„Alázat vérzik ily halkan, Harmat, mely lassan hull friss tövisről.”
Az alkotó ma 110 esztendeje hunyt el
A címadó sor(1) akár mottója is lehetne a tavaly megjelent „Georg Trakl: Unmachtung” lemeznek, mely osztrák – orosz koprodukcióban született az Allerseelen, a Neutral és a nyelvtörőnek is beillő nevű Otzepenevshiye zenekarok közreműködésével. Az album a „gyönyörű enyészet költőjének”, az irodalmi impresszionizmus egyik megteremtőjének, a fiatalon elhunyt Georg Traklnek (1887-1914) állít emléket.
Trakl a polgári életben nem igazán talált magának helyet, már gyógyszerészsegédként korán kialakult kokain függősége, amelyre az első háború alatt borzalmai végleg rányomták bélyegüket, végül túladagolásban halt meg egy katonai kórházban. A századelő azon meg nem értett, az irodalmi és művészeti fősodortól messze lévő alkotói közé tartozott, mint Kafka, Csáth, és a festést csak negyvenegy évesen elkezdő szintén gyógyszerész Csontváry. Mára kideríthetetlen, hogy Trakl és a többiek lelki sérelmeik, vagy társadalomba beilleszkedni nem akaró, majd később nem tudó magatartásuk miatt maradtak-e a periférián.
Szerb Antal a következőt írja Georg Traklról: „Nem szabad azt mondani, hogy Trakl azért írt ilyen verseket, mert őrült volt. Hanem inkább azt kellene gondolnunk, Hölderlin, Trakl és József Attila áldozatok voltak, megrongált, ellenállásra képtelen idegrendszerüket vak eszköznek használta fel, hogy kimondja önmagát, a titokzatos és örök emberi tartalom.”(2)
A lemezen kilenc dal található, minden előadótól három, a költő személyén túl a szerzeményeket összeköti, hogy a versek mindenütt az Allerseelen énekesének hangján szólalnak meg. Az Unmachtung egy valódi konceptlemez lett, dalonkénti értelmezése a lényeg csendes meggyilkolása volna. Mindegyik előadó saját stílusából a költő világához legközelebb álló hangulatra helyezte a hangsúlyt, így az Otzepenevshiye többnyire zajos, minimalista, töredék hangok szaggatott régen félben hagyott szőttesét tárja elénk. A leghosszabb, nyolc és kilenc perc körüli tételek tartoznak hozzájuk, köztük a legmelankolikusabb, szinte dark-ambientes, néhol Atrium Carceri-t idéző kilencedik dal, az Utroba. A klasszikus neofolk hangulatot a Neutral és az Allerseelen testesíti meg. Neutraltól a halk zongorás szinte csak aláfestő dallamoktól a finoman karcosabb dalokig terjed a skála. Az Allerseelen az, aki legjobban át tudja adni a versek világát – maga a zenekarnév is egy Trakl verset takar – a lemez legjobb és legőszintébb pillanatai ezek, különösen a Raben és a Verfall című dalok. Gerhard hangja tökéletesen passzol, nem szaval, nem akar értelmezni sem átértelmezni, vagy olcsón jelenkorra hangszerelve aktualizálni. Meghagyja a költőt alkotónak és emelt fővel vállalja a mediátori szerepet.
Georg Trakl műveinek összkiadása „A magányos ősze” címmel jelent meg 2002-ben. Ezzel a kiadvánnyal nagy hiányosságát törlesztette a magyar könyvkiadás, ugyanakkor egy átfogó Csáth Géza és Georg Trakl összehasonlító munkával máig adós az irodalomtudomány.
1. Részlet Georg Trakl "Egy fogoly feketerigó éneke" c. verséből
2. Györffy Miklós: Utószó = Erdélyi Z. János: A halál hét éneke / Georg Trakl. – Bp.: Orpheusz, 199? – pp.131- 136
