Amíg el nem jön az idő
Könnyek között mihaszna emberek,
Fátyolborítással palástolják saját hazugságaikat.
Olyan merevek és messziről érkeztek,
De döntéseket még maguk sem hoztak.
Ez egy ugyanolyan este, akár a többi,
Kiszívott csókok nélkül a lázas ágyakban
A hömpölygő melegség, , de ez csak látszat.
Zöld szemek tekintete mögött,
A hideg penge és a meleg vér,
Közben a másik enni kér.
Vasrácsok és megsebbzett patkányok,
Egy eszeveszett lepke a kihaló villanyfényben tombol.
Csak a kagyló, ami túléli
A hideg vonatsíneket.
Fekete földben fekszik
Az elfecsérelt élet.
Balatonszemes, 1994. július 28.
Az elfelejtett dolgok
És akkor átestem a lángokon
Összekevert gondolatok a fejemben
Éreztem, hogy minden olyan hűvös körülöttem
Hol is vagyok?
Az előbb egy hatalmas villa teraszán beszélgettem fuldokló
emberekkel
De most nincs itt senki
Csak mögöttem egy öreg erdő
És a megmaradt papírlapok
Meg 25 év
Szépek is vagyunk
Most meg röhögnöm kell
Amikor felszakítja ruhámat karmazsinvörös csókod
Belémtuszkolod az utolsó évszámot
Mindjárt éjfél
De hol van a kékfehér lepel?
Csak egy karnevált láttál a múltkor
És én nem hittem el
Emlékszel a régi bújócskákra
Mikor még gyermekként szaladgáltunk
És nem volt bennünk semmi rossz remény
De most egy új szerelem a régi temetőben
Hidd el senki sem nyitja ránk az ajtót
Csak a magány ül fel az ablakpárkányra
És onnan nézi ahogy havazik
Mert érzi, hogy lassan tél lesz mindkettőnk szívében
És a bulik után egymás előtt térdelve
éreztem, hogy azok az emberek
Semmit sem jelentettek a számomra
Új köntösben a fekete ablak előtt
Fojtott zsolozsmát mormolva
Amint a szánkba repül két kicsi angyal
És én megcsókolom őket
És elalszom veled
1994. június 21.
Változatlanság
Nem érdekelt akkor semmi,
Csak megkapaszkodni valamiben,
Ahogy besodort az ár egy leégett kocsmába.
Az asztalnál két haldokló csevegett,
Egy feleslegesen elhasznált nap,
A por meztelen lábamra tapadt.
És estefelé keresztülsétáltam a hídon,
Magányos volt minden,
A nagy folyó meghajolt előttem mint mindig,
Amikor kétellyel keltem át rajta.
És tarsolyomban megannyi összevérzett kép,
Hülyéket ábrázoltak és én azt hittem mi vagyunk,
Az állomási oldalon eldobom őket.
Újra itt az álomidő, úgy érzem,
Amikor a megvakult hold felnevet az ég peremén.
Olyan furcsa a sötétben újra hallani az esőt,
Mikor az öregember fáradtan csoszogott a kiszáradt csontokon,
Maga után húzva beteg lányát.
És én közben imádkoztam.
Minden nap ilyen fájdalmas?
Aztán újra a fehéren csempézett szobában,
A fehér habok között csobban a kék lány,
Fejét előrehajtva belemerülve a vízbe,
És nem hallja azt az iszonyú kinti morajlást.
Most végre magában van újra.
1994. június 15.
Az eszmélés határán
Utolértem önmagam célját
Felüvöltök a sötétben
Belül valaki megszólít
Ne hagyj sebeket magadon
Későn szóltam, hogy várj
El kellett mesélnem egy történetet
Másoknak
Azokról a dolgokról, mik bennünk rejtőznek
A naplemente olyan mámoros
A hideg kőpadról nézve
Fájdalmában halkan sikolt az éjszaka
Elkezdem ezt az évet
Most látom, hogy szánalmas lettél és öreg
Magadra semmit nem adsz
Rejtőzz el a szavakban
Rejtőzz el az utolsó kutya bőrében
És a fehér ruhás lányok a fürdőben
Olyan csendesen álmodnak
Kettéharapom a torkod
teljesen elmerülök benned
Megformált ajkaid hazudnak nekem
Csak egy merev sikoly vagy bennem
Csak egy átlátszó üveg vagy nekem
1994. április 8.
Az ellopott dolgok
Átsuhant,
Akár egy parányi gondolat az agyamban.
Pillanatnyi elmezavar.
Kopár és sivár a két tenyerem,
Ahogy kihullik ujjaim közül a fehér por.
Mozdulatlan férgek ízlelik a padlót.
A könyv belsejében lélegezni próbálnak
A halott betűk.
Súlyos szavakat kötnek gúzsba.
Emlékezetből lettek ők,
A néma hadsereg.
Közöttük úszkáltak az évek maradványai,
És amikor száguldanak a napok,
Összegyűlt aforizmák,
Gúnyos idegen hangok a szalagon.
A felhőkre kenődik a két örök szín,
És a harmadik amelyik bemocskolja,
Kettejük kapcsolatát.
És a nagy hideg sötétben, Lépések nélkül,
Meg kell tanulni újból lélegezni.
1994. november 3.
A szürke árnyalatok
Semmi sem tiszta,
Csak az elszabadult gondolatok.
Mélyen belül,
Vadul, akár a szánalom,
Letörölve minden könnycseppet,
Tükröződés a festmény mögött.
Valaki kiált a túlsó oldalról,
De senki sem hallja szavát.
Lent a hideg kövön,
Nem látsz színeket.
Önmagad ellensége vagy,
A karmok belédmarnak.
És tudatodon kívül lebegsz,
Az öreg labirintuson keresztül,
És csak a szürke ami látszik.
Most a nyugvó fájdalom,
Újra meztelenül ébredni,
Zsibbadt kezekkel örülni a mának.
De a semmi van mindenütt.
Honvágy gyötrő képei,
És csak a halál ragyog.
1995. március 7.
Megjelent a Tajtékos Sorok I. számában
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
