Életem első ektivitijén sikertelenül próbálom elmutogatni a Kék lagúnát. Január, tél közepe, harminckét éve minden születésnapom jéghideg. A színházban rinocéroszok morajló vágtája, fémzajok, üvöltés a ketrecben. És mi nem félünk a farkastól, főleg, ha ennyit ittunk már. Részmunkaidős állásom hamarosan véget ér. Sosem olvastam annyit, mint akkor a pult alatt. Az érdeklődés teljes hiánya mellett egy csipkepörgető lányról mesélek, meg egy nyúlról, akinél kés van. Azóta sem írtam semmi számottevőt, és megszokhatóvá vált, hogy az írás hiánya milyen kínokat tartogat. Ghymes. Hús nélkül semmi. Sötét van, mint egy haldokló szerelem belsejében. Április az év legkegyetlenebb hónapja, írja T. S. Eliot. A munka ünnepén, tavasz és nyár között, az összeomlásban állok, lábam alig bírja el keserűségem súlyát. Kezemben egy papírlappal a megsemmisülés iszonyú fókuszában bámulok valami új horizontra. Ismeretlen hidegség és ismeretlen forróság váltakozik bennem. Nemesfémek és szívek megedzése zajlik. Minden a zéróban újra. Kapok egy állást, egy mentőövet, egy nyakörvet, nem tudom. A magányban új arcok bukkannak fel, zavarbaejtő váratlansággal. Egy hónapon át napi átlag négy órát alszom, és igyekszem csak akkor táplálkozni, amikor már szédülök az ürességtől. Éjszakák a képernyő előtt, éjszakák a folyóparton, éjszakák az éjszakákban, gyöngyként felfűzött egymásutánok. Kiszakadok az időből, a térből, bőrforróságú és hajsötétségű, állandóan mozgó és sebző alkonyok és hajnalok között heverek. Reszketve és letaglózva. Minden az ismétlődés előtti pillanatban áll, tökéletes a sors készenléte. Százezer szót mondok el naponta, a felét magamnak, a felét neki. A nyár kiterjed, megduzzad, a teste egyetlen hatalmas, illatos párna. Már nem járok haza, már nem haza járok haza. Elveszek a hiányban és a bolyongó örömben. A test megérint, felmutat magamnak és megtart, mint egy tájat a villám fénye. Megszámolom, huszonegy ágyban feküdtem idén, és ezekből csak egy lehet az enyém, ha az enyém lehet valaha bármi is. Vulva vagabunda, te elfoghatatlan. A nyár végig lángokban áll körülöttünk. Mátrafüred nem egy képzelt város. Itt a zene és az univerzum tudománya, a kvantumok és a neutrínók, Tokajban a fehér bor és az irodalom, Villányban a vörös és a szerelem ágymelege. Tart életben. Sírva és kergetőzve zuhanunk az őszbe. Barátok, tervek, nagyratörő, csodálatos álmok ködökből és dallamokból, arcokból és anginákból. Illúziók, hogy sikerülhet, ami valamiért mindig holnapra marad. Addig is gyakorolni a közelséget. Felszámolni annak létező határait. És sikerülni fog élni, tudom. Mit nekem az óceán.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
