Világvége fesztivál I.

Kollaps, F.o. System, VHK koncertek

„A világvége érdeklődés hiányában elmaradt.” Kezdhetném így is, de egyrészt a világvége elmélet talán egy egyszerű félreértelmezés alapján nyugvó misztérium, másrészt a legzseniálisabb apropója egy olyan szeánsznak, ahol a hazai színtér két pólusán, de több szinten is párhuzamba helyezhető bandája ünnepre invitálta (és itt engedtessék meg, hogy a téli napfordulót emeljem inkább előtérbe) a közönséget –mely közönség valljuk meg nagy részében mindkét pólust szimpatizálóan jelent meg azon a deres-csípős napon.

Az este felvezetését kellő zsongó-balladai hangzásvilággal egy számomra még kevésbé ismert csapat, a Kollaps kezdte. Első alkalommal volt szerencsém a srácokhoz és most is azt gondolom: még ízlelgetnem kell a zenei világukat, még ha a búgó dallamaik-szövegeik olyan régi hangulatokat idéztek fel bennem, mint anno a Misson UK vagy akár a Nephilim. A felvezetés ettől függetlenül megállta a helyét, és kellemesen ráhangolta azt a gyülekező közönséget, akik –körbenézve az arcokon- leginkább fiatalkoruk emlékeinek felidézésére várta az este világvégi hangulatát csöppet sem melankolikusan, annál több energiával és maisággal színpadra lépő F.O. Systemet.

„Minden különös ezen az éjszakán, minket elvakít a fény…” csendült fel Matyi hangja az intro után és végre elkezdődött 3 év szünet után a koncert. Ami ugyan nem okozott olyan mély katarzist, mint 2006-ban, de legalább olyan élénk és vad lelkesedéssel töltötte meg a PeCsa-t, mint 6 évvel korábban. Nehezen lehet egy olyan egylemezes kultikus bandánál kiemelni, hogy mik azok a kedvencek, amiket úgy várna az ember egy koncerten , aki talán a leginkább meghatározta és mai napig élően hagyta nyomát a hazai dark és undergrund szubkultúra történetében... Mégis amikor a Hold, vagy a Lebegés ismerős dallamai felcsendültek, nos: nálam akkor volt az a jóleső „hidegrázás”, ami csak zenétől fut végig az emberlányán.
A teljes hanganyag kellőképp megadta az időutazás élményét, és immár 18 év távlatában, a szövegek is nagykorúvá érettek, és akkori komor hangulatukat megtartva, de új csengéssel zengtek egy hangként a közönség felől is.
Talán nem voltak annyian, mint 6 éve-, talán nem volt olyan katarzis- de mégis: kellő ünneplése volt egy világ lezárásának és egy új világszámítás kezdetének.
Nagyjából az F.O. System koncertjének vége felé tetőzött a közönség létszáma is, ami szerény becslésem szerint nagyjából kicsivel talán több, mint háromnegyedig töltötte be a PeCsa-t, bár a pultoknál levő folyamatos tömeg-, a fagyasztóhatású dohányzóterületen értekezők állandó mozgásával nehezen tudtam felbecsülni a tényleges résztvevők arányát.

Elveszett időérzékkel is hosszabbnak tűnt az új világ kezdetét felvezető sámánzörejek felcsendülése, de mikor berobbantak az első hangok az éterbe, nagy lendülettel kerültek az emberek vissza a terembe.
Sokunk nevében mondhatom-, nehéz szívvel vártuk ezt a koncertet, hiszen egy olyan ember ment tovább útjára idén, aki jelentős szerepet töltött be a VHK és a Vágtázó Életerő világában is. Boli szelleme ott volt, és aki szemfülesen figyelte extázisán keresztül a színpadot: láthatta A gyertyát, ami bizton állíthatom, Bolit is elhozta közénk azon az estén. (R.I.P Boli)
Mikor felcsendült a „Mi történt?”, ismét végigjárt a jól ismert - kellemes borzongás, és innentől hol a zenén reptetve, hol nagyon is éberen hagytam magam is sodorni ismét egy rituális ösztönvilágba.
A világegyetem végtelen terébe sodró hangulata most is átjárta a teret. Mondhatnánk, hogy ez nem az-és nem olyan: de pont ez a lényege. A változás, a régi dolgok fenntartásával és új dolgok alkotásával egy egésszé válás. És bár bevallom kissé kétkedve vártam az új szerzeményeket, ott meggyőztek Attiláék: a VHK-Vágtázó Életerő igenis tud újat mutatni és a változást egy olyan energiává alakítani, ami mindenki számára példaértékű lehet.
Nehéz lenne a teljességet megtartva felidézni, miket hallhattunk pontosan az este folyamán, hiszen egy VHK koncerten az embert bármelyik pillanatban elkaphatja a hév-és sajátos vad-ősi mozgásra késztetheti. Nyilván a közkedvelt régi dallamok közt felcsendültek olyan remekek, mint a Halló Mindenség, vagy a Aláírhatatlan történelem, de nekem legkedvesebbként mégis a levezetésként játszott „Végtelen szerelem” és „Pótolhatatlan Halhatatlanság” indította el az Új Idő számítását mintegy 3 órás koncerttel koronázva az estét.

A hajnalig tartó mulatság viszont a mintegy 20 év után ismét együtt koncertező F. O. System és VHK produkciója után elmaradt, ami talán ennyi energia felszabadításával nem is annyira gond. Bár többen csalódottan vették holmijukat és ballagtak ki a hideg téli éjszakába.
Köszönjük a szervezőknek (Negative Art.), a Kollapsnak, F.O. Systemnek és a VHK-nak, és a Közönségnek ezt a remek világösztönt kiugrasztó estét. Reméljük, hogy nem ez volt az utolsó üvöltés az éjszakába!