Helyzetjelentés a rönkfalon kívülről
Valaki egy pár hónapja tévesen úgy tudta, hogy a Nick Cave and the Bad Seeds magyarországi koncertje egy állóhajón lesz. Szerencse, hogy nem volt igaza, mert ha így történt volna, az a hajó azóta már nem állna. Egy Nick Cave koncert ereje alatt elsüllyedt volna, mint ahogy a legutóbbi itthoni fellépésén a Sziget is fél méterrel "lejjebb lett taposva".
Nem kell a híradót nézned ahhoz, hogy természeti katasztrófát láss, elég ha elmész az ausztrál egy előadására.
A PeCsa szabadtéri színpadában az az egyedülállóan jó, hogy ha valaki nem fanatikus, de azért érdeklődést mutat egy fellépő előadásának irányába, akkor azon valamilyen szinten mégis részt vehet a rönkökkel elválasztott szabadtértől nem messze, a fűben ülve, akciós áron.
Ugyan a hangminőség a magas palánk miatt csak diszkont élmény, és a benti látványvilágból néhány fénycsóván kívül szemernyit sem látsz, pláne semmit Nick Cave-ék performanszából, mégis belengi valami a teret odakint is. A sárga ruhás rönkvárvédők miatt a falon átjutni egyébként esetleg csak rúdugrással lenne lehetséges, de rudat senki nem hozott.
Egy pár ember össze is gyűlt tehát kívül is, fent a Nick Cave and the Bad Seeds súlyos zenéjének hangjegyei repkedtek, lent sör a fűben, abnormális pótmajális a Városligetben.
Ha a Nick Cave and the Bad Seeds muzikális teljesítményéről hirtelen eszünkbe kellene hogy jusson valami, leginkább kétféle ujjgyakorlat jöhetne szóba: az elsöprő erejű kántálások, illetve a szomorú balladák. Persze színesítik a repertoárt egyéb köztes történetek, de szűken nézve talán a fenti kettő szélsőség lehetne a védjegy.
Ha egy kicsit hangulatfestenénk is, előbbit jellemezhetjük a viharos, parázs értelemben vett meleg színekkel, a forróval, a tűzzel, és a Nap bolygóval. Nem is hiába fordulnak elő számtalan alkalommal Nick Cave szövegeiben a fire, Sun, és egyéb szavak. Mindezen jelzők mellett e halmaz egy hányadát egyúttal a baljós hangulat is áthatja.
A másik szélsőséghez pediglen az éjszaka (night), a Hold (Moon) leíró értelmeit csatolhatjuk. Ehhez a pólushoz azonban mégsem társíthatnánk igazán az előbbi véglettel egyenes úton ellentétes jelzőket, a hűvöset, a hideget. Nick Cave darabjaiban folytonosan kulcsszerepet játszik a tűz, a szomorú, bánatos balladáiban is mindvégig tovább ég a láng. Fakóbban, narancssárgán, olykor el-elhalóan - de pislákol.
Bármelyiket is nézzük, szinte mindegyik dal tele van szenvedéllyel, sokféle életnedvvel.
Nick Cave zenéje annyira vérbő, amilyenről még egy kövér pióca a legmerészebb vágyálmaiban is csak ritkán álmodozik.
Nagyon súlyos lehetett az a napszúrás, amit Nick Cave gyermekkorában a szülőföldjén kaphatott. A szóban forgó ember egy folyamatosan töltődő, két lábon járó eleven napkollektor lehet, nem lehet más magyarázat arra, hogy immáron tekintélyes méretű zenei életpályájának kezdete óta a mai napig bezárólag egyre-másra ontja erős minőségű albumait. Nincsenek közöttük kirívó minőségbeli különbségek, nem úgy történt, hogy pályája egy pontján kiadott egy-két rettentően színvonalas lemezt és azzal kiégett. Igazi ausztrálhoz méltóan, albumainak energiái mint egy bumeráng kirepülnek, és aztán visszatérnek, hogy azzal újrafelhasználhatóak legyenek.
Korábban Nick Cave egymást követve adta ki post-punk-rock-blues-gospel albumait, és azok dalai, vagy akár egy-egy egész album, könnyebben voltak be-besorolhatóak valamelyik szélsőségbe.
2004-ben Nick Cave újat húzott, és egy duplalemezes megjelenéssel kétpetéjű ikreket fialt: az Abbatoir Blues c. lemezre inkább az egyik, a Lyre of Orpheus címűre inkább a másik típusú dalait tette.
Most, 2008-ban félig-meddig ismét újat talált ki, és ismételten a tálalás az, ami más. Most fogta mindenét amije eddig volt, és ömlesztve beledobta egy hatalmas keverőgépbe. Alul pedig, az eddigi szélsőségek és egyebek keverékeként, egy egyik véglet felé sem hajló, közel egyenletes valami jött ki. A Dig Lazarus Dig-ben se nem vulkánkitörések, se nem nagyon keserű balladák nincsenek. Nincs csúcspontja, és mélypontja sem. Vannak ebben is kilengések, de az amplitúdó értelemszerűen kisebb. Az eredmény egy minőségében is egyenletesen jó, piszkos rockzene lett.
Imázsában is változtatott valamit Nick Cave. Az új zenéhez idomuló, meglepő, félhosszú bajuszával újonnan úgy néz ki, mint egy kazánfűtő.
De nem akármilyen fajtából. Nick Cave továbbra is közeli kapcsolatban áll a tűzzel. Ha netalán meleged lenne, ő biztosan nem a hűsítő légkondit csavarja fel neked, hanem rádob a tűzre még néhány tucat lapáttal. Nem is csoda, hogy annyit füstölög a színpadon...
Amikor a pokolra kerülsz, és az üstnél aznap éppen Nick Cave lesz az ügyeletes, a biztonság kedvéért jobb, ha egy hárommázsás azbeszt-ruhában halsz meg. Nick Cave új albumával továbbra is rendületlenül tolja a lendületes, lehengerlő rockot. Nincs hátráltató hatása annak, mennyi ideje van a pályán, a néhány korábbi jellegzetesség hiánya is valószínűleg koncepcionális okokra vezethető vissza.
Mondanivalóját, témaválasztásait tekintve annyiban bizonyosan nagyon szerencsés Nick Cave és zenekara, hogy nem a középkorba születtek. Ha oda születtek volna, akkor nem egyszer, hanem, biztos ami biztos, rögtön háromszor egymás után égették volna el máglyán Nick Cave-et és az egész társaságot. Szövegiekben a bűnről, gyilkosságokról, halálról, halálfélelemről, életvágyról, szerelemről, nőkről, alkoholról, miegymásról énekelnek.
De ha kizárólag mai szemmel nézzük csak, önmagában az, hogy valaki a bűnről ír, még nem jelenti azt egyenes úton, hogy az rossz ember is egyben. És Nick Cave nem a szemétláda, aljas, haszonszerző, vagyonszerző, maffiózó, stb. (lehetne még sorolni) bűnözésről ír éltető stílusban, hanem sorsokról, élethelyzetekről. Hosszú lehet az út amíg gyilkosságot követhet el valaki, de ebbe biztosan hosszú lenne tényleg belemenni. Meglehet, hogy egy-egy bizonyos esetben a dalban szereplő gyilkosságot is csak átvitt értelemben kell érteni. Itt egy érzékeny előadóművészről van szó.
Különben erős a vallásos színezet is dalaiban.
Az új albumon, a Dig Lazarus Dig-en (Áss, Lázár, Áss) a címadó dalban a főszereplő: Lázár.
A bibliai sztoriban Lázár Jézus barátja, akit halála után néhány nappal feltámaszt a Megváltó. Nick Cave számában Lázár a mai korban kel életre, és néhány boldog pillanat után belekerül az élet árnyas sűrűjébe, majd idővel idegbeteggé, drogfüggővé és trágárrá válik, hajléktalan lesz belőle, végül börtönbe és őrültekházába jut, és aztán meg is hal. Nick Cave-ék pedig arról biztosítják és abban támogatják őt, hogy valójában nem is járt rosszul ezzel. Éppen ezért mondogatják kissé ironikusan, ereszkedő hangsúllyal a refrénben neki: áss, Lázár, ásd csak vissza magad a nyugodtabb helyre.
Lázár személye természetesen csak jelképes, a dal főszerelője tulajdonképpen a mai korok embere. A dalban és az album egy további részében Nick Cave a mai világ mocskosságáról, valóságáról ír, a bűnözésről, a minden fajtájú megkülönböztetésről, tömegnyomorról, a fertőző betegségekről, a harmadik világ kizsákmányolásáról, globális egyenlőtlenségről, az egyre csak növekvő szociológiai és gazdasági különbségekről, korrupcióról, csalásról, a hatalmaktól való függésről, a tulajdonképpeni rabságról szaval.
A dalban szereplő mondat, miszerint Lázárt senki nem kérdezte meg, hogy ő akarja-e egyáltalán azt hogy feltámasszák is csak metaforikus - azt jelenti, hogy a mai korok embere, mi magunk gyakorlatilag kiszolgáltatottak, tehetetlenek vagyunk a leírtakkal szemben.
Az "Áss, Lázár, Áss" felszólítás a felsorolt dolgoktól való, lehetőségek szerinti függetlenedésre való biztatás. Esetleg abban az értelemben is, hogy ebbe a világba nem beleszületni nem is olyan nagy tragédia, vagy akár abban, hogy ha már benne élünk, amennyire módunk van rá, szakítsuk el magunkat a leírtaktól. Erről szól az "Albert Goes West" c. szám is az albumon: a benne szereplők hiába mennek nagy céljaikkal a szélrózsa minden irányába, nyugatra, keletre, északra, délre, tehát akárhová, mindenhol az említett szennyekbe botlanak - így legjobb, ha inkább nem is indulnak sehová, hanem maradnak nyugton ahol vannak (mint pl. ahogy Nick Cave-nek szerencséjére megvan a lehetősége tengerparti villájában visszavonultan nézegetni a naplementét).
Hasonló problémákkal találkozunk a "We Call Upon the Author" c. számban is.
Az, hogy Nick Cave ezen témákról tesz említést, azért is elismerendő, mert a hosszabb ideje tevékenykedő zenészek legnagyobb többsége (még ha kizárólag csak a némi értelmet is tartalmazó zenék szerzőit vesszük is) egy idő után már egyáltalán nem, vagy csak elvétve érintik a társadalmi problémákat, a világ dolgait. A többség csak ifjú lázadó korában foglalkozik ezekkel, aztán szép lassan azzá válnak ami ellen egykoron énekeltek, és leginkább már csak személyes érzelmeikről szereznek zenét, ha tetszik, ha nem. Nem úgy Nick Cave, aki képes kényelmes pozíciójából is odafigyelni a környező dolgokra. Valódi megoldást ugyan nem kínál, de legalább keserűen leírja, hogy nincs esélye.
Az album többi dala egyébként fura, olykor kissé mulatságos történeket mesél el.
A koncertet magát is az új felfogásnak megfelelően egyenletesre szerkesztették.
Az új dalok olyanok voltak amilyenek, a régiek egy részét is kiegyengették. Volt a lendületes fajtából, a lassabból is, de nagyjából mellőzték az igazán viharos, vagy a bánatos zongorás előadásmódot.
Például az általában fergetegesen előadott ’Mercy Seat’-et is visszafogottabban szólaltatták meg. Pedig, bizonyos vonatkozásban azért még illett is volna az új albumhoz, és a bentiek is biztosan szívesen fogadták volna, ha a jobban megszokott módon játszották volna el: ha azt a számot az irdatlan erejű verziójában végighallgatod, utána egyedül is képes vagy kiásni a 4-es metrót.
Nick Cave ezúttal a lassan járj, tovább érsz elvet alkalmazta.
Mindenesetre Nick Cave-ben még mindig több a szufla, mint jó néhány feleannyi idős kollégájában.
Hosszútávú tevékenységével, nagy súlyú zenéjével, szakadatlanul kiadott albumaival egyre mélyebb és csúnyább az a seb, amit a világ össz-zenéjét megtestesítő átlagtestbe éget.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
