Virovácz Réka versei

Jégkorszak

I.

- Az éj megérkezett, és csend van.
Ismeretlen örömök,
A felszín alatt észrevétlen csömörök.
Csendek és némaságok.

- Elvegyülök lassan a tömegben, kinyílik a szemem,
Bezárkózom.
Nem adhatom önmagam a következő megtisztult világnak
Egyszerű vagyok.
Meg kell őriznem a titkaimat, a képeket, melyeket
A gondolat irtott ki az érzelmeimből.

- Találkoznom kell újra valakivel, nem akarok szánalmat barátoktól.
Figyelem a szemeiket, figyelek mindent.
Örömosztag. Fogadom az új hangulatot.

- Egy szobában kezdődött minden, holt ajkú elcsúszott arcképek közt…
Az ablakok zárva, az ajtók belesimultak a padlóba,
Én épphogy csak ott voltam, torzult vonásokkal az arcomon,
Menekültem valaki elől, aki a szemembe köpte az igazságot:
Itt nincs helye gyengéknek!

- Az álmaim véget érnek, összeomlanak
Nincs akaratom. Nincs fiatalságom. Nincs időm.
Már nem mosolygunk.
Én a jégkorszakban élek.

- Meg akarom védeni magam másoktól, akik magukért aggódnak,
Szégyenlem azt, ami vagyok.

- A sebesség és a stílus változik
A színpad és a lehetőség változik.
Átvállalom az elkövetett hibákat, a színek és az árnyak változnak.
Kezemben a pisztoly nem szabadít meg,
Legalábbis ezt mondják.
Valami jobbat remélek.

- Fénypontok az elérhetőség határain túl,
Utazás, mely a naphoz vezet.
Közönséges foltok,
Érzéketlen reménygyűjtemény.
Csak egy pillanatra hallom, hogy hív valaki,
Nem tudom, hogy milyen messze mehetek,
Halálos figyelmeztetés,
Találnom kell valami gyógyszert.

- És láttam egy drótkerítést, melyen belül gyermekek játszottak,
Táncolt a lelkük, ahol a testük feküdt
És kerestem a barátaimat
A szemük mélyén súgták, hogy még élnek,
Betegség a sírásaikban
Anyag a nevetésükben
Emberek, akik ok nélkül változnak
Mindig ez történik.

- És hallott egy hangot, és megváltozott a fény a szemében,
Elvesztette,
Elvesztette a kontrollt maga felett,
Sokféleképp fejezte ki félelmét – nem érthetem miért.
A földre vetette magát,
Azt hittem meghalt,
De nevetett.

Ott vártam rá, ahol az utak találkoznak,
A központban.
És az óceán kékében
Mélyen.
Süllyedő reménnyel
És egy szoba sarkában – karöltve az igazsággal
Árnyjáték.
Megrendezett öngyilkosságok
A vonalon belül – kezemben a nap
Azt hittem meghalt,
De nevetett.

- Figyelem a szemeiket, figyelek mindent.
Hatások: gyertya, vénák
A babaházban rég nem él senki
A deportált asszonyok méhe szétreped az erőszaktól
Örömosztag
Simogatni erőszakkal, ütni élvezettel.
Tökéletes.

- Árnyjátékban adja elő a halálát
Az arc lefelé folyik a falról, elkenődik – akárcsak én
De nincsen,
Nincsen szeme,
Újabb fordulat.
Egyéni.

- Rettegek a szavaktól, pedig csak a világtól féltem eddig,
Én a jégkorszakban élek.
Keresem néhány barátomat, nincs türelmem,
Azt hiszem halottak rég.
Halottak rég.

- Vagy kívül maradsz a rendszeren,
Vagy beszállsz teljesen, és megpróbálod megváltoztatni.
Háború.
Vér.
Élet.

- Festmények és szobrok – rajongásom tárgyai
Templomok és temetők – a szívem csendjei
Házak és utcák – a szemem táplálékai
Ráteszem a kezem a szobrokra, melyek szeretkeznek
Az érintésem alatt.
Halottak rég.
Én a jégkorszakban élek.

- Kimerült a szívem – új hajnal dereng
Fiatalember, súllyal a vállain
Üldöznek, megsérültem
Kötelek a falakon
Bolyongok
Én szégyenlem azt, ami vagyok.

- Távolodok
Kell a végső utazás – magamba zárkózva
Folyton hívnak
A személyiség széthullik
A szoba tele egybeolvadt emberekkel
Virággal borítva
Találnom kell valami gyógyszert
Egész mást remélek.

II.

- Férgek sokasága a vonalon belül
Készen a tökéletes bűntényre
Nincs jó vagy rossz
Sötét van, amikor égnek a fények

- Egy újabb roham, alattomos rázkódás
Veszélyes végszavak
Értelmetlenül
Totális pusztulás, téboly a sejtekben
Belém hasít a másik világból
A szerelem illata
Nincs jó vagy rossz.

- Akartam a normális emberek örömét,
Akartam, hogy valaki megmutassa nekem
A tizedikről le a hátsó lépcsőn
Csak rongyok a falakon, arcképek helyett.

(Ian Curtis-nek)

Megjelent a Tajtékos Sorok II. számában