Haláltánc XXIX.

„Van két barátom.” A párnám és az álmom. Ők mindig kisegítenek, amikor úgy érzem, letérek az útról, amit kigondoltam magamnak. Az út folyamatosan alakul, néha határozott és egyenes, de amikor valamilyen ködféle borítja be, megrémülök. Lépten-nyomon frusztráló gondolatokba botlok, helyesen cselekszem-e, vagy épp hatalmas hibát követek-e el? Sose tudni… a következmények tudnak csak támpontokat, vagy talán inkább leckéket adni. Ezzel a probléma csak az, hogy nem segít a döntésben, csak tapasztalatszerzésre jó. A kérdésekkel viszont mindennap szembesülni kell. Elhatároztam, minden este számot vetek magammal. Olyan tevékenység ez, ami napi tíz percet vesz el az időmből, de nyugodtabb lelkiismeretet okoz.
Régen a nagymamám mindig meséket mesélt kiskoromban, és az egyik legfontosabb tanulság, amit egy gyermek kaphat, hogy jó tett helyében jót várj. Igazából nem volt sosem nagy jelentősége ennek a mondatnak, csak mostanában. Csak azért jutott eszembe, mert a városban sétálva sok szörnyű dolgot látni, és szürke arcú, eltorzult lényeket, akik első ránézésre szimpatikusnak tűnnének bárkinek. De ha jobban megnézzük őket, kiderül, hogy lebegve, vakon közlekednek a rossz dolgok közepette. Belegondolva, mindenki hajlamos efféle lényként viselkedni. Még tovább gondolva, kedvem támad nagyon messzire utazni. Olyan helyre, ahol nem ismertek ezek a perszónák.
Ám jött ő. Lehajtottam egyik nap fejemet a párnámra, az egyik barátomra. Majd másik barátom is felbukkant. Az álom elhozott magával egy emléket, egy régi ismerőst, akivel pár éve beszéltem utoljára. Pedig nagyon fontossá vált számomra, de elsodródtunk egymástól. Sokszor találkoztunk, még többet beszélgettünk, megvitattuk a legapróbb dolgokat is, ha tehettük. Valószínűleg mind a ketten nagy hatást tettünk egymásra, aztán máshova költöztünk, ő is, én is egy-egy nagyvárosba. Másnap megpróbáltam elérni, egy közös ismerősünknek megvolt a telefonszáma. Otthon, kezemben a cetlivel sajnos megérkezett egy frusztráló gondolat is. Nem szabadott volna hagynom, hogy elkallódjon egy ilyen fontos kapcsolat. Az út, illetve az útjaink ködössé váltak, és eltávolodtak. Nemtörődöm lényekké váltunk. Egyikünk sem így tervezte. Megijedtem, mit fog szólni, hogy csak most, évek múltán hívom fel. Hagyhatnám az egészet, de a lelkiismeret… az a fránya lelkiismeret. És mit fogok mondani? Mit fogok kérdezni? És vajon ő föltenné magának ezeket a kérdéseket?
Fel kell hívnom. Elmondom neki, mennyire hiányoznak a beszélgetések, és mennyire szeretném, ha elutaznánk valahova ketten, és átbeszélnénk, mi a jó. Hogy hogyan lehetnénk mi is jók, akik nem lebegve és nemtörődve léteznek. "Fel fogom hívni, és elmondom, úgy gondolom, az élet kicsit olyan mint egy utazás, és lehet, de csak lehet, hogy én is egy igaz ember vagyok."

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2013. 11. 09. - 11:40 | © szerzőség: Timi