A Pokoli Aranykor kiállításról és hozzá kapcsolodó könyv kiadásáról már beszámoltam, a közelmúltban azonban fontos kiegészítés hírül adni, hogy az azóta elérhetetlen kiadvány online változata is elkészült és lapozható-olvasható itt.
A Kieselbach Galéria új kötete a '80-as évek magyar undergroundjának - újrafelfedezésre megérett - világát dolgozza fel, két hihetetlenül gazdag, párhuzamos plakátgyűjtemény forrásanyagán keresztül.
"A holnap nagy művésze föld alá bújik majd" - mondta a modern művészet nagy pionírja, Marcel Duchamp 1961-ben, megjósolva, hogy az avantgárd diadalmenete ellenére se lesz könnyű a jövő kreatív elméinek a sora. "A nagyranőtt lelkek a pincékbe bújnak" - énekelte Menyhárt Jenő az Európa Kiadó élén úgy húsz évvel később, jelezve, hogy a duchamp-i próféciát meghallotta a '80-as évek underground zenei világa is, az a különös színtér, amely föld alá bújva, a Kádár-rendszer csendes ellenszenvétől kísérve, művelődési házakban és egyetemi klubokban virágzott, másolt kazettákon terjesztve kézről kézre a new wave zenei energiáit. Ennek a láthatatlan, földalatti zenei színtérnek volt fő vizuális csatornája az aluljárókban burjánzó koncertplakát. Lemezborítójuk alig lehetett, a hivatalos média elhallgatta őket, nem volt még se internet, se Facebook, legfontosabb kapcsolatuk a városlakókkal a plakát volt, mint a bronxi gettóból Manhattanbe bejáró metró az ős-graffitisek számára. A new wave zenekarok láthatóvá akartak válni, de nem akarták, hogy mindenki megértse őket: plakátjuk ,,antiplakát" volt: tolvajnyelven beszélő, csak a beavatottak számára érthető, a kései Kádár-kor esztétikai világától élesen elütő vizuális jelenség. Megfejtésük jelenti a kulcsot az utolsó magyar undergroundhoz.
