Az electro-industrial színtér egyik túlságosan is kevéssé ismert alappillére, az Attrition pályafutása 30. évébe érkezett. Fényes pályafutás ez, az alapítók Martin Bowes és Julia Niblock utazása a sötét zenék minden irányába, a cold wave-től a kísérleti zenéig, a szintipoptól az EBM-ig, a heavenly voices-tól a neoklasszikusig. Saját kiadója 2006-os megalapítása óta Martin Bowes újrakiadásokkal, újrakeveréssel és a kiadatlan anyagok előásásával foglalkozik úgy, hogy közben újabb besorolhatatlan albumokat készít és egyre több zenésszel működik együtt. Az Attrition gyakorlatilag sosem fogy ki az aktualitásokból: november 8-ára egy best of (Dreamtime Collectors), 2011. tavaszára egy új lemez, december 11-re születésnapi koncert, október 7-ére pedig egy kivételes előadás jut Párizsban – vegyük figyelembe, hogy az Attrition 30 éves fennállása alatt csak 3-szor járt Franciaországban!
Christophe Lorentz: - 1980-ban, mikor Julia Niblockkal létrehoztad az Attritiont, a zene mögött volt konkrét célod, koncepciód?
Martin Bowes: - Nem igazán. Csak égető szükségem volt az önkifejezésre. Sok dolog volt a fejemben, ami nem talált utat magának kifelé, úgyhogy szükségem volt a zenére, hogy ezeket kiadjam magamból. Nem is voltam zenész, így nem gondoltam arra, hogy játsszak egy bizonyos stílust. Megvoltak az ihletforrásaink és a hatásaink, innentől inkább sok kísérletezés következett: megnéztük, mi történik, ha ezt vagy azt csináljuk... Végeredményben talán ez elég is koncepciónak!
Christophe Lorentz: - Akkoriban mik voltak pontosan a hatásaitok?
Martin Bowes: - Az enyém főleg a punk: az, hogy akárki felállhat és csinálhat valamit. Egy bizonyos politikai, kulturális és alkotási szempontból mindig ez a fő inspirációm. A kezdeti punk színtéren nagyon nagy lehetőségek voltak kreatív szinten. Sajnos a legtöbb dolog elfonnyadt, mert populárissá váltak: szűkebbek lettek a határok, szabályokat állítottak fel. Ami a konkrét zenei hatásaimat illeti, hamar a posztpunk felé mozdultam, ami nagyobb kreatív erőt mutatott Angliában a '70-es évek végén: PIL, Joy Division, Cabaret Voltaire. Aztán megjelentek az elektronikus előadók, mint a korai Human League. Ez mind befolyásolt engem, és egy éjszaka felfedeztem a Kraftwerket, John Peelt hallgattam, és elkezdtem beleásni magamat a kísérletezősebb zenékbe.
Christophe Lorentz: - Milyen volt akkoriban az angol zenei színtér hangulata?
Martin Bowes: - A zene fejlődése szempontjából nagyon fontos időszak volt ez. Rengeteg új és izgalmas dolog történt. Szerintem a legtöbb mai zenén hallani a nyomokat. Ugyanakkor hatott ránk minden, ami körülvett 18 évesen. De ez olyan volt, mint ahogy a punk lerombolta az „ősit”, hogy előtünjön az „új”. És imádtam!
Christophe Lorentz: - Szerinted lehet mondani, hogy a '80-as években nagyobb szabadság volt a kísérletezésre, nagyobb érdeklődés a közönség részéről, és nagyobb alkotókészség a művészek között, mint manapság?
Martin Bowes: - Induláskor hatalmas szabadság volt az új zenei formákkal való kísérletezésben: a tény, hogy valami eltérőt csinálsz, nagyon is elfogadott volt, volt egy valós támogatás a zenei sajtó részéről, és számtalan független fanzine létezett. Egyébként én is nyomtam a saját fanzine-emet, az Alternative Sounds-t, ami 1979-1981-ig létezett – akkor még nem is nyúltam hangszerhez! Óriási korszak volt, számomra legalábbis, de azt kezdtem látni, hogy határok kezdtek felállni, sok ember beérte egy bizonyos adag újítással. Akkor fedeztük ezt fel, mikor messzebbre mentünk az elektronikával és a zenekarokkal. Nagyon nehéz volt olyan embereket találni, akiknek nem volt szükségük arra, hogy gitárost és dobost is lássanak a színpadon. Szóval ez kihívás volt, mert nem létezett kimondottan industrial vagy experimental szórakozóhely (nem úgy, mint ma). Úgy gondolom viszont, hogy ennek az eredményeképpen a 80-as években alakult csapatok, mint mi, vagy a The Legendary Pink Dots, az In the Nursery, a Coil, a Test Dept mindent máshogy csináltak, de osztoztak a „valami más” közös kívánalmán, valamin, ami csak hozzánk tartozott. Mind megerősödtünk ettől, bizonyos esetekben jobban összehozott minket, mint zenészeket.
Christophe Lorentz: - Kezdetben az Attrition poszt-punk/experimental stílusban alkotott, aztán a zenétek inkább EBM/electro-pop lett, fogósabb és táncolhatóbb számokkal. Minek köszönhető ez a fejlődés?
Martin Bowes: - Inkább úgy mondanám, hogy az Attritionnak már a kezdetektől két jól elkülöníthető zenei stílusa volt. Például az első album, a The Attrition of Reason nagyon is kísérletező, de ott van rajta a Beast of Burden, egyike az első dancefloor slágereinknek, ami előrevetíti az EBM-et is. Ha tovább megyünk, minden albumon voltak dolgok, amik ezt a két stílust idézték. Szóval ez nem igazán fejlődés, inkább bizonyos pillanatokban más látásmódokat fedeztem fel. Szükségem van erre a szétágazásra, nem maradhatok mozgás nélkül. Továbbá ahogy fejlődünk zeneileg, úgy javul a technikánk is, így ami korábban kísérletezősnek tűnt, valójában naivitás volt. De nincs ebben semmi rossz!
Christophe Lorentz: - Tulajdonképpen ha összességében nézzük a lemezeiteket, három nagy irányt különböztethetünk meg: indus/experimental, electro-goth és ambient/neoclassical. Mivel magyarázod a műveid három arcát?
Martin Bowes: - Ahogy már mondtam, ezek a kreativitásom különböző formái. Egyes csapatok csak egy módon fejezik ki magukat vagy néha mellékvágányokra térnek, hogy más stílusokat próbáljanak ki – én sosem akartam korlátozni az Attritiont. Ez néha összezavarja az embereket, de engem ez egyáltalán nem zavar (nevet). Úgy vélem, ezek a különböző stílusok olyanok, mint a személyiségem különböző részeinek a felfedezése, vagy legalábbis a hangulataimé: egyesek elmélkedőek, mások igencsak fizikaiak.
Christophe Lorentz: - 2006. óta újrakevert verziókat szerkesztesz az anyagaidból. Mi késztet arra, hogy így fedezd fel a pályádat, illetve főként az első munkáidat?
Martin Bowes: - Nagyon furcsa tapasztalat ez, de örömömet lelem benne. Évek óta nem hallgattam ezeket az albumokat, szóval kötelező volt szembenéznem a múltammal: sok dologra megtanított. Tulajdonképpen még inspirált is. Alul szoktam értékelni a korai munkáimat, mindig előre akarok menni, új dolgok felé, viszont jó dolgokat hallottam, és egyre büszkébb vagyok rájuk.
Christophe Lorentz: - Ezek az újrakiadások saját kiadód, a Two Gods létrehozásával láttak napvilágot. Mégis miért vártál ilyen hosszú ideig, hogy teljesen független legyél?
Martin Bowes: - Először is nem gondolnám, hogy bárki is tökéletesen független lehet a zeneiparban vagy bármely más üzletágban: mindig egy nagy gépezet részét képezed. Tulajdonképpen én irányítom a Two Gods-t, de a pénzügyek és a terjesztés egy nagy angol labelhez, a Voiceprinthez tartoznak. Szóval lényegében ellenőrzés alatt tarthatom a produkciómat, még ha ez a pénzügyi döntéseket nem is érinti, és jó volt előrukkolni ezekkel az újrakevert régi albumokkal, feljavítani a képanyagot (amit én magam alkottam újra) és újra kiadni párat a legrégebbi lemezek közül, hogy újra dokumentálva legyenek, ami szintén fontos. Mindez nagyon pozitív, de sok időt is vesz el. Ezért nem ásom bele jobban magam, ami a pénzügyeket illeti.
Christophe Lorentz: - Az évek folyamán volt több csere az Attrition énekesnői között, ahogy sok különböző zenésszel is dolgoztál. Szerinted ezek a változások hatottak a zenédre?
Martin Bowes: - Minden bizonnyal! Sok dolgot csináltam Julia-val ezek alatt az évek alatt, kiváló művész és énekesnő. Szerettem volna, ha többet dolgozunk együtt, de többé-kevésbé kivonult a zenei világból már régen. Alkalmanként rábírom, hogy jöjjön el egy-egy felvételre. Egy másik fontos résztvevő Franck Dematteis: sokat tett értünk a hegedű- és brácsajátékával, egy másik irányt adott az Attritionnak a '90-es évek közepén. Talán ő is visszatér! Voltak még mások is. Mindenki nyomot hagy, még ha egyesek egyszerűen csak javítottak a zenén, nem változtattak.
Christophe Lorentz: - Van számos remixed vagy alternatív (akusztikus vagy neoklasszikus) verziód is. Ezek szerint számodra egy darab sosem nyeri el a végleges formáját, mindig át lehet dolgozni, újra lehet hangszerelni?
Martin Bowes: - Szerintem így van, SOHA nincs befejezve, és ezért jó játszani ezeket a darabokat koncerten: különböző verziókkal kísérletezni. A dalok érzelemvektorok és nem hiszem, hogy ezeket az érzelmeket tökéletesen meg lehet jeleníteni egy 5 perces dal formájában. Szóval igen, minduntalan felülvizsgálom őket, még ha épp fontosabb is új dolgokkal próbálkozni.
Christophe Lorentz: - Az Attrition általában nagyon termékeny, és emellett sok más zenésszel is együttműködsz. Meg tudsz élni a zenéből?
Martin Bowes: - Hát ja, igen is meg nem is. Nem keresek elég pénzt az Attritionnal, szóval részidős zenetechnológiai tanár vagyok egy kollégiumban Coventry-ben – így ki tudom fizetni a számláimat. Szóval valamennyit keresek a zenéből, de nem annyit, amennyit szeretnék.
Christophe Lorentz: - Az Attrition már 30 éve létezik. Ha visszanézel a pályádra, mi marad meg benned?
Martin Bowes: - Igaz, egy kicsit visszagondoltam a régi időkre ezekkel az újrakiadásokkal. Ez volt az életem, és ahogy az életben is, mindig van egy csomó dolog, amit jobban szeretsz, ha távolról szemléled, de megtanultuk elhagyni a hibáinkat és örülnünk kell, hogy elkövettük őket! Szóval elfogadom, ahogy a dolgok zajlottak, ami engem illet. Sok út van még, amit bejárhatok és a folytatásban, a következő életemben talán valami mást próbálok ki.
Christophe Lorentz: - Összességében hogyan ítéled meg a pályád fejlődését?
Martin Bowes: - Haladtam: jobban értek hozzá, jobban tudom csinálni, amit csinálok. Egy bizonyos módon sikerrel jártam. A saját zenémet csinálom, és bejárom vele a világot. Volt mondanivalóm, és legalább néhány dolgot ki tudtam fejezni úgy, hogy megközelítse azt, amit a lelkiismeretem mondani akarna. Ráadásul ez sok embert megérintett, az pedig jó, nem?
Az interjút Christophe Lorentz készítette a Prémonition Magazine részére 2010.10.25-én. A fordítás Tonka Zoltán munkája.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
