Gothic.hu | Elfajult fekete művészet?

- észrevételek az állítólag létező politikai-jobboldali tendenciákról az ún. dark-szubkultúrában -

Bevezető:

Előrebocsájtva szeretném kifejezni, hogy az alábbiakat igyekszem oly tisztán és neutrálisan megvizsgálni, amenyire a téma csak engedi. Tekintve azonban, hogy csak szubjektív rálátásról van szó, a minősítések elkerülhetetlenek.
A munkához vezető gondolat inspirációi a tavalyi lipcsei 'Wave-Gotik-Fesztivál' látogatásánál értek. Évekkel korábban voltam utoljára Lipcsében, így a változások sokkal szembetűnőbbek voltak.
Jobbann feltűnhetett, mint egy olyan látogatónak, aki az elmúlt években folyamatosan batyut kötött szép Szászországba. Miután bőségesen foglalkoztam interjúkkal, honlapokkal és egyéb anyagokkal érzésem szerint elég információ áll rendelkezésemre, hogy a véleményemet alátámasztva kifejthessem.

Az első benyomások: Werk2, Lipcse, Szászország, Németország. Pünkösdszombat, 15:00 óra.
Az Arcana /CMI/ ad meggyőző koncertet kísérő zenészek nélkül.
Egy kis friss levegő kedvéért kitérek a helységből, leülök a bejárat elé - figyelem a sötét társaság tevékenykedését. - Hogy mennyi manapság a fetish - srác…
De mi közeledik egyenest felém? Egy fiatal “málcsik”, "túlságosan korrekt frizurával", militarista öltözetben, fehérfűzős bakancsban és aljas náci szimbólumokkal a barna ingjén. Nos, "toleránsak vagyunk, és amíg nem kezd cikizni, miért ne tehetné?" -gondoltam magamban. Tovább figyeltem a többi vendéget. De amit láttam, az mégis elgondolkodtatott, mert egyik ilyen Pajtás érkezett a másik után. Némelyik csak fekete nappal díszítve, mások meg dupla Sieg-rúnákkal és SS - halálfejekkel is rendelkeztek. Egy kérdés kezdte fúrni az oldalamat: csak parázok, vagy tényleg JOBBAN oda kellene figyelnem erre a jelenségre? A náci-gothok témája már lecsengett jópár nyara, vagy nem?
Elhatároztam, hogy a jelenséggel komolyabban kell foglalkoznom. Anélkül, hogy értelmetlen és végtelen vitákba bocsájtkoznék arról, hogy mi is az a "dark", nyugodtan kijelenthetem, hogy éppen ez a szubkultúra egy bizonyos szintig magát a társadalmi elvárások és tabukkal való szembenállásból definiálja magát. Az a tény, hogy a "dark-wave - mozgalom" valamikor a punkból jött létre, valamennyire segíti ezt a teóriát.
Ez még nem is biztos, hogy tudatosan történik, tekintsünk meg néhány példát: fordított keresztek viselete vallási motiváció nélkül, a szexuális alárendeltség kinyilvánítása (nyakörv és poráz), a halál témájának kiárusítása - csak hármat megemlítve. Természetesen elmondható, hogy a kereszteknél divat-motivációról van szó, a nyakörvnél a szexuális felszabadulásról, a thanatophil-dolgoknál pedig valamilyen szinten önreflekciók hatása dominál. Anélkül, hogy ezeket az argumentumokat minősíteném, elmondható, hogy ezek a magatartásformák képesek provokálni, sőt, talán pont ez a céljuk. Ebből a megközelítésből véleményem szerint logikusan visszavezethető, hogy művészek a kifejezés azon eszköztárait is kihasználják, amelyek provokciós potenciállal rendelkeznek. Legyenek ezekakár az állatkínzós színpadi mutatványok, biblia-szentségtelenítés, vagy akár náci propagandafilmek vetítése, mint pl. a"Triumph des Willens". Hogy ez milyen hatással van az előadó közönségére, az egy másik kérdés. Mindenki, aki egy "divatos" Sieg-rúnával mutatkozik azonnal nácinak minősíthető? Szóval mégis erőre kaptak ismét a náci a társaságok? Szerintem nem. Szerintem inkább egy jóval fontosabb kérdést érdemes körüljárni: mennyire felelős a művész azért hogy a "befogadó" mit interpretál a munkájába? Felel-e Nietzsche a nácik tetteiért?
Ebben az összefüggésben szeretném Ian Curtis-t (Joy Division) felidézni, aki egyszer így nyilatkozott: "Végül is nem akarunk semmi konkrétat kifejezni a zenénkkel, inkább a hallgatóra bízzuk hogy mit vesz ki belőle magának". Egyrészt lehet azt mondani, hogy egyes szimbólumok felhasználása lényegében nem más, mint divat, a trend része. Másrészről viszont elgondolkodtató, hogy az emberek fejébe és kezeik közé reflekció nélkül kerülnek olyan szimbólumok, amelyek törvénytelen szellemiséget jelképeznek. Az igazság, mint oly sokszor, nyilván e két szélső megállapítás között búvik meg.
Bizonyos szimbólumok használata gyakran csak azért történik mert fokozza az érdeklődést, növelheti a profitot. Mert nem csak a szex, hanem a svasztika is figyelemfelkeltő, provokatív - ezáltal az forgalomnövelő lehet. Szerintem ilyen egyszerűen azonban nem szabad a kérdést elintézni. Különböző művészek, akik ezekkel a szimbólumokkal dolgoznak, igenis követnek egy bizonyosan megfontolt célt. Személyesen úgy vélem, hogy a következő három művész, avagy művészcsoport predesztinált példaként szolgálhatnak. Ezek a Death in June, a Laibach és Mr. Marilyn Manson. Három előadó amelyek erősen polarizálnak: vagy kedveli őket az ember vagy erős ellenérzést váltanak ki. Ritka a kettő közötti átmenet. Mielőtt rátérnék ezen alkotók működésére, szeretném röviden ismertetni azt a környezetet amelybe mindez szerintem beleágyazódik.
Tulajdonképpen a gondolkodó ember napjainkban egy szabadsággal rendelkező világgal szembesül első látszatra. Lehetősége van rá, hogy meztelenül mászkáljon a városban anélkül hogy attól kellene tartania hogy elégetik a piactéren - szószerint tűzzel legalábbis nem (a médiákban bizony lenne égetés). De ha egy kicsit is odafigyel az egyén, akkor könnyedén megállapíthatja, hogy szép szabad világunknak csak nagyon mellékesen van köze a szabadsághoz.
Egy kitűnő példa ebben az összefüggésben a kultúra. Manapság eljutottunk odáig, hogy egy művész kommercionális sikere nagyjából azonos az elismerésével.
Ahol valamikor a művész az embereket reflektálta, ott ma iparcikként jelenik meg: Homunkulusz. Ártalmatlan és egy a sok között, rövid csillogás a tömegek előtt. Adorno tapsol sírjában. De a döntés, hogy mi lehet kommercionálisan sikeres, néhány mamutcég kezében nyugszik. A tény, hogy sok művész munkáját terméknek nevezi sok mindent kifejezhet. Viszont ha nem állsz be a sorba, ha nem a mainstream kultúrát gazdagítod, föld alá szorulsz, "underground aknamunkára" kényszerülsz - és nem is részesülhetsz a "profi" művészettel járó előnyökben.
Einstein jegyezte meg, hogy az ostobák majoritása leküzdhetetlen és örökkévaló. Le Bon a "tömegek korszakáról" beszélt - tisztán látjuk hogy a buta tömegek uralkodása mire képes. Ezen tömegeket viszont a média irányítja, néhány irányítóról van csak szó tehát. Igaz, hogy nem égetnek könyveket, de egy könyv, amely nem kerül megjelenésre, azt nem is kell elégetni. Ez most talán egy kicsit polémikusan hangzik, ezért szeretnék egy kicsit részletesebben írni a fenti gondolatsorhoz. A fasizmus alatt általában egy diktatúrát értünk amelyben egy "vezető", vagy egy kis oligarch csoport tartja a hatalmat kezében. Ezek az uralkodók majdnem teljes hatalommal rendelkeznek az alárendeltjükkel szemben. Kontrolálják a gondolkodásukat, a felfogásukat, néha még az életakaratukat is.
De hogy is van ez a metafórikusan "felhasznált" kultúr- és művészvilágban? Úgy tűnik hogy a DreamWorksRecords, a BMG és a Warner testvérek szabják meg sok ember számára, hogy mi a menő, mi a divat, és mi a művészet. Sőt, úgy látszik hogy a fiatalság nagy része nem a saját gondolkodását próbálja kifejezésre juttatni, hanem inkább arra törekszik, hogy minél jobban beleolvadjon ebbe a közegbe. Oly valószínűtlen a gondolat, hogy ez az irányítás nem véletlenül történik? Sőt, hogy komoly célokat követ?! Mégpedig azt a célt, hogy egy új társadalmat létesítsen, amely egy "perverz-egyéniség-fogalmon" alapszik, egy társadalmat, amelyik minden gondolatot, minden divatot és minden egyéb parancsot kérdés nélkül elfogad - csak elég ideig kell súlykolni a fejekbe. De térjünk visza az üzletbeli fogalmakra: mi lehetne jobban érdeke a "Kínálónak", mint vezérlő befolyás a "Kereső" igényeire?
De az, aki a propaganda és a fasizmus, valamint a fenti dolgok között összefüggéseket lát-láttat, az legalábbis alkotmányellenes. A fenti gondolatmenet semmiképpen sem arra irányul, hogy glorifikálja a fasizmust, annál inkább arra, hogy rámutasson a működési mechanizmusra. Nem igaz, hogy alapvetően minden populáris zene a fasizmus módszereivel dolgozik? A dj áll a tömeg előtt és diktálja a saját ritmusát, előírja az érzelmeket és a (tánc)mozdulatokat. Oly nagy e a különbség a közös tánc és az indulók között? Nem igaz a provokatív tézis: "A diszkó egy fasiszta diktatúra!"?
Ebből a pontból indul ki véleményem szerint, a fentebb említett három művész munkája. Nem személyes preferenciából idézem fel őket, inkább az egyenes, és színvonalas közölnivalójuk végett. Szembeötlő, hogy sok ember úgy érzi, hogy ezen művészek munkája valamilyen szinten megérti és kifejezi a saját gondolkodásukat. Az indoklás, hogy ezeknek az embereknek a figyelmét valamilyen módszerrel rákényszerítik erre a műfajra, szerintem nem fenntartható. Tekintve, hogy még kényszerrel sem lehet rávenni arra, hogy érdeklődjön olyan dolog iránt, amihez nincsen valamilyen szinten viszonya. Ezt elfogadva megállapíthatjuk, hogy valóságos érdeklődés létezik - nemzetközi szinten - egy bizonyos kifejezésmód, avagy gondolkodásmód iránt. De ezt hogy lehetne szavakba önteni? Vitathatatlan hogy a modern, szabad társadalmunk mindig rászorul egy ellenségképre. Néhány évvel ezelőtt az antikrisztus, a kommunisták, a zsidók, a homoszexuálisak, még korábban a hosszú hajúak voltak a bűnbakok. Manapság inkább a sátánisták, a nácik vagy a muzulmánok. A kiindulási pont azonos. Érdemes figyelembe venni, hogy ezeket az "ellenségképeket" szintén a hatalmas "Véleménygyár" hozza létre, és tetszés szerint cserélgeti. A Rudi Dutschke-val kapcsolatos események (1) ebben az összefüggésben kitűnő példát szolgáltatnak. Ennek átgondolásával kezd világosabbá válni; miért kétségbe vonható a manapság elfogadott szabadság-fogalom.
Természetesen elvetendő dolog, hogy az "egyén" díszként használja egy embertelen gondolkodás szimbólumait, de ezért most mindenki ellen aki ”nemzeti önérzettel” kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik szabad uszítani?
Kétségek nélkül - különösen mint német állampolgár -, nehéz megszólalni nyilvánosan ebben a témában. A történelmi tények, és a "Véleménygyár" működése nem éppen támogatják a konstruktív diskurzust.
Ezzel a problémával szembesül például az angol "Death in June" nevű zenekar is. A csoport munkája gondolatokat vet fel, amelyek az európai kultúra gyökereiről és a nemzet-szabadság gondolatkörével foglalkoznak. Ennek eredménye az hogy náci zenekarként aposztrofálják, és diszkriminálják dark-goth rendezvényekről. Hogy ez minek az eredménye lehet, azt gondolom nem kell újra leírnom. A zenekar saját véleményét erről mintha meg sem hallaná senki - már aki változtathatna a helyzeten. Még akkor sem, ha az alapító Douglas P. egyértelműen kijelentette, hogy a színpadon való militarista megjelenés semmiképpen sem egy erőszakot reprezentáló vagy arra uszító megnyilvánulás, művészi kifejezésnek, fellépésének fontos részének tartja. A "Hatalom" szemszögéből azonban ez a zenekar olyan gondolatokat terjeszt, mely nem kívánatos a "modern szabad ember" számára. És ez egy olyan faktum, amely a "Von Thronstahl'"-ra még jobban igaz, de ezt csak mellékesen jegyzem meg. A 2000-es WGT események üzenete túl egyértelmű. (Rendőrségi beavatkozás, és az előadás betiltása)
A Labaich műve is igen érdekesnek bizonyul. Ez a csoport a vallási- és politikai kontrollmechanizmusok párhuzamaival foglalkozik, próbálja ezeket láthatóvá tenni.
Manapság egy szubkultúrához való tartozás, legyen az a dark, vagy legyen az bármelyik más, pótvallásként működik. Ahogy régebben a templom szabta meg, hogy mi a "cool" és mi a menő, úgy ma ez a döntés a különböző zeneágak vezéregyéniségeinek kezében nyugszik.
Erre példát találni nem nehéz feladat. Említést érdemel EMINEM, aki igencsak tudatosan tölti be feladatát. "Would the real slim shady please stand up…." Vagy ott van Tilo Wolf (Lacrimosa) akinek hatására egy egész generáció (német) bizonyos esztétikát és nyelvet "sajátított" el magának.
Túlzásokba bocsájtkozva azt is lehetne mondani:
A "dark" egy vallás, Manson egy isten és "deus ex machina". Ámen.

Itt nyilvánul meg az ember ősi vezérlési igénye. "Csoportos állatok" vagyunk és mint ilyenek már genetikusan ismerjük az "alfa - állat" gondolatot. Ezen a tényen érdemes elgondolkodni.
A "Laibach" pont az efféle összefüggéseket próbálja a felszínre hozni, miközben ehhez egy taylorisztikus rendű szervezetet használnak. Nem az egyén szólal meg a csoportból, hanem a csoport, mint egy konzisztens egység nyilvánít véleményt. Ez a tény érthető módon képes megijeszteni a "modern szabad embert". A Laibach megkísérli egy fundamentum létrehozatalát, amelyen a Modern Totalitárius Gazdasági Világ ellenségei együttműködhetnek. Ez az alap az úgynevezett NSK (2)
A tabuizált szimbólumok és a hozzá kötött megjelenés használata ebben az összefüggésben egy tükör felmutatását szolgálja. Egy tükör felmutatását, amely megmutatja, hogy milyen kevés változás történt a totalitárius rezsimek ideje óta.
Ettől a ponttól fogva egy érdekes párhuzam látszódik Marilyn Manson műveivel. Ő a "Sokk fázisa" folytán koncerteken fasizmust hozott létre a fasizmus elleni protestálás érdekében. Hogy felmutathassa, hogy mennyire hajlamos az ember erre a formára.
A jelenlegi "Golden Age..." ezt az ötletet még radikálisabban követi, bár érdekes folyamat, hogy a kommercionális sikere is növekszik e folytán. A "modern szabad ember" ebben a viselkedésben természetesen egy tabu megszegését látja, ami igen érthető, ha figyelembe vesszük a "Heil!"-t ordibáló ifjú tömeget, amely saját mondása szerint, szívesen feláldozná életét Mansonért és ezt a véleményt sebes karokkal igyekszik bizonyítani.
Hogy mindez csak azért történik, hogy szembesítse az ember hajlamát a nácizmus iránt, persze nem számít az illetőknek. Tényleg úgy rémlik, hogy az ember kedveli, ha a gondolkodásmódját másoktól veheti át. Hogy ez milyen formában történik, végül is nem számít - legyen ez egy totalitárius rezsim, egy szigorú vallás avagy egy a médiával propagált szubkultúra.
Itt viszont a sok embernél megfigyelhető gondolkodási kényelem nyilvánul meg, mert természetesen könnyebb felhasználni és újrarágni egy kész gondolati modellt, mint saját élmények és tudás alapján egy újat létrehozni. Más szavakkal: az ember mindig is hajlamos volt arra, hogy a átvegyen kész gondolatokat és eszméket, de ennek következményeit más "kezébe" helyezze. Hogy a "modern szabad ember" nem tartja kellemesnek ha bizonyos (efféle) dolgokkal szembesítik, az érthető. Bár megjegyezhető hogy Mr. Manson tudatosan a saját "számlájára" dolgozik ezekkel az összefüggésekkel, emiatt nácinak minősíteni őt ostobaság volna. És tény az is, hogy a magát igazán nácinak való egyének közül alig akad ma olyan, aki csak sejti is, hogy mi is a nemzetiszocializmus.

Zárszó:

Zárszóként, - anélkül hogy ismételni szeretném magam -, szeretném leszögezni, hogy nem tartom helyesnek, ha az ember reflekció nélkül "díszíti" magát például SS- rúnákkal.
Pont annyira nehezményezem, mint azt a tényt, hogy egyre inkább csak szubkultúra inkarnációkkal ismerkedem meg egyének helyett. Úgy tűnik, túl sokan akarnak ezekben a szubkultúrákban feloldódni, valami vagy valaki erre ösztönzi őket. Mindezek ellenére úgy vélem, hogy a gondolkodó egyénnek képesnek kellene lenni arra, hogy elválassza hol van vége a divatnak, (az ilyen divat az adott esztétika elleni bűn), és hol kezdődik a komoly művészi felfogás.
Mindent összeadva: bizonyára létezik jó néhány homo erectus példány amelyek szimbólumokkal és külsőségekkel villognak, amelyeket még alapvetően sem értenek meg; de akkor sem szabad elhamarkodottan és leegyszerűsítve megítélni ezt a jelenséget.
Bár az is igaz, hogy be kell vallanom, erre a következtetésre én is csak akkor jöttem rá, miközben kidolgoztam ezt a cikket….

Exkurzus:

A szubkultúra címszót illetően két stratégiát lehet említeni amelyet az elfogadott kultúrák szoktak alkalmazni az új, idegen impulzusok kezelésére.
Az első stratégia az elkülönítés, amivel az illető kultúra szubkultúrává válik és ezzel egy zárt körbe szorítva kevésbé válhat jelentőssé.
E stratégia tipikus kommentárja: "Ahh, úgyis csak egy pár hülye…"
Általában azoktól hallható ez, akik ne veszik maguknak a fáradtságot, hogy megismerjék és talán megértsék az "idegent".
A második stratégia akkor érvényesül, ha külvilág egy bizonyos része érdeklődik, avagy részt vesz a szubkultúrában. Az érdeklődők számától függően bizonyíték, hogy egy zárt kör ma már nem jelentéktelen gazdasági faktorrá válhat. Ha tehát kizárni már nem lehet egy szubkultúrát, akkor divattrendként kerül asszimilálásra, és ezzel elveszti "veszélyességét". A nem kívánatos "fekete Rock' n' Roll" mutáció során veszélytelen "fehér popzenévé" válik. Popzene, mely már senkinek sem okoz fejfájást. (Sőt, még a punk is asszimilálódik a lateral multikulturális közegbe; ebből is láthatjuk, hogy társadalmunk éppen olyan embertelen, mint a Borgok a Star Trek mítoszból: "Mi vagyunk a kultúra. Asszimilálunk. Ellenállás értelmetlen.
A "Kult" giccsé válik, és ami elébb a szuberzivitást szolgálta, utóbb csak támogatja a jelenlévő rendszert, mivel kommercionalizált és ellenőrzött társadalmi "ellenmozgalommá" süllyed. Az "új Äon" "New Age"-é válik, és ahelyett, hogy harci ordítás zajlana az emberiség felébresztésére a kétezer éves stupiditás és obskuritánizmus után, csak pár bespanglizott hippi nyávog: "This is the Dawning of the Age of Aquarius, the Age of Aquarius... Äkwäääääärius!"

(1). Rudi az 1968-as egyetemista megmozdulások vezetője volt. A média uszításának következtében egy alacsony kvalitású félretájékoztatott munkásember fejbelőtte.
(2). A Neue Slovenisce Kunst (NSK) 1984-ben jött létre, több hasonló gondolkodású és kifejezésmódú csoport együttműködéseként. Öt ilyen nagyobb csoport volt, melyek aztán folyamatosan változtak, kisebb csoportokat hoztak létre, de mindig a közös elképzelések mentén dolgoztak: a Laibach, az Irwin, a Noordung, az Új Kollektivista Stúdió, és az Eredeti és Alkalmazott Filozófiai Részleg. A csoportok állandóan tartották a kapcsolatot, s bár külön-külön munkálkodtak, a nagyobb eseményeket, akciókat, rendezvényeket együttesen hajtották végre. (Archangel)