Maradj vélem!

Világod csontokból rakatott.
Mert, a világ: csontokból rakatott.



Üző

Egy másik álomban a levelek felfelé hullanak,
és lefele tág az ég.
Összegyűrődő papírzsákokat hallani, avarropogást.
Hold-szálltakor, reggeltől reggelig rám nehezedik
rajzunk a tavalyi hóban.
Pedig tisztán álltam akkor ott,
romlatlan jelenléttel,
kedvenc csillagképem alatt.

Olvadt, koszos lé folyik homlokomról.
Így izzadom ki, sáros lettem.
Fájó. Nincs több szappan,
ami a fej-nehéz mocskot leszedné.
Rám ragadt.

Idén hó hull újra. Friss és talán megmarad.
De ne kívánjon senki, senki oly évszakot,
amikor folyni hagyná a szívemig csurgó
fekete lét!



Gönczölhajtók

Hajtják, hajtják a Gönczölt, a nagy szekeret,
kik éltek már rosszabb, álmatlan, fekete teleket.
Csillagmag héjakon szökve ugranak tejpalástra.
Hazátlanokat hátrahagyva, rohannak bele az ölbe.
Öl: az első kozmikus anyáé, mely összefogja a kerekeket:
egymással szemben álló, rakoncátlan, erős gyerekeket.
Megmenti őket egy kesze-kusza, zabolátlan,
fájón belénk hatoló szent csavarodástól.
Hajtják, hajtják a Gönczölt, a nagy szekeret,
kik éltek már rosszabb, álmatlan, fekete teleket.
E sötétség teremtőnk lehunyt szemhéjának világa,
hogy majdan élettel töltse meg e sötét tereket.
Idegen Naprendszerek vállnak most is otthonává
a kóbor, tanulásra éhes, őshajakba csimpaszkodó lelkeknek.
Hajtják, hajtják a Gönczölt, a nagy szekeret,
kik éltek már rosszabb, álmatlan, fekete teleket.
Hajtják a szekeret s küllők ropognak világodon át.
Néha ma is hallani, ma is látni:
Öreg bölcsek szájából kifolyni a mindenség szavát.
Hajtják, hajtják a Gönczölt, a nagy szekeret,
kik éltek már rosszabb, álmatlan, fekete teleket.



Éji kérdés

Megkérdem az éj női árnyait:
van-e a romláson túl valami?
Egy érezhető, fából kisarjadt kapaszkodó?!
Válaszra várva:
Fakérgek illatától terhes közegben
lélegzem ki és be a holdszagot.
S vakít a kékkel bevont sarló.



Ezüst – arany felavatással

Végre felavattam az ezüst-arany szobát, a hálóm lett ezüst, a nappalim arany.
A színek azóta más illatúak s kedvenc könyvem érezhetően szellemé változott.
Szemben a templomtornyon bagoly lépdelt, huhogására feleszméltem.
Szétszórt fehér csontokon aludtam, pirkadatra mély-iszonyat nyomta oldalam.
Fájt a varázstalan lények hazugságával járni, a titkos jelennel takarózom.
Mai munkám, hogy a sziklarajzokról leomló jeleket elhanyagoljam.
Számlákat írni most megnyugtatóbb, mint a láthatatlan el nem múló hangját kibogozni.



Kifordult Világ Igricei

Csalfa dalokkal lármáznak izzadt igricek,
a kopott ujjú nyenyerések.
Agyagsípokon szuszognak s hamis körtemuzsikán
a bágyadt, viaszos szájszélek.
Őrjöngő huhogással kaparásznak,
utat vakarnak a sár alá piszkos kezükkel.
Ásítoznak, sírokat ásva föld alá tekintenek:
sóvárognak, sosem volt kincsek helyett
ősi csontokat szagolnak, időtlen verejtékeket.


Az álom irányíthatóságáról

“Az álom nem irányíthatatlan, ha egy tetszőleges, sodró folyón feküdve, kavargó csillám-habok közt, láthatatlan karmazsinvörös fonalakkal kötöd össze magadban a csillagokat.”



Éhes szellemek elűzésének regéje

Éhes szellemek lakomáztak gyenge testemből.
E torhoz méltóan lábszárcsontsípokon szóltak
győzelmi dalt.
Vérem színe gránátalmabor,
elmúlt életek kőoszlopairól folyt,
melyeket gyarlóságom dicséretére emeltek.
Torzóztak és vigadtak, míg megkötözve
szomjamat csillapítottam volna:
előttem kiitták a vágy-kupát csurig.
Húsba ért lélek szörnyű kálváriája ez.
Rebegve mond titkos szavakat a szabadságért,
de a párkák már új, őrült tervüket szövik,
míg a vágytenger meg nem élt ölelésért zokog.
Az éhes szellemek ellökik a csónakom;
s nézik, amint sodródom a tüzes tengeren.
A húsom elég, arcomat elfedi a füst, a láng.
Míg a csontok ura szól belőlem: Elég!
Mi nem világol, csak tapad s elragad: halál reá!

Éhes szellemek!
Belőlem laktatok jól: ettetek inakat, beleket.
Hagyjátok el testemet, hagyjátok nyugodni lelkemet!
Földi létem kis halál, élni szeretek! – együtt zengik,
a holdfényben megcsillanó izzó emberlevelek.

A csontok ura koponyából iszik, tudata tiszta tér.
Idomítja az éhes dögöket, nem haraggal:
rovásjeles halszálkacsont ostorral!



Üzenet a szellemvilágból

Ha jelenben lennél,
láthatnád azt aki vagy.
Vagy-ni:
öröklétbe hajló csillagnak szülötte lennél.
Ős.
Hajolnál és hallanál,
hajolnál és hajlanál
a sötét terek élővé tételére.



Egy pillanatnyi virág textúrája

Megrémisztett ez a könnyed bomlás,
amint megláttam egy elhulló szirom szövedékét.
Feléje fordítottam tenyerem a rács mögül,
mire lágyan kicsúszott fáradt ujjaim közül.
Vágyom a zsigerig hatoló kéjes tekintetre,
mely éretté varázsol.
Ellobbanó szatén, fáradhatatlan csipkeverés.
Játszik velem!
Durva finomságát sem rejti el, mégis kevés.
Kibomlik a kész anyag: látom apró részleteit a textúrának.
Vér tapad hozzá most is, mint egy vörösen nyíló virághoz.



Ereszkedem

Szétmállott csillagfény tekint vissza rám a feneketlen kút mélyéről.
Szófüzért dob le kötélként a nagy Szellem, hogy azon kapaszkodva,
rángatva a lázas mondatcsomókat, közelebb jussak a mélyhez.
Ereszkedem egyre lejjebb, beljebb, az anyaföld titkos, nyirkos üregébe.
Eltelt időt nem számlálva, csak az araszokat szemlélve, a lélek lépteit,
mígnem csend borul rám s felettem a füstös, korong alakú égre.



Hívás

Elöntött a rég-jeges vágy,
amint meghallottam
Sarkcsillagom hívó szavát.
Északra vándorolnék.
S mezítelen jellemem
hó-kristállyal ékesíteném.
Éber szellememet
nem űzné el semmi kény.
Barlangokban várnám a nyarat.
Napkeltétől innám a havat,
napnyugtáig parazsat ennék.
Édes hője lenne takaróm.

Ó vándor, emeld fel fejed!
Itt megtalálod gyökér alján
kőbe vésett jeled.

Álmomban létrán mászom.
Megint innen s amoda.
Testem mozdulatlanul.
Épp árnymadarak recitálnak.
Fénylőn körbe énekelnek.
Szemeim helyére új szemeket vájnak.
 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2017. 12. 10. - 06:05 | © szerzőség: Kobza Vajk