„…ha elszalasztjuk az alkalmas időpontot, ha túlságosan sokáig elmulasztunk valamit, ha valaki túl sokáig nem kap meg valamit, az mindig túl későn jön, még akkor is, ha végül energikusan vágunk bele, és örömmel fogadjuk. Vagy nem létezik olyan, hogy ’túlságosan késő’, csak ’késő’ van, és a ’késő’ mindig jobb, mint a ’soha’? Nem tudom.”
Valamikor, talán késő gyerekkoromban láttam egy fekete-fehér francia filmet. A címére már nem emlékszem, a tartalmára sem nagyon, csak inkább a hangulatára, főleg, hogy az európai filmeknek legtöbbször más az atmoszférája, mint a megszokott ritmusú amerikai filmeknek. A filmnek az utolsó képkockái fogtak meg, egy poros útelágazás valahol Franciaország belsejében, és egy borzongató tónusú narrátor hang valami olyasfélét mondott, hogy „ezek azok az utak, amelyeken azok jártak, akik a boldogságot keresték”. A zárókép, már akkor is éreztem, persze szimbolikus volt.
Nem fogom A felolvasó történetét leírni, filmet, könyvet mesélni legtöbbször úgyis unalmas azok számára, akik nem látták, olvasták, nem is ez a lényeg.
Vannak, akik azt mondták, hogy az én véleményem, illetve az én gondolatom nem biztos, hogy a másik gondolata (is). Ez jogos, ugyanazok a történetek teljesen máshogy képződhetnek le bennünk. Nem is ez a fontos.
Történet a menekülésről, az önmagunk elől menekülésről. Történetünk főhősét gyávának, meghunyászkodónak tartottam, mert bár a sors, vagy az élet szituációi – kinek, hogyan tetszik - esetenként felkínálta neki az alternatívákat, soha nem lépett, ilyen-olyan okokból, tipródásból, merengésből, mérlegelésből… Ott volt előtte az útkereszteződés, mint abban a régi francia filmben, több alkalommal is, de ő nem mozdult, vagy ha néha igen, a „célegyenesben” leblokkolt, aztán megint semmi… Közben meg teltek az évek, sorvadt minden, felütötte fejét az egyik leglehúzóbb jelenség, a középszerűség. A középszerűség, amely alattomosan ható méreg, elposványosít, lehúz, szürke kispolgárrá tesz, látszólag óvva féltett, törékeny világunkat. Sokan azt mondják, hogy sokan élnek így és akkor mi van? Hát ez az… Ha nekik így jó, akkor semmi. De nyugtalan éjszakáik mélyén, tudom, és ők is tudják, hogy lapos és sivár az egész…
Az ismeretlentől való félelem, ugrás a sötétbe, igen, ez sokakat lefékez, de a nagy dolgokat sose azok élték meg, és formálták, akik sóhajtozva széttárták a kezüket, hogy ’ó, ez nagyon szép volna, de nem lehet, túl merész, meg kockázatos is’, stb.
A korlátok. Sokak ballasztja. A túl sok korlát. Esély sincs a szárnyalásra, a dolgok kibontakozására. De a büntetésüket önön magukban hordozzák. Ha valaki egy igazán ütős dolgot egyszer megérez, és nem egy igazi balfácán vagy/és kőbunkó, annak az többé sosem engedi el a lelkét, végigkíséri egész életében, mint Michael Berg-et, a felolvasó fiút. Kínozza, mert legalább az emlék szép, mindenben azt keresi, mesterségesen gyártott álomvilágba hajszoltan. Mert az álmok olyanok, mint a kirakat előtt sétálva, vágyakozva nézni az abban lévő vágyott dolgot, és nem tenni semmit. Vagy betörni a kirakatot és kivenni, ami kell. Aztán a többit meglátjuk. A ’heppiend’ nem garantált, mert ez az egész egy rohadt folyamatábra, labirintusszerűen ágazik, mint egy informatikai panel hálója, jobbra-balra, fel-le, oldalt, srégen… Ki tudja az utat?… Valakinek sikerül, valakinek nem. De lehet, hogy jobb égni, mint elevenen elrohadni…
Sodródni az mindennapok eseményeivel nem egy heroikus, hősies életmód, férfiatlan, puhány. A túlzott moralizálás megfojtja a kezdeményezőkészséget. Tehetem, nem tehetem? Meddig nyúlhatok bele a másik életébe? Hol a határ?
A felvállalás. Felvállalni magunkat, a társunkat, az ideáinkat. Nem kicsinyesen meggörbülve sodródni a törpe jellemek és percemberkék sivár világával, csak hogy megfeleljünk a rohadt, alacsonyszintű érték(?)rendjüknek. Minek? Kinek használ mindez? Hát Michael Bergnek biztos, hogy nem használt…
Olvastam, illetve láttam egyszer egy mintaértékű történetet a dolgok felvállalásáról. A palást volt a címe. Egy igazi férfiról, egy római légió parancsnokról szólt, az ókorban. Hitéért és érzelmeiért a társával együtt kivégezték, az ostoba tömegember (vagy inkább ösztönállat) gúnyolása közepette, de ők emelt fejjel, büszke megvetéssel masíroztak a halálba. A felsőbbrendűség diadala volt, a képmutatók émelyítő világa felett. De ők legalább megélték a magasabb szférákat. Nem ragadtak bele a „mocsárba”…
Sokszor egy történet, a köznapi életben hőn óhajtottan, nem biztos, hogy fergeteges „kalandokat” hordoz magában, főleg ha ezt izgalmas események bekövetkezésétől tesszük függővé és „értékelhetővé”.
Van Mickey Rourke-nak egy régebbi filmje, A Hallgatag bunyós (Homeboy) – amelyben saját fiatalkori életét alakítja – egy kiégett, leépülő boxolót, aki egyébként eléggé egyedi figura, igazi egyéniség – mint, ahogyan Rourke is az.
Keveset beszél, szét van edzve, nem nagyon hat rá a kinti világ pörgő-rohanó zsongása.
Szóval ül Rourke egy körhinta szélén Christopher Walkennel, és néz egy lányt, miközben ezt mondja (nem szó szerint idézve): „Tudod, voltam már mindenféle nővel, kövérrel, sovánnyal, szőkével barnával, fiatallal, öreggel, de ez a lány olyan más. Olyan tiszta. Más, mint a többi. Nem is akarok tőle mást, csak nézni. Ülni és nézni.”
Nagy történetek így is kezdődhetnek. A többi rajtunk múlik. Idő van. Egy ideig…
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
