A Mindenség Éneke - szonettkoszorú
I.
Ó, lennék bár e mindenség felett
töretlen ívű versben angyal,
hogy felfoghassam tiszta aggyal:
az emberszívek mért is véreznek.
hogy lássam bennük mind a lényeget,
mi szenvedésünk ősi gyára,
s miért születtünk szolgaságra,
s a Föld e gyászra mért itéltetett.
Ó, természet, Te drága alkotónk!
Miért könnyes szemed, s vagy néma?
Ha úgy megértenélek mint a szót…
nem lennék oly analfabéta,
csak értelemre s szívre szomjazó,
kiolthatatlan lény, poéta.
II.
Kiolthatatlan lény! Poéta!
Legyek eformán tiszta önmagam!
S eképp az alkotás ma jelszavam;
tüzet viszek, s leszek staféta!
Ébredni kell e kornak méla,
érdektelen sirjából végre már,
hogy járjon kozmoszának bársonyán,
s ne marja önnön hulladéka.
Talán csak álom ez, ábrándozás?
S uralkodik tovább Khyméra?
Miattam is lehetne változás?
Latolgasson, ki tenni béna!
Élni abból fogok, mi semmi más:
a szenny, s az élet hordaléka.
III.
A szenny, s az élet hordaléka.
Csak ez maradt örökségem gyanánt,
s vagyok vele, ahogy mesékben állt:
miképp a herceg és a béka.
S a csók, a múzsa csókja ég ma
ott ajkaim közén: lobogva láng!
A rusnya lény meg dőre, szájra tát,
és kérdi: „Alpha vagy Oméga?”
Megszökni kéne tán előle?
Költészethez fogadtam szent hitet!
Legyél te csók reményem őre!
Nagy csobbanással értem én vizet…
…és az, hogy béka lett belőlem,
bár adna verseimnek életet!
IV.
Bár adna verseimnek életet,
hogy itt e földtekén, e tájon
mindenkor tündérekre vágyom,
ha béka is vagyok épp… hát legyek!
Mit számít az! A szűz természetet
magasztalom csupán, s barátom
a Hold, a Nap, s az égi távon
felkúszó csillagok igézete.
Titokba’ sírok alkotásán
az ős-tudatnak, és elmélyedek.
tudom, miért vár pusztulás rám.
Saját fajom lerombol, mit lehet,
s dühöngve tépi önnön arcát.
Oly éles bánatom, e gyász elegy.
V.
Oly éles bánatom; e gyász-elegy.
Bármerre nézek szánalommal,
látom, hiába küzdök lommal
ha fő az emberízű gyülölet.
Saját levükbe fulladt istenek
igérnek üdvöt s halhatatlan,
örök világot fals szavakban
és áldozat fejében kincseket.
Nevükbe’ van, ki ölni sem riad!
Ilyennek minden más a Semmi,
és vakhitében lő ki szent nyilat.
Öt billió készül ma menni
-öngyilkosvágy ha folytva hívogat-
az emberséget eltemetni?
VI.
Az emberséget eltemetni.
Ez volna hát a cél az ezredvég
előtti percben? És e nemzedék
még kit érdekel, mi?
Mert gyáva háborút eszel ki
Egy gyilkos hitre felszentelt király!
S ha gúvad már a szem, s lehull az áll,
statisztikába ír a rendi.
Halomra dőlve agymosásra tér,
s még önmagát is elfelejti
kérdőjelekkel most ki szólni fél.
Parancsot teljesítve, tenni
a sírba kell a lelket -ennyit ér-,
a mélybe, már ne lássa senki!
VII.
A mélybe! Már ne lássa senki,
ki máshonnan, a csillagok mögül
térvén, pihenni -kénytelen- leül,
hogy millió élt itt, ezernyi.
Talán e némaság megejti.
Egy kóbor könnye majd a Földre hull,
s nem érti: hüvös szemfödél borul
e tájra, éjszakába rejti.
És én is csöndbehalva várok,
hisz itt vagyok, mióta vérzenek
a fák, a rétek, óceánok;
az Ember agyhalálban őgyeleg,
mint gép-robotba oltott átok;
s nekem szemembe ült a döbbenet!
VIII.
S nekem szemembe ült a döbbenet,
mert látnom kell, hamis varázs van
ma ébredőben az adásban:
pusztít a Média, és körbevesz,
a szellemnek jó, új ellenszer ez,
biztos hatása cáfolatlan,
mint féreg, rág, zabál az agyban,
s felsőbb akaratnak érvényt szerez!
Könyvek rabszolgasorba verve
terülnek el. Nem kell a szó fia.
Nincs pénz, idő regényre, versre.
A disco-műanyagban orgia!
S kinek kell Beethoven ma este?!
Ó, hogy sír most a Sors-szimfónia!
IX.
Ó, hogy sír most a Sors szimfónia!
Sikít a sok vonós, s a hangja
tubáknak tombol, mint a marha,
mely vágóhídra indul hullni ma.
Ó, lázad most a miljom harmónia!
Hogy zúg, hogy búg e zord határban,
de elsápadva, halálraváltan
az életéért kell zokognia.
Felrobban, és siket zenénk megáll,
fülembe’ szédült, tompa zaj van,
kisértetében száll a Kék Madár.
Jegekben álló, változatlan,
sivár lélek, mint a február
beteljesedve már a fagyban.
X.
Beteljesedve már a fagyban
kemény a hó, és szívem sem meleg.
Magamba nézve szólni nem merek,
Tán bánom is, hogy ittmaradtam.
De lassan ülve, kő alattam;
elgondolkodni kényszerít a tény,
hogy összetört, mint porcelán edény
majd mindenem; és mégis adjam
mit adnom kell a szenvedőknek:
belőlem kell a versnek folynia,
mint hegyből kispatak, ha csörged.
És lám, a tollam ír, de bús ima
szakad csak; csókot hint a Földnek.
Sehogy sem hallom másképp szólni ma.
XI.
Sehogy sem hallom másképp szólni ma,
mint bús fohászt e délutánon.
A természethez szólni vágyom!
Csak hozzá, s nem kell más Arany Bika!
Kis Részeként az Ember csak hiba,
mit megjavítana az álma?
S figyel a pillanatra várva,
mikor kezdődhet e mágia.
Bár volna így, s ne jönne szenvedés,
ne lenne szellemünk nyomorban
tovább, és járnánk béke-tengerét!
De szúr a fény a téli Napban,
baljós madárrajok szegik egét,
és furcsa, vétkes alkonyat van.
XII.
És furcsa, vétkes alkonyat van.
Oly ékes, s mégis bűntudatban ég
e lény: alkotva pusztító kerék,
ki eltiporja másikat a hadban.
hogy majd dicsérje szent alakban,
de önmagát emelje fény felé.
Én szégyenembe' térdelek Eléd,
ó, Természet, te csalhatatlan;
mert nyíltan ellened tört
e nép, mely nemzett engem, Földanya!
Bejárva mindig ezt az ős kört,
ez lett hajótörésünk zátonya,
és mert rántottak Ellened tört,
Humánum, s lélek alkonya.
XIII.
Humánum, s lélek véres alkonya
vár itt az örök éj jegyében,
hol nem marad talán reményem,
mert csillámporként messze száll tova.
Elbújni többé nem lesz már hova,
ha azt hisszük, egy száll virágért
élni nem érdemes, se százért,
s nem tűnik fel a legnagyobb csoda!
E Szál Virág, s a Mindenség csak Egy.
és Róluk szól a tűz a Napban,
s az emberség is, bár az furcsa kegy.
A lélek: alkotó az agyban,
s teremt a testből életet;
bár bennem lenne halhatatlan!
XIV.
Bár bennem lenne halhatatlan
a titkos csend-varázs, Mi élve tart
s szememből minden árnyat elzavart,
Kinek magam föláldozhatom!
Bár bennem lenne halhatatlan
az alkotáshoz érzett vágyam,
mit úton, útfélen találtam,
Minek magam föláldozhattam!
Bár lennék Ember, oly, ki várja
a tiszta szépet, s minden kis jelet,
hogy lelkét mindezek felé kitárja!
Ha látni tudnék minden részletet,
oly boldog volnék, mintha fájna;
ó, lennék bár e mindenség felett!
XV.
Ó, lennék bár e mindenség felett
kiolthatatlan lény, poéta!
A szenny, s az élet hordaléka
bár adna verseimnek életet!
Oly éles bánatom; e gyász-elegy:
Az emberséget eltemetni
a mélybe, már ne lássa senki!
S nekem szemembe ült a döbbenet!
Ó, hogy sír most a Sors-szimfónia
beteljesedve már a fagyban!
Sehogy sem hallom másképp szólni ma.
És furcsa, vétkes alkonyat van.
Humánum, s lélek véres alkonya;
BÁR BENNEM LENNE HALHATATLAN!!!
Tajtékos Lapok Kiadvány - 2000. január
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
