Pluswelt 2019 | Beszámoló

Húsz év telt el azóta, hogy a hamburgi koncertszervező iroda meglátta a napvilágot. Ennek méltó megünneplésére dobtak össze egy jó kis banzájt. A berlini két napos Pluswelt fesztivál helyszíne, a Columbia Theater jó választásnak bizonyult, metróközelben volt, méretügyileg is eltalálták a látogatók számát. Kényelmesen elfértünk, nem tapostuk egymást agyon, de nem is volt az az érzése az embernek, hogy csak lézengtünk benne. Mivel az épület régen moziként funkcionált, az emelkedőkkel szuper rálátás volt a színpadra is.

Már rögtön a pénztárnál összefutottam a Solitary Experiments énekesével és ott voltak civilként az AD:keY tagjai is. Sajnos a vonatom és a csatlakozás is késett picit, így sajnos az elsőként játszó berlini Whole-ról szépen lemaradtam, az utolsó szám végét hallottam csak. Mivel az egyik Forced To Mode-s tag van benne, a hangzás kissé Depeche Mode-os volt, de ugyanakkor post-punk szerű zörgések is felcsendültek, nekem kicsit össze-visszának tűnt az egész.

A kasseli Armageddon Dildos hatalmas bulit csinált, oldschool EBM volt a javából. Az énekes sokszor lemászott a színpadról és az első sorokban lévőkhöz odament barátkozni. A csajokat homlokon csókolta, a pasik vállát megveregette vagy éppen az arcukba üvöltött és a már fentebb említett AD:keY hímjét is megölelgette, aki elvileg a szintise. Vagy már csak volt? Nem igazán értettem, hogy miért nem Rene állt velük a színpadon. A kivetítőn a kommunista Berlinről mutattak képeket, nem hiányozhatott a sarló, kalapács és a vörös csillag sem az „East-West“ közben. Ráadásért kiabált a tömeg, de Uwe az órájára mutogatott, hogy sajnos lejárt az idejük.

Legnagyobb bánatomra az amerikai Aesthetic Perfection Daniel betegsége miatt lemondta az estét, így helyettük a szintisük, Elliott ugrott be a szólóprojektjével. A Telemark zeneileg nagyon hasonlított az AP-hez, a hangzás némely számnál szinte ugyanaz volt, kivéve akkor, amikor az énekes theremint is használt. Az énekhang azonban messze nem ütötte meg a mércét, hiába erőlködött vele.

A hamburgi, kezdetben még gothic-rock bandaként működő Girls Under Glass-t manapság már nehéz stílusilag beazonosítani, mert zeneileg használták a darkwave, pop és indusztriál elemeket is. Az énekes elég látványosan szenvedett a színpadon és többször is megélte halálának pillanatát. Nekem a nap kakukktojása volt, valahogy nem illett a többi együttes közé, nem is igazán tapsolták vissza őket.

Az 1993-ban alakult amerikai szintipop bandát még nem sikerült élőben elcsípnem, így nagyon vártam már az Iris fellépését. Az utolsó 6. albumuk idén augusztusban jelent meg Six néven. 2000-ben az amerikai szintipop versenyen a legjobb együttes és a legjobb album díját is megnyerték a Disconnect lemezükkel. Nagyon sajnáltam, hogy erről a híresen nevezetes albumról a számomra kevésbé kedves „New Invaders”-t játszották, szinte csak az újakat népszerűsítették a három kevésbé régi dal mellett („Guide On Raging Stars”, „Close To Real” és a legnagyobb tombolást kiváltó utolsóként leadott „Sorrow Expert”). Az énekes  sokat változott az évek alatt, nem csak felszedett jó pár kilót, de a ruhája is olyan volt, mint aki éppen takarítani fog menni. Kinyúlt keki színű pólóban, bő nadrágban és kék színű tornacipőben lépett fel. Nem értettem, hova tűnt a mindig elbűvölő, széparcú Reagan? Mintha unta is volna az egészet, pedig csak nemrég kezdték meg a turnézást. A hangja azonban tobábbra is a régi volt, még mindig nagyon szépen csengett és megigézett minket. Egyedül ők jöttek ki a backstage-ből, vagy legalábbis én csak velük találkoztam a koncertek után a merch-standnál, autogramot osztogattak, fotózkodtak és beszélgettek a rajongókkal.

A brit Mesh függesztette fel az estét. Mark mosolyogva lépett a színpadra azzal a fekete gyapjúsapkával a fején, ami mindig mélyen a homlokába van húzva, úgy, hogy a szemei épphogy csak kilátszódnak. Enélkül az énekes sosem lép fel, lehet másképp már énekelni sem tudna. A bristoli fiúk nagyon jó hangulatot teremtettek, felváltva használták a gitárokat és a szintetizátorokat. Olyan klasszikusok hangzottak el, mint a „From This High”, „To Be Alive”, „Trust You”, „Not Prepared”, „Born To Lie”, „I Don't Think They Know”, „Just Leave Us Alone”, „Let Them Crush Us”. Menet közben megjelent a színpadon Elliott is és rendezte a kábeleket, Mark jelezte is, hogy mekkora arc ez az ember, beáll segíteni a roadoknak. Csodálatos volt a ráadásként játszott „Taken For Granted”, ahol elég hosszasan énekeltetett minket az „I Need To Start Again, Take Me Far Away” refrénnel.

Afterparti hiányában eltettük magunkat másnapra, tudtuk még ütősebb együttesek várnak minket.

A fesztivál szombati napját a hamburgi Scheuber nyitotta meg, a németekre nem igazán jellemző fél órás késéssel. A produkció a Project Pitchfork-os gitáros, Dirk Scheuber szólóprojektje, izgalmas utazás vette kezdetét, megismerhettük az alkoholelvonó után újjáéledt zenész viharos érzéseit, hogyan harcolt a démonjaival és szabadította fel a lelkét. Zeneileg sokkal könnyedebb és lágyabb volt, mint a PP-os fővonal, körülöttem mindenki táncolt és örvendezett a szintipop és EBM ütemekre.

A berlini Adam Is A Girl Anja Adam indiepop bandája. A széparcú, helyes kishölgy hangja kellemesen csilingelt és szinte végig táncolt és mosolygott a színpadon, de nekem kicsit elszállós volt a zene, egyedül a „Salt” volt igazán pörgős dal, számomra valahogy nem illett ez az egész az aznapi fellépők közé.

A maszkos svédek viszont ismét elvarázsoltak és ahogy láttam végre nem csak engem, hanem a németeket is. A közönségben már láttam zenekari pólóban is embereket és ahogy megjelent a Priest a színtéren, hatalmas ujjongás tört ki, a legutóbbi német fesztiválon szinte mindenki csak állt és nézett, hogy kik vannak a pódiumon. A setlist hasonló volt a pár hónappal ezelőttihez, most is a C64-es nyitány után következett a „The Pit”, ami közben Mercury-nak a „Come Closer To Me” mondatnál sikerült elérnie egy rajongó hölgy kezét, ami nem is volt olyan egyszerű, a fotós árok nagyságát nézve. Az új énekes egyre jobban szólt, a színpadon is sokkal felszabadultabban mozgott már, a régi izgulásának nyomát sem lehetett látni, beszélt hozzánk és be is mutatta zenekarát. „History In Black”, „The Cross”, „Populist” alatt egyszerre mozgott a tömeg, de a végére tartogatták a két legújabb számot, a „Neuromancer” és az „Obey” közepette vadultunk meg csak igazán. A papi áldással így biztosítva lett az üdvözülésünk, a kérdés vajon a mennyországban vagy a pokolban?

A hat évvel ezelőtt alakult angol elektro-pop-ot játszó Empathy Test álmodozni hívott minket. A merengően sötét szinti hangokat párosították a modern underground tánczenével, a duó élőben női dobost és férfi szintist is segítségül hívott. „A River Loves A Stone”, „Losing Touch” igazán megmozgatta a nagyérdeműt, az énekes is kitett magáért, táncolt és énekeltetett minket.

A német Darmstadt melletti kisvárosból származó De/Vision 1988-ban még kvartettként működött, de pár év múlva Steffen és Thomas duettként folytatta tovább a szintipop őrületet. A dalválasztásnál egyensúlyban voltak az újabb számok („They Won't Silence Us”, „Synchronize”, „Time To Be Alive”, „Rage”) és a régi slágerek („Try To Forget”, „I Regret”, „Your Hands On My Skin”, „Flavour Of The Week”). Mindenki örült a fülbemászó melódiáknak és a kellemes elektro hangzásnak. Steffen szokás szerint végigtáncolta az egész koncertet, sokszor előre is jött énekeltetni és tapsoltatni a hallgatóságot.

A fesztivált a norvég Zeromancer zárta. A frontember Alex egy igazi vadállat volt a porondon, nem lehetett lelőni sem, csak tombolt és gerjesztette folyamatosan a nézősereget. Az indusztriál-metál  „Clone Your Lover”, „Dr. Online” és a ráadásként játszott Depeche Mode feldolgozás, a „Photographic” alatt igencsak dübörgött a fekete kultúra.

Hamar elröppent ez a két nap, főleg, hogy a koncertek csak este kezdődtek el, így mindegyik napra 6-6 fellépő jutott. A szervezés jó volt, egyszer volt csúszás, de azt is be tudták hozni. Kis fesztivál révén nem volt nagy tolongás sehol, a beengedés, a ruhatározás is simán lezajlott és a pultnál való várakozás sem volt vészes.

Remélhetőleg a szervezők rendeznek még hasonló fesztivált a jövőben. Berlin mindenkit tárt karokkal fog várni.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2019. 11. 07. - 06:14 | © szerzőség: Kovács Edina