Kormos Ferenc versei

Élet s halál között

Rokonom az Élet
Háromezer Év
Tizenkilenc hattyú úszik rajta rég
Három lassú tánccal
Csokorba gyűjt kezet
A negyedik láncon gyűlöletet vezet
Ötnek kőliliom koronája csattog
Egynek nincs nyugvása
Fagyból rakott malmot
Tíz volt eddig enyém
Aztán kilenc még
Tiszta ragyogással a máglyára lép
Rokonom a Halál
Háromezer Év
Tizenkilenc hattyú odavan már rég

Kés

Mikor születtem a csend belül egy székre ült és
figyelt
Minden kerek volt és egy perc alatt két ezred
körbe ment
Az órán ami azt mérte meddig kell hogy a számban
tartsalak
Védjelek hogy megmaradj olyannak amilyen te vagy
Most a sebeket azzal a mozdulattal ejtjük
egymáson
Ahogy átszalad egy évgyűrű az arcodon
Ahogy egy jeges lehelet átoson a lelkeden
Hallom a lépteid hallom a hangodat
Krém vagyok testeden - kés szívedben
Ma nap vagyok holnap víz leszek ami itat téged
Én szél leszek tőlem megkapod szárnyaid a rossz
napokra
És ha megjövök biztos ölellek ahogy távollét után
ölelnek
A hajad lassan kibontom te olyan közel jössz mikor
kimondom a szót
Ismerem titkodat – ismerem hangodat
Krém vagyok testeden – kés szívedben

Az ember (aki mindent át akart élni)

Ahogy hívtak ahogy szóltak
Én megmerültem az élet vizében aztán kitett az ár-
apály
Én tartottam én a fogam között vittem mindent
Amit kitolt magából ez a világ

Mind ott volt némán csendben tűrték
Ahogy sebeimet gyógyítom

Amit a nap szétrepesztett a bőrön
Amit a vihar dühe megdarált
Ők nedveikben fürösztöttek meg
Ők könnyeikben mostak át
Figyelték első lépteim – ahogy a földre hulltak
Élvezték első hangjaim – ahogy a múltba nyúltak
Mikor nem jöhetett elölről újra
Ők gazdagon engedtek az útra
Ők nem sirattak többet
Csak néhány éjszakát

Azóta dől a szél a pusztából
És dől a víz a felhőből
És a lelkemben minden ajtó nyitva áll

Búcsúzom a megismeréstől
És búcsúzom a felismeréstől
Bár érzem ahogy a múlt a fájdalmába márt.

A lovas

Minden csillagtőben fekszik két test
Minden elvetemült gyilkost két test hajt
Árnyéknyilak Árnyékhidak
Tegnap szomorú percek törtek rám
Úgy gondoltam alszik már a csecsemő
Ahogy ruhámat hajtottam felnyitotta szemeit
És az ég azúr felével legyintett fölém
Mindent tudok rólad
Szén porlad a nyelved alatt
Mindent elfelejtek mit tudtam
Eltűnt álmok – halálfej
Ha egy ember ázik az utcán
És úgy zuhog mintha dézsából öntenék
Beengedem hogy hadat üzenjek könnyeimnek
Egyedül vagyok
Lenn a völgyben lovas vágtat
Lovas szemed el ne hagyd
Csapda les rád
Fenn az égen Holdfény támad
Hold a lovast el ne kapd
Arcán holdmáz
Eltörök lassan egy ágat
Mint ki lovast lépni hagy
Az álmok elől nem lehet elmenekülni

Ballada

Rokonom az élet háromezer év
Tizenkilenc hattyú úszik rajta rég
Mi ez a láz ami fogja őket
Hogy szárnyuk kitárva fekszik
A vízen
És látom
Hogy ünneplőbe öltöznek szépen
Olyan fehér a tolluk
Hogy megszomjazom tőle
Ahogy néznek az égre
Néma vándor álma a szemükben
Mi tartja mégis itt őket
Az hogy inni adnak
A vízből
És látom
Hogy nélkülük az életemben
Soha többé nem lehetek aki vagyok – aki vagyok
Csak a szélre várnak
Hogy megmártózzanak könnyedén
Rajtuk felhő rajtam sár
Ők elszállnak engem vár
Az hogy tisztán átéljem
Rokonom a halál háromezer év
Tizenkilenc hattyú odavan már rég

Megjelent a Tajtékos Sorok III. számában

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 01. - 07:03 | © szerzőség: Gelka