Július utolsó hétvégéjén Németország ismét a fekete lelkek és az Electro-Gothic zene szerelmeseinek az otthonává vált. 16 ezer grufti, cyber és a középkori zene kedvelői vettek részt az idén már 11. alkalommal megrendezett és ebből 10 éve Kölnben székelő Amphi Fesztiválon (az első Gelsenkirchenben volt), de nem a szokásos Rajna melletti Tanzbrunnen-nek nevezett helyen, hanem ebben az évben először az Amphi Event Park-ban, ami a Lanxess Arénát és a közvetlen környezetét jelenti.
A fesztivál 0. napján délután egy nem hivatalos viktoriánus pikniket szerveztek a Friedensparkban. Csodaszép rokokó, barokk, elegáns gothic ruhakölteményekben jelentek meg a hölgyek és az urak. A jó idő ellenére nem voltak annyira sokan, valószínűleg a németek nagy része 3 órakor még javában dolgozott a munkahelyén.
Az este bulizni vágyók 3 különböző lehetőség közül választhattak. Sajnos a „Call the ship to port” néven futó hajós nyitóbulira már hónapokkal korábban elfogytak a jegyek, így aki táncolni akart, az mehetett a 3 termes DM-EBM-Gothic buliba vagy a 9. alkalommal megrendezett Empire of Darkness, az EOD 5 fellépős mini koncertjeire. Az industrial-harsh elektrót játszó első zenekarra az Unterschicht-re nem voltak olyan sokan kíváncsiak, 19:30-kor még csak kb. 30 ember lézengett, de aki ott volt, az vidáman táncolt. Az Accessory-ra már megjelent a közönség, a karizmatikus énekes jól megmozgatta a tömeget, a táncolható, populárisabb elektronikus dalokat együtt énekeltük. Szerintem megérdemelt volna több játékidőt, én a főzenekar elé tettem volna be. A Phosgore is táncolható zenéket játszott, a cyber-goth rajongók nagyon pörögtek rá. A Haujobb nekem kakukktojás volt, szerintem nem illett a többi együttes közé, főleg nem főidőben. Rengetegen leültek a koncert alatt, még szerencse, hogy matracokkal volt felszerelve a hely. A Frozen Plasma-t még nem sikerült élőben látnom, így nagyon vártam őket, nem okozott csalódást. A színpad előtt Felix mindenkinek mosolyt csalt az arcára, igazi buli hangulatot teremtett, mindenki táncolt és énekelte a legnagyobb slágereket: „Murderous Trap”, „Tanz die Revolution”, a Trans-X-es „Living on video” feldolgozás is jó választás volt, melyet nagyon vicces háttérvideó is kísért. Az este jó felvezetője volt a 2 napos rendezvénynek.
Sajnos az időjárás nem fogadta kegyeibe a fesztiválozókat, szombaton hatalmas vihar tombolt. Kölnben és környékén az összes kinti rendezvényt le kellett mondani, a polgármester nem engedélyezte. Így az Amphi 2 kisebb színpadán is elmaradtak a koncertek, az árusok és a vendéglátósok sem nyithattak ki. Kisebb káosz alakult ki a szervezőknél és a látogatóknál is, számos banda nem tudott fellépni, ez óriási csalódás lehetett azon rajongóknak, akik a vihar miatt nem láthatták kedvencüket.
Az első banda a Centhron volt, eredetileg a kinti kis színpadon lépett volna fel 13 után, de a szervezők a vihar miatt 10:30-ra áttették a nagyszínpadra (sokunk legnagyobb bosszúságára, akik lekésték a korai kezdés miatt). Egyedül a zenekar facebook oldalán jelent meg ez a változtatás, így aki már kapunyitáskor ott volt, azt gondolhatta, még a beállás történik ebben a reggeli órában.
A német Chrom szintipop duó a fülbemászó muzsikával és a legújabb albumukról is játszott számaikkal felpörgették a közönséget. Az új dalok is ugyanolyan nagy sikert arattak, mint a régiek. Szerencsére ők nem gondolták azt, hogy minden albummal új hangzásvilágot kell alkotni. A dél körüli időpont ellenére feltűnően sokan voltak a színpad előtt, bár az is igaz, a zord időjárás miatt nem igazán tudtak máshová menni az emberek.
A Rabia Sorda a Hocico énekesének, Erk Aicrag-nek a szóló projektje. Összehasonlítva a két együttest, ez kevésbé agresszív, zeneileg és szövegileg is, mégis a közönséget nézve, valahogy az az érzésem volt, hogy csak az énekes miatti tiszteletből és szeretetből vannak ott a rajongók, senkit nem láttam RS pólóban, Hocico pólós fan azonban már annál több volt. Erk hozta a tőle megszokott lendületet, ide-oda ugrált, egy percre sem tudott leállni. A szintis az egész koncert alatt szinte végig azzal foglalkozott, hogy felállítsa a folyton összecsukló állványt, bedühödve többször a földhöz vágta a hangszerét. Egy nagyon csinos, latexruhát viselő hölgy tortával, a rajongók pedig a „Happy Birthday” eléneklésével köszöntötték a szülinapos gitárost, ajándéknak megkapta az arcába nyomott tortát.
Az Eisbrecher frontembere betegség miatt lemondta a koncertet, így Wesselsky helyett The Other lépett fel. Nem értettük, miért nem az egyik kisszínpados kieső zenekarnak adták meg a lehetőséget, miért egy nem betervezett banda lépett fel? Mindenki az Amphi facebook oldalát bújta, ugyanis akkor még nem tudtuk, hogy fog alakulni az este, az elmaradt koncertek hogyan lesznek pótolva. Sokan átváltották a kombijegyüket napijeggyé, voltak, akik a pénz visszatérítését követelték. Végre megjelent egy szervező a színpadon, aki elmondta, már 100%, hogy az összes kinti koncert és felolvasás el fog maradni, de amennyit csak lehet megpróbálnak áthelyezni az egyetlen színpadra, be az Arénába. Az X-RX, Diorama, SITD és DAF rajongók örülhettek, a Lebanon Hannover, Neuroticfish és a Welle Erdball-os Honey fanok sajnos már kevésbé.
Az amerikai The Crüxshadows nagy népszerűségnek örvend Németországban, mégis a klasszikus „Deception” és a „Winterborn” hallatán indult be igazán a közönség, a nemrég bejelentett rossz hírek, az elmaradt koncertek rányomták a bélyeget a hangulatra. Rogue-n lehetett látni, nem élhette ki a „mászókáját”, nem mehetett be a közönség közé, nem mászhatott fel az állványokra. A hangzásviláguk még mindig különlegesen ötvözi a gothic-rockot a szintipoppal, hegedűvel kiszínezve. A koncertet táncoslányok színesítették, az énekes tenyeréhez most is végig oda volt rögzítve a szokásos lámpa, amivel nagy élvezettel világított is az arcába.
Az X-RX az egyik szerencsés banda volt, akit a kis színpadról sikerült átszervezni, sajnos mindössze 20 percet játszhattak, mivel az előtte fellépő Crüx nagyon eltúlozta a repertoárját, nem hagyva elég játékidőt nekik. A Centhron rajongók örülhettek egy kicsit, az egyik tag vendégénekeskedett, kezdődhetett a cyber-goth tánc.
A Deutsch Amerikanische Freundschaft, azaz a DAF már 35 éve létezik, egy élő legenda, szövegileg és zeneileg elég minimál. Rögtön a leghíresebb számukkal a „Mussolini”-vel kezdtek, ami alatt az énekes szokásához hűen több liternyi vizet magára öntött, aztán valahogy leült az egész. A tavalyi Mera Luna koncerthez képest ez most eléggé bealvósra sikeredett, az eleje és a vége pörgős volt, de a kettő közt nagyon lassú számokat játszott, majdhogynem unatkoztak az emberek. Körülöttem elég sokan ásítottak és beszélték, miért kell az amúgy sem gyors számokat még jobban lelassítani? Egyébként a hangzás tökéletes volt, az élő dob beleilleszkedett az elektronikus háttérzenébe, ettől volt egyedi a hangzás. Az énekes az elbúcsúzás után visszaszaladt, van még ideje 1 számra, mindenki legnagyobb örömére ez a „Der Räuber und der Prinz” volt.
Az Agonoize fellépését egy kisebb-nagyobb átalakítás előzte meg, a színpadra pvc padlót terítettek le, majd arra fóliát, akkor még nem tudtam, miért. A 2 perces intró után máris az erős „Glaubenskrieger”-rel kezdtek. Nagyon jól szólt minden, a hangosítás tökéletes volt, egyedül a torzítót vitték túlzásba, a németül értőknek is problémát jelentett a szöveg megértése. A tömeg őrjöngött az aggrotech ütemekre, fantasztikus színpadi showt láthattunk. „Necropolis”, „Femme fatale", „Open the gate”, „Koprolalie” táncra késztette a rajongókat. Az első sorban állók a koncert után moshatták le az arcukat és a ruhájukat, ugyanis az énekes előszeretettel locsolta magát és a közönséget is a művérrel (ezért kellett a fólia). Chris mindkét karjára a vénákhoz volt rögzítve a vér szökőkút, amit a „Bis das Blut gefriert”-nél nem félt használni, miközben egy késsel szaladgált, mintha az ütőerét vágná és kiabálta: „A fenébe, vérzek!” Most komolyabban vették a síron túli hangulatot, pár éve még Salt 'N Pepa feldolgozást játszottak a WGT-n.
A Goethes Erben közben olyan érzése volt az embernek, mintha színházban lenne: hatalmas szobrok a színpadon, formabontó balett-táncosok, fekete-fehér szárnyú angyalok. Az első nap egyedül a Goethe örökségének az énekese ugrott be a rajongói közé, nem kis örömöt szerezve nekik ezzel.
A Front 242 egy újabb szcéna-klasszikus, a számok sajnos agyon voltak mixelve, egyik-másikra nem lehetett ráismerni. Valószínű már unják az album verziókat, mert szokatlan volt a hangzás, szokatlan volt a setlista. Egy pár szám érdekes és táncolható volt, a háttérvideók is jól adták a régi hangulatot.
A szombati nap fő zenekara az And One volt. Az énekes a szokásos öltönyben lépett a nagyközönség elé, talpig feketében. Meg kell mondani, Ő az aki Dave Gahan mozdulatait tökéletesen leutánozta, piruettezett, ugrabugrált, igazi parti hangulatot teremtett. Hangilag sajnos nem állt a toppon, a tavalyi Mera Luna-n jobban énekelt, bár úgy láttam ez senkit nem érdekelt, minden számot vele énekeltek a rajongók. Az egyetlen egy új dalon az „Unter meiner Uniform”-on kívül csak régieket játszottak: „Deutschmaschine”, „Für”, „Steine sind Steine”, „Techno Man”, „Military Fashion Show” és elhangzott egy Project Pitchfork feldolgozás is, a „Timekiller”. Steve most is elsütött egy viccet, 2.000 euróért megvette az Amphit, így jövőre ismét a régi helyen, a Tanzbrunnen-en lesz majd a fesztivál. Az 1 óra 15 perc mindenkinek hamar elszaladt, de aki még fel volt pörögve, az kitáncolhatta magát az afterpartin.
A második napon verőfényes napsütésre ébredtünk, nyoma sem volt a szombati viharnak. 10:30-kor rengetegen voltak kíváncsiak az Arénában fellépő SITD-re. A szervezők csak úgy tudták megoldani a tegnap főműsoridőben elmaradt koncertet, hogy ilyen korai kezdésre tették és lecsökkentették a játékidejüket. A tömeg végig az együttessel volt, táncolt, tapsolt, énekelte az indusztriál dalokat: „Dunkelziffer”, „Richtfest”, az Agonoize-os Chris is besegített a „Snuff machinery” számba. Az énekes a végén többször is megköszönte, hogy ilyen szép számban jelentünk meg.
A munkás-electro társulat, a Patenbrigade Wolff most sem hazudtolta meg önmagát, a színpadon megjelentek az útépítő táblák, az élénk narancssárga védőruhák és sisakok, a sárga csíkos sorompó szalagok. A legnagyobb rajongók természetesen szintén be voltak öltözve. Volt vegyvédelmi permetezés és sörlocsolás is. A tagok jó munkáshoz híven egymás után tolták a sört, a szintetizátorra kiakasztották az üzemen kívül táblát, majd a koncert végén kalapáccsal szét is törték. Aki megszomjazott a koncerten, a színpadról lecsúsztatott csatornacsőből ihatta az éltető nedűt a „Der Brigadier trinkt Bier” közben. A PW neve egyet jelent a jó hangulattal, senki nem bánta meg, hogy olyan korán felkelt.
Sietnie kellett annak, aki a szintén tegnapról elmaradt Diorama-t ma szerette volna látni, ők a „Zöld színpadon” koncerteztek. Az énekes itt is nagyon hálás volt, hogy ennyien eljöttek és hogy egyáltalán megkaphatták az esélyt ma a fellépésre. Sehol nem volt egy zsebkendőnyi árnyék sem, de ez nem zavart senkit, ahogy felhangzott a „Why” egyszerre mozgott a tömeg. A rajongók megkapták a táncolható elektró dalokat: „Forgotten“, „Hope“, mindenki ujjongott a „Synthesize Me“-nél. A Frozen Plasma-ból ismert Felix itt a szintetizátor mögött állt és háttérvokállal is támogatta az énekest, sajnos az utolsó számnál, az „Advance”-nél nagyon is kellett, elment Torben hangja, rekedtté vált, de ettől függetlenül nagyon nagy élmény volt élőben látni őket.
Az Arénában már javában a színpadon voltak az „acélemberek”. Sokak szerint a Stahlmann nagyon hasonlít a Rammstein-hoz vagy az Eisbrecher-hez, mindenesetre az eddigi 3 album elnyerte a rajongók tetszését, az ezüst festékkel bekent tagok megvadították a közönséget. A dalszövegek gyakran foglalkoznak a tűz, a bűn, a pokol, a vágy témákkal, ami egyértelmű elkötelezettség a fekete szcéna mellett.
A kinti színpadon a Pokaemon Reaktor mozgatta meg a közönséget. Az énekes ide-oda rohangált hátán egy Pikachu táskával, a szintetizátor is végig volt pakolva a kis sárga Minyonokkal. A legelvetemültebb rajongók a szikrázó napsütés ellenére felvették a plüss pokémon ruhájukat és a színpad előtt legnagyobb örömükre pogózhattak kedvencükkel az elektropunk-EBM zenére.
A svéd szintipop trió a SPOCK a szokásos őrült bulit hozta. A banda tele volt energiával, a hangulat a leghíresebb „Never trust a Klingon” és az „Astro girl”-nél a tetőfokára hágott. A szövegek a Star Trek, Star Wars rajongóknak ismerősek lehettek. Az énekes a lézerpisztolyából sört locsolt a közönségre, búcsúzáskor pedig a Star Trek-beli vulcani nép jellegzetes kéztartásával köszöntek el.
Stefan, a Das Ich pirosra festett énekese jó formában volt, úgy látszott felépült a betegségből. Nagyon jól szólt minden, a számok fel voltak pörgetve, a táncolnivágyók örömére. Kissé megijedtünk, amikor levonult a banda a nagyszínpadról, anélkül, hogy lett volna mindenki nagy kedvence, de a tapsra visszajöttek, Bruno vigyorogva kérdezte „Na, mit akartok?” Sokak szerint a Schneewitchen énekesnőjének nem kellett volna beleénekelni a számokba, főleg nem a „Destillat”-ba, mellettem kifüttyögték és beszólongattak az emberek neki, hogy inkább menjen haza.
A kisszínpadon az összetéveszthetetlen hangzású Qntal játszott, aki egyesítette a középkori költészetet az elektronikus hangzással. A szintetizátor mellett olyan történelmi hangszereket is használ, mint a lant, oud, hegedű, saz, tambura és tárogató. Syrah hangja nagyon egyedi, mindig szépen cseng. A tőle megszokott gyönyörű ruhában lépett fel. Pár éve a fiatal Mariko is csatlakozott az együtteshez, vokalistaként. Minden tag tanult zenész, emiatt a magas zenei minőség magától értetődő. Sajnos elég kevés régi számot adtak, amit nagyon sajnáltam, hogy a kedvenc „Am Morgen fruo” nem volt közte.
A nagyszínpadon a Halálnak nevezett haláli vígjáték zajlott, elég kevesen voltak az Arénában, az emberek nagy része inkább csak üldögélni ment be. Ismét nem értettük, miért nem az egyik tegnap kieső együttest tették be helyette.
A „Zöld Színpadon” tettre készen állt a gothic-rockot játszó Zeraphine. Sven Friedrich-et látva nem kevés nő sikongatott. Nem csoda, mostanában elég keveset lép fel ezzel a formációval, inkább a másik bandájára a Solar Fake-re helyez nagyobb hangsúlyt. Sven nem egy nagy szónoki tehetség, kínosan magyarázkodott, miért is lépnek fel ennyire ritkán (idén kizárólag itt) és miért 5 éve jelent meg a legutolsó lemez. A koncertet a „Die Macht in Dir”-rel kezdték, az elején az énekes mikrofonja úgy szólt, mintha valami pincéből jönne a hang, szerencsére ezt pár másodperc után korrigálták. Sajnos nem úgy Norman gitárját, valami probléma adódott, hiába próbálták többen is megjavítani, kb. 3 számnál lehetett csak hallani. A hangosító sem volt a magaslaton, a dob elnyomott mindent, egy kicsit lehetett volna magasabbra csavarni a mikrofont is. Minden albumról játszottak 2-2 számot, afféle best of koncert volt. A romantikus „Ohne Dich”, „Sterne sehen”, „I will be there” és a klubkedvenc „Be my rain” nagy sikert aratott. Sven mint mindig profin énekelt, igazából a technikai problémák semmit nem csorbítottak a hangulaton. Őket muszáj legalább egyszer élőben látni és hallani!
Az Aréna színpadán a Combichrist-os Andy LaPlegua már a koncert elején az „Evil in me”-vel megmutatta, nemcsak kiabálni, hanem énekelni is tud. Kevesen ismerték ezt a lassú számot, többen meg is nézték a programfüzetet, még az előző zenekar játszik-e. Szinte végig a metálos irányba haladtak, csak az utolsó 3 számnak („Blut royale”, Get your body beat”,”What the fuck is wrong with you”) örülhettek az elektronikus zene rajongói. Akik a régi stílusukat szerették meg, azoknak nagy csalódás volt a koncert, a hangtechnika tökéletessége mellett is. Andy lemászott a színpad előtti árokba a rajongóihoz, így köszönve meg nekik az óriási tombolást.
Már csepergő esőben lépett fel a Welle Erdball, de nem nagyon foglalkoztak vele a rajongók, egyesek esernyővel is nagyon ropták a táncot. Ismét technikai hiba adódott a kisszínpadon, de attól függetlenül jól szólt, az új énekesnő hangja is kellemesen csengett. Honey hozta a tőle megszokott őrült mozgásokat, papír repülőket dobott a közönség közé a „Starfighter F-104G” közben, a 2 énekesnő pedig hatalmas WE lufikat dobált a tömegnek a „Schweben fliegen fallen” alatt és füstöt fújt a „Telefonsex” közben. Honey neve egyet jelent a sikerrel, én várom már a következő fellépést.
A német Oomph jó kapcsolatot tartott végig a közönségével, az elején szépen szétválasztotta a tömeget, mint Mózes a tengert, majd amikor elkezdődött a szám, összefutottak az emberek és kezdődött az ugrálás. Nemcsak régi dalokat játszottak, hanem a közelgő új lemezről is, de a legnagyobb őrjöngést az „Augen auf” váltotta ki.
Állítólag hang problémái voltak az Amphi idején a The Mission énekesének, bár ezt nem igazán lehetett észrevenni. A szürke zakóban és fekete napszemüvegben fellépő Wayne Hussey mindenesetre kapott 2 vendégénekest is. A hölgy mellett álló férfi tag inkább kinézett valami testőrnek, szinte végig egy helyben állt, alig akart megmozdulni. 5 percig csak a bevonulózene szólt. A komor hangulat természetesen egy fekete fesztiválon nagyon is helyénvaló, de azért hatalmas tombolás volt a „Wasteland”, „Like a hurrican” és a „Delivarence” számokra.
A kinti színpad utolsó fellépője a Diary of Dreams volt, rájuk inkább a fekete szcéna idősebb korosztálya volt kíváncsi. Az eső is elállt, a hangosítást is sikerült végre jól megoldani, mindenki szépen szólt. A közönség is gyorsan átvette a zene sötét mélységéből az énekes személyiségének energiáját és erejét. Sorba jöttek a slágerek: „Psycho Logic”, „The Wedding”, „Butterfly dance”, „Kindrom”, szép lezárása volt a „Zöld Színpad”-nak.
A nagyszínpad fő zenekara a németek által is oly kedvelt VNV Nation felejthetetlen élményt nyújtott a fesztiválozóknak. Ronan sokszor poénkodott, hol németül, hol angolul beszélt a közönséghez. Említette, milyen jól érzi magát és most már tudja milyen lehet egy arénabeli DM koncert. Unatkozni nem lehetett, egyfolytában feladatokat adott a rajongóknak: hullámoztatta a tömeget, a „Nova” alatt mindenkinek a zseblámpa funkciót kellett bekapcsolni a telefonon, fantasztikus látványt nyújtott a több ezer világító pont, mintha csillagok lettek volna (akit érdekel, megnézheti az Amphi hivatalos facebook oldalán).
Az időjárás okozta bizonytalanságok ellenére a 2015-ös Amphi fesztivál sikeres volt. A szervezők igyekeztek a legtöbbet kihozni a helyzetből. A helyválasztás szerintem tökéletes volt, az arénában több tízezer ember elfér. A korábbi helyszín a méretéből adódóan már hónapokkal a fesztivál kezdete előtt teltházas volt. Valószínűleg a vihar miatt le kellett volna mondani az egész rendezvényt, ha maradnak a régi helyen vagy egy nagyobb, de ismételten csak szabadtéri helyet választanak. Idén először újra volt hivatalos kemping is a sátrazók legnagyobb örömére. Amit érdemes lenne végiggondolniuk, az a szemét kérdés és a világítás. Így, hogy nem volt betéti díj, szinte mindenki szanaszét dobálta az üres poharakat, a nap végére már megannyi eldobált műanyag hevert a padlón. A két koncert közt a beállás alatt lehetett volna picivel több fény, hogy ne essenek át egymáson az emberek, elsősorban akik fent az ülőhelyek közt mászkáltak. Sokan örültek a számos ülőhelynek is, jó érzés volt 1-1 koncert közt picit pihentetni a rugózó izmokat. Egyszóval, én már nagyon várom a jövő évi Amphit és kíváncsi vagyok az első hivatalosan visszaigazolt fellépő listára, amit a mai nap folyamán osztanak meg velünk a szervezők. Az elővételi jegyárusítás augusztus 10-el elindult. Örömmel megyek újra vissza Kölnbe!
Kovács Edina írása és fotói
