A Szerelem csütörtök – bár nem szorosan összefüggő, hanem önálló regényként is kezelhető – tulajdonképpen a Kék öböl című regény második részének is tekinthető. Akinek az első regény sejtelmes érzékenysége és kétségtelenül szép irodalmi nyelvezete megragadta a figyelmét, az újra találkozhat a szereplőkkel, a csöves Mack-kel és barátaival, valamint a magában élő, kifinomult lelkű Dokival.
Amint az már lenni szokott, a városba, illetve a történetbe megérkezik egy meglehetősen egyedi egyéniségű, szép lány, Suzy. A történet olvasása közben a végkifejlet sejthető, vagy inkább reméljük, hogy révbe ér, amit sejteni vélünk. De, mint ahogy a Tajtékos Napok című mű bemutatásánál is írtam, itt sem egy „rózsaszín-szirupos” történetről van szó, a regénynek van valami egyedi hangulata és különös rezgése.
A regény fő vonulata az, hogy Dokira rátör valami, valami nehezen megfogalmazható. Ő maga és környezete is végig rágódik rajta, hogy mi baja lehet. Intelligens, művelt, olvasott ember. Egyedül éli világát, a kutatásaiban elmélyedve. Zárkózottságában azért időnként különböző hölgyek is megjelennek, egy nap mégsem leli helyét többé addigi tartalmas, de mégsem teljes világában.
„Doki is megváltozott, akarata, tudata és barátai imái ellenére. Miért lett volna ez lehetetlen? Az ember változik, és a változás úgy jön, miként a könnyű szellő, amely alkonyatkor meglebbenti a függönyt, úgy jön, akár a fűben megbújó vadvirágok lopva szállongó illata. A változás érkezését jelezheti valamilyen aprócska sajgás, az ember azt hiszi, tán megfázott. Vagy esetleg undort érez valami iránt, amit előző nap még szeretett. De az is megeshetik, hogy a változás éhség formájába öltözik, s ezt az éhséget még az amerikai mogyoróval sem lehet csillapítani. Azt szokták mondani, hogy aki zabál, azt az elégedetlenség hajtja. De hát nem épp az elégedetlenség szüli a változást?
A háború előtt Dokinak szép élete volt, irigységet is keltett sok kukacos emberben. (…) Szelíden és elnézően szemlélte az izgalomtól fortyogó világot. A tenger szépségének élvezetével az ember leggyönyörűbb alkotásának: a zenének az élvezetét párosította. (…) Nem volt benne hiúság, ami arra készteti az embert, hogy ravaszkodjék.
Dokinak a nők iránt érzett, vele született csodálatát és vágyait a nők önként elégítették ki. Nem volt egyéb kötelessége, mint hogy kedves, nagylelkű, jókedvű férfi legyen. Ezt pedig nem érezte tehernek. Egyszóval, mindig elégedett és kielégült ember volt. Egy ilyen ritka lény sóvár irigységet ébreszt másokban, mert milyen kevesen vannak, akik szeretik munkájukat, életüket – milyen kevés ember szereti önmagát! Doki szerette önmagát, nem valamiféle öntömjénező értelemben, hanem ahogy embertársait szerette. És miután elégedett volt önmagával, elégedett volt a világgal is.
(…)
De most elégedetlenség piszkálta- nem fájdalmasan ugyan, de szakadatlanul. Hol kezdődik az elégedetlenség? Az ember jó melegben üldögél, mégis borzong. Teli a gyomra, mégis éhség mardossa. Szeretik, de vágyai új vadászterületekre hajszolják. És mindennek tetejébe itt az ösztökélő idő, ez a nyavalyás Idő. Az élet talán már nem is tart olyan borzasztó sokáig- már látja az ember a végét, mint a futó a célszalagot, amikor hajrázni kezd, és ilyenkor fölteszi magának a kérdést: „Eleget dolgoztál? Eleget ettél? Eleget szerettél?”
Mindhárom, persze, az ember legnagyobb átkának forrása, és ugyanakkor talán legnagyobb dicsősége. „Mi érdeme volt eddigi életemnek, és mi érdemük lehet még hátralévő napjaimnak?”(…)
Minden nap az estével ér véget, minden gondolat eredménye valamilyen végső következtetés, minden hajnalon új szabadság ébred a keleti hegyek fölött, és fényével beragyogja a világot. (…) Doki szert tett valami jóra, amire rajta kívül sokan szerettek volna szert tenni. (…) De elégedetlenségét nem tudta elűzni. (…) Csak állt, keze a csípőjén, és nézte a tengert, amely fölött rózsaszín vagy fekete peremű kerekded, fehér felhők gyülekeztek. És elgondolkozott. Min töprengek? Mit akarok? Hová mennék? Ámulat fogta el, meg némi türelmetlenség, mintha üvegfalon át vizsgálta volna önmagát. És a lelke mélyén megszólalt egy hang, néha több is, mintha valami távoli zenét hallana. (…) Érző elméjének középső hangja ezt énekelte: „Mit keresel, emberke? Önmagadat akarod fölfedezni? Kicsiny dolgokkal bíbelődsz, hogy megfuthass a nagyok elől?” És a harmadik hang talán a veséje mélyéről szólt: „Magányos vagy! Magányos! Mire jó ez? Kinek használ? A gondolkodás az érzelmek kerülgetése. Csak magányosságod lékeit tömögeted vele.”
És megesett, hogy abbahagyta a munkát, kisétált a világítótoronyhoz, elnézte a horizonton pásztázó fehér fénysugarakat.”
Aztán annyi elmélkedés és jó pár nő után a végzet Dokit és a városba újonnan érkezett Suzyt, aki a kezdetben, a helyi bordélyban lesz prostituált, egymáshoz sodorja. A dolgok először nem a legmeghittebben alakulnak. Közelednek-távolodnak egymáshoz, keringenek egymás körül. Dokiban a döbbenet, az ámulat, a lenyűgözés hullámai váltják egymást. Mégis valami belső bizonytalanság folytán menekülne önmaga elől. Doki különböző „én-síkjai” vívják egymással harcukat. Így szól Dokihoz saját legalsó elméje:
„Eressz ki! Ha nem, istenemre, beléd vájom a karmaimat, és amíg csak élsz, marcangolni foglak. Eressz ki, ha mondom! Érzed, érzed ezt a vérvörös izzást? A méreg forr benned. Kiereszted-e, vagy addig gyűlik itt, mígnem beteggé tesz, megőrjít?”
De Suzy is megvívja harcát önmagában a végzettel:
„Lehet, hogy amilyen férfit én szeretnék, olyan nincs is, nekem mégis olyan kell. Azzal biztatom magam, hogy igenis, van ilyen. Szóval nekem olyan fiú kell, aki tárva-nyitva áll. Talpig férfi. Azt se bánom, ha rámenős fiú, csak legyen rajta ablak, amin beláthatok. Mindenki mással ugrálhat, csak velem nem. És szüksége legyen rám, mint egy falat kenyérre. Olyan fiúnak kell lennie, akinek nem volna semmije, ha én nem volnék. És mondhatom, barátocskám, hogy az ilyen fiú kap is velem valamit.”
Igen, Suzy és Doki előtt egyre sűrűsödnek a régóta parttalanul tajtékzó, meglévő, de megéletlen érzelmek hullámai. Közelednek a ’nagy hangrobbanáshoz’, az eget rengető nagy áttöréshez, mint ahogy a száguldó szuperszonikus repülő előtt sűrűsödik a maga előtt tolt légtömeg. Aztán átszakad, mi csak egy dörejt hallunk és tudjuk, hogy valakinek ismét, mégis sikerült…
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
