Pető Zoltán | Charlotte

1.

1890.November 29.-én születtem Joseph Ashton Daerton néven a Bankstreet 54.-alatt Épült kora-viktoriánus lakóházban,Londonban. Családunk hírneve ekkorra már legendává halványodott,amit csak az ereklyeként tisztelt,aranymedál és a faragott elefántcsont markolatú,rubintberakásos tőr örzött. Mindkettőn látható volt a kígyóval harcoló szárnyas oroszlán jelölése,a közmondásos családi címer. Apám orvos volt,anyám ugyanabban a kórházban dolgozott mint ápolónő. Így hamar megismerkedtem a természettudománnyal. Már az alsóbb iskolákban kitünt különös fogékonyságom a fizika iránt, melyet nem haboztam kamatoztatni. Szerencsére könnyen és gyorsan tanultam. Bár a szüleim nem kerestek sokat,sosem nyomorogtunk,mindíg jutott elengendő pénz ennivalóra s tűrhető ruházkodásra. Téli estéken a kandalló remegő fényénél apám a medált kezében tartva elábrándozva mesélt történeteket a család múltjáról. A legmegrázóbb a polgári forradalom idején játtszódott. Ekkoriban több palotánk is volt Londonban és környékén. Az akkori családfő August Daerton, a király kincstartója volt. Nem tudni igaz-e vagy sem de a történet szerint elcsábította a király szeretőjét, ezért az megvádolta hogy összejátszik a felkelőkkel, titkos tárgyalásokat folytat. Elfogatta és kivégeztette, a családot pedig megfosztotta a nemesi címtől. Ekkor kezdődött hanyatlásunk. Apám mesélt még történeteket a keresztes háborúk korából egy állítólagos ősről aki a templomos lovagok rendjének tagja volt. Sokat hallottam ilyen szórakoztató meséket gyerekkoromban. Később figyelmemet már más kötötte le. Tehetségem könnyed előre jutást biztosított, így egyetemen folytathattam fizikai tanulmányaimat. Teljesen elmélyültem a témában s érdeklődésem idővel egyéb tudományágakra is kiterjedt. Sokat voltam ezért egyedül, magambazárkózva gondolkoztam a világról és törvényszerűségiről. Kerestem az egyedüllétet,a magányos helyeket. Sokat jártam távoli erdőkbe s így találtam rá egy nap a poros,elhagyatott kastélyra. Eldöntöttem hogy itt fogom berendezni laboratóriumomat, hogy végre kedvemre kisérletezhessek. Vonzott a kastély különleges atmoszférája. Az építési stílus barokk hatásokról árulkodott, a gazdagon díszített, napfényes ablakok, a merész, valaha pompás falak. Az épületet a századok során különös szimbiózisba került az ódon,szellemjárta erdővel. Az indák bekúsztak a korhatag ablakréseken, fák nőttek a kertben, göcsörtös gyökereikkel a porladó falba kapaszkodva, bokrok tekervényes ágai a kapualjakban. Sok időmbe telt mire nagyjából megtisztítottam a helyet a növényzettől, de nem végeztem teljes munkát,m ivel szerettem volna ha az erdő vad burjánzása továbbra is elfedi azt a kíváncsi tekintetek elől. Reméltem hogy senki sem fogja megtalálni a furcsa, évszázados építményt és én kedvemre dolgozhatok. Az egyik régi, pókhálós teremben kívántam felállítani boszorkánykonyhámat.
Szerettem volna elvonulni a világtól és teljesen a tudományoknak élni, amit itt ezen az ember nem járta helyen maradéktalanul megtehettem. Bejártam a termeket,korhadt falépcsőket és folyosókat,mindenhol a penész émelyítő szaga és a pusztulás félreismerhetetlen atmoszférája fogadott. A bútorok többsége használhatatlanná vált,s a padlót lehullott vakolat borította. Csak később figyeltem föl arra a zavarbaejtő, nyugtalanító légkörre,mely az egész kastélyt körbelengte. Igyekeztem nem tudomást venni róla. A szél vagy a fénytörés számlájára írtam. Tekintetem átsiklott a néha túlságosan is hosszúra nyúlt, groteszk árnyak fölött. Különösen az volt a furcsa, ha ezek olyan helyen jelentek meg, ahová semmilyen tárgy nem vethetett árnyékot. S néha az elhagyatott helyen gyakorta süvítő szél nyugtalanító hangfoszlányokat kavart. Mintha az épület suttogná fülembe történeteit. Nem tulajdonítottam jelentőséget ezeknek, hiszen nem hittem a túlvilág semminemű megnyilvánulásában,viszont annál inkább a józan tapasztalás meggyőző erejében. Néha ugyan elgondolkoztam,hogyan folyhatott itt az élet évszázadokkal ezelőtt, miféle urak és dámák báloztak, szerettek,gyűlöltek, szeretkeztek vagy épp gyilkoltak e porlepte, kopár falak között. Mintegy véletlenül,munkálkodásom közben akadt kezembe a levél.Valahonnan a porladó,pókhálós szekrények alól bányásztam elő, mikor otthonosabbá próbáltam tenni a helyet.Érdeklődve olvastam a régi tekercset, melyen az írás nagyjából kivehető volt,bár szürke penész rágta a lapot.

Drága kedvesem!
Tudod,ez az egyetlen módja,hogy mi együtt legyünk. Örökké ebben a végtelen ölelésben összeforrva. Kérlek ne habozz,tedd meg, hiszen semmi nem köt már oda. Egyetlen pillanat és átjutsz te is oda ahol már nincs szenvedés. Tudom,hogy erős vagy s szerelmünk éppúgy fontos neked mint nekem.Meg kell tenned értünk. Én várni foglak ott, ahol nincsennek hangok,nincsennek fények. Híába választ el most minden ami csak az útunkba állhat.
Egyetlen igaz szerelmed:Charlotte!

Sokat gondolkoztam ezen.Szövevényes,tragikus szerelmi történet bontakozott ki bennem. Később, ahogy teltek az évek a kézirat is feledésbe merült a romladozó, rendellenes kastéllyal együtt, ahol kísértetiesen suttogott a betévedő szellő s furcsa árnyak mozdultak.
Kemény évek következtek. Rengeteget tanultam, míg végül tanárként alkalmaztak, de eközben elvesztettem a szüleimet. 1914-ben mikor kitört a háború már alkalmazásban álltam a hadtudományi intézetnél s egy éve voltam együtt Rose-al a jövendő feleségemmel. Rajtam is erőt vett a hazafias felbuzdulás,s csoportommal együtt terveztünk bombákat és nagy hatásfokú gépágyúkat. A harc nehezebbnek bizonyult mint vártuk, keserves állóháború következett. Német Zeppelinek jelentek meg a londoni ég szürke ködében halált zúdítva a városra. Az élelmiszer egyre drágult,sok létfontosságú dolog vált hiánycikké. Szerencsére jól kerestem mert az általam tervezett eszközök kiválóan megállták a helyüket a harcmezőn. Miután összeházasodtam Rose-al, hamarosan gyermekünk született. A kicsi három éves volt már mikor a harc a végéhez közeledett. A németek utolsó, kétségbeesett offenzívát indítottak,bár komoly esélyük nem volt a háború megnyerésére. Ekkor történt,hogy szörnyűséges bombatámadás érte Londont. Rose épp az irodám felé igyekezett közös autómobilunkkal, mikor mint egy éles, fülsértő halálsikoly, megszólalt a légiriadó hangja. Hamarosan detonációk rázták meg a várost, légvédelmi ágyúk lövedékei robbantak. Amikor a támadás után kezembe vettem az azonosított halottak listáját elborzadva láttam,hogy feleségem és kisfiam is közöttük van. Annyira összetörtem, hogy csak foltokban emlékszem az ezt követő eseményekre. A nagyobb és egy egészen kicsi koporsóra, Rose viasz- színű arcára,a papra ahogy méltóságteljes, latin szavakat mormol,a hosszú gyászmenetre,a fekete,a fekete selyemszoknyák,ruhák lebbenésére az alkonyi szélben. A nyirkos illatú földre,ahogy nagy rögökben hullik, koppanva a koporsók fedelén. A könnyekre a temető átható lehelletére a szívem körül, a lassú,tántorgó léptekre, a napra,ahogy mint egy narancssárga,izzó fémdarab eltűnik a göcsörtös összeborult fák szövevénye között, a fagyott földre mely megcsikordul csizmám alatt, a sírkövekre,melyek sosemvolt titkokat álmodva,lassan az alkonyatba mélyednek ahogy bánatos harangszó visszhangja zeng a magányba olvadt,néma sírkert fölött. A fekete, komor menetre mely lassan, szó nélkül volult,mint lidérces, sötét folyam. A kovácsolt vas kerítésre, melynek kapuja fájdalmasan nyikordulva záródott be mögöttem. S a pap arca komoly volt,ráncaiban megült az alkony beteges fénye.Ő is észrevehette,hogy figyelem,mert hamarosan közelebb jött. Mindenki eltűnt már a temetőkapuból,csak én és ő álldogálltunk a sűrűsödő szürkületben,a kerítésen átnyúló,kopasz faágak alatt.
-Hallgass rám gyermekem.-szólt az idős alak, fehér haját megborzolta a közelgő éj szele. -árnyvilág ez, folytatta,ahol mindannyian sodrósunk a napok szürke tengerében. Nincs mibe kapaszkodni az idő folyamában sodródva. Csak egy dolog közös mindannyiunkban, elérhetetlenül, mégis folyton a közelünkben van. A megváltás ígérete ez. Sosem tudhatjuk kit,mikor és miképpen szólít magához az úr,hogy megtörje a szenvedést. Isten kezében vagyunk gyermekem.
-A magas,fekete lepellel burkolt alak lassan eltűnt a leszálló homályban. Megáldott és azt mondta,istenben bízzak. Semmiben nem bíztam már.Aznap valamelyik csapszéken hajtottam álomra a fejem,a város pestises lehelletű alvilágában. Felelősnek éreztem magamat,szeretteim haláláért,hiszen én is támogattam ezt az embertelen háborút, tudásommal, lelkesedésemmel. Rose volt előttem, ahogy beszívtam göndör, ébenfekete hajának illatát,ahogy játszott a fény mély, okos szemeiben, nevetése gyöngyözött elhalóan a fülemben, kihűlt ölelését éreztem a testemen. A régi nap emléke kísértett, mikor első, komolyabb fizetésemből megvásároltam az autómobilt s én vezetni tanítottam őt. Napfény ragyogta be a ringatózó búzamezőt s az elhagyott úton nevetve, csókolózva mutattam neki neki mi hogyan működik a járművön. Aztán a fiamra gondoltam,arra a pillanatra mikor megszületett,mikor először magamhoz öleltem,mikor kimondta az első szót,ahogy rámnevetett. Nem bírtam elviselni ezt a fájdalmat. Sokszor előfordult,hogy részegen, éjjel kitántorogtam a temetőbe és a reggel a sírok között ért.
Egyre kevesebbet jártam be dolgozni, életem megállíthatatlanul csúszott lefelé. Lassan a kocsmák állandó vendége lettem, a méreg kitartóan rágta magát sejtjeimbe. Nemsokára kirúgtak az állásomból is, de nem bántam. Aztán eljött az idő,hogy lakásom bútorai, majd az értéktárgyak is zálogházba vándoroltak.Egy végső, kétségbeesett kísérletet tettem ekkor,hogy rendbehozzam félrecsúszott életemet. Újra munkába álltam,és igyekeztem nem gondolni többet a múltra. De a függőség már túl erős volt s újra visszaestem. Keresetemet elittam,majd újból kezdődött minden. Miután barátaim látták,h ogy nem tudnak visszafordítani lefelé tartó utamról magamra hagytak. A fájdalom végképp a szívembe költözött s nem tudtam már soha kiírtani. Több embernek tartoztam,hiszen minden értéktárgyamat eladtam már, a családi ereklyéket kivéve. Egy este mikor a sötét kapualjakon át hazafelé igyekeztem,három ismeretlen alak fogott közre, és alaposan összevertek. Gyanítom,hogy valamelyik hitelezőm küldte rám őket figyelmeztetésképpen. Kétségbeesetten próbáltam munkát vállalni hogy szerezzek valamennyi pénzt de már senki nem akart alkalmazni.
Egy este,emeleti szobám homályába zárkózva ültem magamba roskadva. Rettegve vártam,mikor hallok autózajt,vagy kocsizörgést,a kapu alatt. Kinéztem a kopott,párás ablaküvegen a holdfényben ragyogó,köves utcákra, az álmodó, magas épületek faragott oromzatára. Különös,fojtott csönd volt,mintha semmi nem mozdulna az éjbe burkolózott utcán. Tekintetem a roncs asztalra simuló pisztolyra siklott. Nyomasztó, rendellenes volt ez a csönd és a mozdulatlanságba fagyott levegő. Majd meghallottam a nedves macskakövekről visszaverődő, ütemes dobolást. Lovaskocsi közeledett,a kísérteties csendességben. Minden reményem elszállt amikor a fogat megállt a kapualjban. Felmarkoltam a pisztolyt és az ajtómhoz siettem. Tudtam,éreztem: értem jöttek.
Sokszor elképzeltem már saját halálomat,de még sohasem tűnt ennyire közelinek. Léptek visszhangoztak a folyosón,majd három koppanást hallottam az ajtómon. Mindenre elszánva magamat fordítottam oldalra a kulcsot. A küszöbön egy furcsa megtermett ember állt szürke útiköppenybe burkolózva, fején egy régimódi, háromszögletű kalappal.Amit közölt velem,attól mégjobban megdöbbentem. Kijelentette, hogy én Joseph a Daerton család oszlopos tagja és reménysége hívatalos vagyok a gróf báljára ezért siessek azonnal,lent vár már a hintó hogy a helyszínre vigyen. Hogy szavainak hitelt adjon megmutatta annak az aranymedálnak a mását,amely a legendás örökség része volt. Még mindig nem fogva fel, hogy mi történik egymás után szedtem a lépcsőfokokat a köpenyes férfi után sietve. Lent hatalmas,elegáns fekete hintó várt. Vörös selyemülések voltak benne és két különös öltözetű szolga, akik megdöbbentő, ódivatú ruhákba bújtattak. A fogat megindult és én az ablakon kibámulva figyeltem,ahogy összemosódnak a város fényei s hamarosan már nem is tudtam,hogy merre kanyargunk London utcáin. Szívem a torkomban dobogott,úgy éreztem,mintha álmodnék vagy részeg lennék. Hamarosan megláttam az óriás, díszes kaput, ahol csipkés, fodros ruhákba bújt hölgyek és urak nyüzsögtek. Hívogató fény áradt a kitárt kapuszárnyakból. Többen megemelték sapkájukat mikor megláttak.
-Isten hozta Daerton úr!-mondta egy köpcös,fodros gallért és színes felöltőt viselő,kopasz ember. Bent barokk pompa fogadott,ahogy a bálterembe vezettek. Most tűnt csak föl, mintha halványan emlékeznék ezekre a formákra. Kifogástalan dámák és urak forogtak bent a fontoskodó szolgahad közepette, zenekar játtszott, hol táncra ingerlő, hol melankolikus dallamokat.A terem közepén díszes csembaló állt, melyen egy előkelő öltözetű férfi játtszott, mellette csellósok és két hegedűs. Hosszú asztalok sorakoztak, rajtuk rengeteg, különféleképpen elkészített fogás. A csarnok hossza talán hétszáz lépés is lehetett, a sarkokba görög márványszobrok utánzatait és trópusi cserjéket, apró pálmákat állítottak. Az elnyújtott asztalok fölé három hatalmas, gyertyákkal teli kristálycsillár vetett árnyat s a légkörben elkeveredett a sülő pecsenye szaga a falikárpitok illatával. Halk beszélgetés és diszkrét taps zsongta be a termet, néhány pár összeborulva andalgott a táncparketten. Csipkegalléros urak köszöngettek rám s én lassan elvegyültem a báli sokaságban. Komoly arcú inasok kínálgatták a vendégeket ezüsttálcákról a lefinomabb pezsgőkkel és különleges vörösborokkal. Egyszer csak a csembalózó úr abbahagyta a játékot,felállt és felém fordult. Középkorú, zömök figura volt, arca markáns,álla erőteljes, mély barna szemeiben értelem csillant. Hosszú,köpenyszerű ruhát viselt,haja is hosszan,csigákba rendezetten omlott vállára.
-Joseph!-kiáltott szemlátomástörömmel telten és barátilagg megölelt.
-Már azt hittem el sem jössz-folytatta-hadd mutassam hát be neked ezt a gyönyörű hölgyet!-mutatott a mellette álló lányra.
Teljesen megdöbbentem, szívem vadul kalapálni kezdett. Fekete,mélyen dekoltált ruhát viselt, mely merészen kihangsúlyozta nőiességét. Formás arcát is gyönyörű, éjsötét haj keretezte, szemében néma elfojtott szenvedély és valami távoli, fátyolos szomorúság keveredett, mely egész alakját körbelengte. Ajkai úgy simultak arcába akár a vérpiros rózsaszirmok a szikrázó jégre. Ami pedig a legjobban megdöbbentett, az a megtévesztő hasonlóság volt,melyet halott szerelmemmel, Rose-al mutatott. Teljesen a hatása alá kerültem,szinte alig érzékelve már a külvilágot. Beszélgettünk, megmondta a nevét és a származását is, de a megrendültségtől képtelen voltam bármit is felfogni. Táncoltunk s ő egészen közel simult hozzám. Mikor bőréhez értem olyan érzésem támadt, mintha eleven tüzet érintettem volna. Könnyűnek éreztem magamat, az egész múlt semmivé halványodott. Leültem a csembalóhoz és játszani kezdtem. A lány nevetett és a nyakamba csókolt. Soha nem játszottam még ezelőtt ilyesféle hangszeren, ujjaim mégis könnyedén szántották a billentyűsort. Aztán újra táncoltunk, forrón átölelve egymást. Nem gondoltam semmire,tudatom lassan teljesen kiüresedett. Megcsókoltam s ő visszacsókolt.
-Szeretlek-suttogta.A fények halványodni kezdtek,a hangok egyre távolodtak.Úgy éreztem,mintha elemelkednék a földtől,sodródva valami édes ürességben.

2.

Az ébredés szörnyű volt és fájdalmas. A hátamon feküdtem valami szálkás, korhadt deszkapadlón, fejem és tagjaim lüktettek a fáradtságtól. Felettem pókhálós, repedezett famennyezet feszült. Nyögve felültem és végignéztem magamon. Csattos cipő, fehér harisnya és ugyanaz az ódivatú öltözék volt rajtam, mint amit a bálon viseltem. Zavarodottan feltápászkodtam és körbebotorkáltam a teremben. Felismertem hol vagyok,a régi kastélyban, melyet annyi évvel ezelőtt én találtam meg az elhagyott erdőben. Mintha pengét döftek volna belém egyszerre eszembe villant a felismerés.A lányt a bálon Charlotte-nak hívták! Egyszerre megértettem, hogy miért találtam meg sok évvel ezelőtt a titokzatos levelet.

3.

Most az íróasztalomnál ülve készülök arra hogy befejezzem a történetet. Előttem fekszik Charlotte levele és egy méreggel töltött kis üveg. Tudom már, hogy mit kell tennem. Saját kezemmel vetek véget nyomorúságos életemnek, hogy mihamarabb, újra együtt lehessünk ebben a végtelen ölelésben összeforrva. Ez az egyetlen módja,hogy megint együtt legyünk. Örökre.