"Kéne egy kocsma"
1980. A diktatúra "makk ászos" bográcsrománca egyre távolabbinak tűnik. Az első áremelések, az életszínvonal csökkenése - a nyugdíjasok mellett - leginkább a fiatalokat érintik; egyértelművé válik a hetvenes évek otépé-lakásos, trapéznadrágos, skoda százas csődje, növelik az esélyegyenlőtlenség, a társadalmi mobilitás soha nem látott mértékben csökken. A statisztikai adatok egyre rémisztőbb képet mutatnak, a bűncselekmények egytizedét fiatalkorúak követik el, az öngyilkosok, elmebetegek, alkoholisták száma megsokszorozódik. A tanácsokon több mint százezer fiatal házas lakásigénylése porosodik - érintetlenül. A kábítószerek használata - igaz, sajátos formában - elterjed, a hátrányos helyzet sokkal kevésbé feltűnő, mint néhány évvel korábban.
Ezek alapján nem meglepő, hogy az előző évtized "langyos vizét" mind nagyobb mértékben bombázni kezdik bizonyos szubkultúrák, amelyek közül a csövesmozgalom a legspeciálisabb és leginkább elterjedt szerte az országban, de emellett megjelenik az új hullámnak, vagy punknak nevezett irányzat is egy szűk, de fontos réteg, a fiatal értelmiség kifejezési-önkifejezési eszközeként, ami azért meglepő, mert a műfaj gyökerei a hetvenes évek közepének kimondottan iskolázatlan angol fiataljaitól erednek.
Az ellentmondás feloldása leginkább a hazai rockműfaj válságának felismerésével magyarázható. A hatvanas évektől kezdve - "az igényesebb jellegű könnyűzene megjelenésekor" a műfaj képviselőinek egy bizonyos népművelői küldetést is vállalniuk kellett, ha a kultúra és nem a szórakoztatóipar részeként tekintették működésüket, és mivel soha nem látott tömegérdeklődés mutatkozott irányukba, a rockzene Magyarországon az első perctől kezdve megkülönböztetett szerepet töltött be. E szerep a nyolcvanas évek elején ugyanúgy élt, mint korábban, tartalma, mondanivalója azonban felhígult, szinte a nyugati példát követve üzletiesedett el, de persze az államapparátus felügyelete mellett, a "rövid póráz elve" alapján. E hanyatlást először az értelmiség ismerte fel és a "másság" igényétől vezérelve alakult ki a magyar újhullám, amely mind tartalmában, mind külső megnyilvánulásaiban teljes mértékben eltért az addigi megszokottól. Az alkotókedv elmosta az egyes művészeti tevékenységek közötti határokat, így az irodalom és a képzőművészet terén is éreztette hatását.
Eleinte tökéletes értetlenség fogadta az újhullámos törekvéseket a szélesebb körű közönség részéről. Ha egy kísérletező kedvű zenekar kapott helyet valamilyen nagyobb rendezvényen /volt néhány ritka kivétel/, megdobálták, kifütyülték őket. A magukat "szakmának" nevező idősebb zenészek - a tömegkommunikációs eszközök segítségével - nevetséges érveket felhozva lendültek támadásba, részint a hiányos ismeretek miatt, részint kenyérféltésből. "Az említett rossz példák alanyai nem tartoznak hozzánk. Sem az URH, sem az Orgazmus, sem a Bizottság. Az utóbbi például képzőművészekből áll." - magyarázta a bizonyítványt Bródy János 19981-ben, a rockzenészek tatai tanácskozásán.
A hivatalos szervek körében - különösen a szövegek nyíltsága, a zenészek életmódja miatt - pedig egyenesen ellenzékinek tekintették az újító szándékot. A meghirdetett koncertek "technikai okok miatt" sokszor elmaradtak, s ha mégis megtartották, számítani kellett a nyakkendős-bőrzakós urak jelenlétére, igazoltatásokra, provokációkra. Műfajt ennyire talán még sohasem nyomtak le, a televízió, a rádió, a hanglemezgyár szinte tudomást sem vett létezésükről, mégis a nyolcvanas évek közepétől - igaz, valamennyire kifulladt és kommercializálódott változatban, de megőrizve féllegális létét - szélesebb körökben is teret tudott hódítani.
1988. A második, az agyonhallgatott /-hallgattatott/ magyar rockforradalom utóvédharcai. Az érték kompromittálódott, a divat győzedelmeskedett; a "nyolcéves háború" látványos eredményei a körúti butikokban vagy a belvárosi lokálok csillogó pultjain láthatók. Már nem okoz közbotrányt a kakastaréj, a rózsaszínre festett barkó, az orrbavaló, a kiszedett szemöldök. Az üzlet beindult, de csak a magbavalót hajlandó elfogyasztani. Egy "új mag" továbbra is az utcán, megannyi feketébe öltözött pici Voltaire: lángoló cinizmusuk egyszerre paradox és tragikomikus. Döbbenetes, hogy ez a szubkultúra is felzabálta már egy generáció fiatalságát, mégis nyomtalan maradt, mint egy körúti tócsa a poros verőfényben. A mítosz nyávogó kalózkazettákra sűrítve, zenekarnevek a három per hármas irattárban, titokzatos félszavak, utalások, ennyi...Kassák, Ikarusz, Bercsényi Klub és még egy utolsó utáni koncert.
Azok pedig csak topognak, szoronganak, egyre többen lesznek jólértesültek, szociológusoknak szinte csemegézés lenne az efféle rétegződés. A szabadjára engedett elit meg a halmozottan hátrányos helyzetű, a kíváncsi, meg a divatlovag: csodálatos kelet-európai kamaszlázadás, némi félműveltséggel leöntve. Mozi és rock, de Fellini helyett Waters, Bergman helyett Jarmusch, a Stones helyett Joy Division, Jimi Hendrix helyett Nick Cave. "Alternatív", így az új műfajmegjelölés. Rácsodálkozás az önkifejezés gyönyörűségére, aztán a kiábrándulás, hogy ez az "ön", nem is az "én".
"Kéne egy kocsma", nincs más megoldás még alternatívként sem, Budapesten /meg Prágában, meg Varsóban/ valóban csak így kezelhető a probléma. Ez sors és nem politika kérdése, a hely diktálja a feltételeket.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
