Az osztrák Whispers in the Shadow legújabb lemeze Into the Arms of Chaos címmel jelent meg a múlt hónapban. A zenekart 1996-ban alapította az akkor mindössze tizenkilenc éves Ashley Dayour. A L’ame Imortelle gitárosaként is ismertté vált zenész a Whispers’-ben énekesi-frontemberi feladatokat vállalt. A kilencvenes évek végén született két nagylemez, a Laudanum és a November leginkább a Pornography-korszakos Cure szerelmeseinek lehet nagy kedvence. Tény, hogy kiváló hallgatnivalók ezek, de még nem tudnak kilépni a nagy előd árnyékából. Erre csak ráerősít Ashley Robert Smith-hez megtévesztően hasonlító hangja és az image, amit használ. Az ezredforduló környékén megjelent újabb kiadványok (Taste of Decay, City of Glass) már egyénibb húrokat is megpendítenek, ötvözve a Pink Floyd elvont dalszerkezeteit a gótikus melankóliával. Az igazi áttörés azonban a 2008-as lemezig váratott magára. Az utolsó soralbum óta eltelt majdnem nyolc év, s míg a zenekar folyamatosan koncertezett, Ashley felfedezőútra indult a sumer mítoszok, az okkultizmus és a mágia világában. Az új lemez mögött komoly szellemi felkészültség áll, lépten-nyomon utalásokkal találkozunk a kabbalah-val a középkori hermetikusokkal, vagy az ókori gnosztikusokkal kapcsolatban. A szellem őseredeti bukása és permanens önmegváltása a szent tudáson keresztül a misztikus tanok örök inspirációs forrása, korunk materializmusával szembeállítva ma különösen fontos és aktuális téma. Az apokaliptikus és gnosztikus tanok tolmácsa a huszadik század első felében élt mágus és filozófus, Austin Osman Spare, a káoszmágia rendszerének létrehozója, de ugyanígy megemlíthető Aliester Crowley, Jakob Böhme, H. P. Lovecraft vagy William Blake hatása. A zenei részt tekintve, a cure-os momentumok egyértelműen háttérbe szorultak, viszont beugorhat a Killing Joke, a New Model Army, vagy itt-ott a Fields Of The Nephilim. Ezek azonban már távoli párhuzamok, a Whispers’ zenéje már van annyira kidolgozott és egyedi, hogy ne kelljen minduntalan allúziókba botlanunk. 
A kezdő „Arrival” húzós gitárokkal indít, amihez Ashley erőteljes vokálja párosul. Igazán lendületes felvezetés ez, a sodró gitárok mögött szintetizátor-szőnyeggel és lüktető basszussal.
A szöveg is végig passzol a zenéhez „This is the gathering of the fallen, a new age is dawning” (Ez az elbukottak összegyűjtése, egy új kor hajnala).
A háttérben egy pokoli szertartás hangmintáit halljuk, kísérteties szerzetesek kórusa kántál.
Az egész dal annyira el van találva, hogy észre sem vesszük, kilenc percen felüli hosszát. A „Killing Time” ugyanebben a szellemben folytatódik, a gitár pengeélesen hasít a sötétségbe, mindez egyszerre feszült és eksztatikus. A „Neitherneither” – ben vesznek vissza először a tempóból. Sűrű melankólia és őszies életérzés, a templomi orgona méltóságteljes zengése tölti be az elhagyott termeket, fátyolos hangú ima hallatszik. De vajon kihez imádkozik az a sötét, magányos alak? „Pleasure can you rescue me, pleasure can you heal me?” (Élvezet megmenthetsz engem, élvezet meggyógyíthatsz engem?”) A szószéken a Biblia helyett Austin Osman Spare művét találjuk (Book Of Pleasures). A „Night Side of Eden”-ben még mélyebbre ereszkedünk. A viharos, ködös ég alatt, csuklyás alakok kántálnak, egy elhagyatott házban kísérteties zongoraszó hallatszik. „We came close to the end, as we realise our fate, and turn away from the hopes of today” (A vég közeledtével megértjük sorsunkat és elfordulunk a ma reményeitől) de a másik oldalon ott van a paradicsom visszahódításának reménysége („paradise regained”).
A „Damned Nation” ismét visszakanyarodik a kezdő lendülethez, vad és gátlástalan könyörgés ez Enkihez, a sumer istenhez, hogy emelje magához az embert. A „Babilon Rising” (Part I) az album egyik csúcspontja. Itt érezni az Elyzium-korszakos Nephilim hatását, a lassú, misztikus kezdés extatikus refrénbe torkollik. „Rise Babilon Rise, out of the shadows Into the bloodred sky” (Babilon emelkedj az árnyak közül a vérvörös égig). Különös keveréke a visszafogott akkordbontásnak és az erőteljes, sodró lendületű, sámánisztikus ritmusnak, á la Nephilim.
A második rész némileg keményebb, rockosabb megközelítésben folytatja ugyanezt a hangulatot, majd az egyházellenes-élű „Confessions” következik, egy kisgyermek elhaló hangja könyörög bűnbocsánatért, majd egy pap kiált fel. „I posses the keys to the Kingdom of Heaven” (Én birtoklom az Égi Királyság kulcsait). A „The Last Time” az egyik legjobb téma a lemezen, dallamos post-punk, energikus gitártémával. A szöveg ismét a gnosztikus-prométeuszi mítoszra utal „Steal the fire from heaven to burn down the earth” (Lopd el a tüzet a mennyből, hogy leégesd a földet”. A R’hley 1331 H. P. Lovecraft R’hlyeh-jére utal, ahol a halott Cthulhu álmodja végtelen álmát. Sejtelmes hangminták örvénylenek, majd szinte észrevétlenül csúszunk át a „Down by the Sea” című, majdnem negyedórás zárótételbe. „Ia!, Ia!, Cthulhu F’thagn!” kántálják a Mérhetetlen Vének sötét papjai, akik még mindig világunkban rejtőznek, és az ősök tiltott kultuszait űzik. A szöveg Lovecraft egyik híres kisregényét az „Árnyék Innsmouth fölött”-et idézi, és egy történetet mesél el a tengeralatti szörnyetegek városáról, akik időről időre, a felszínre jönnek, hogy emberekkel keveredjenek. Az album hossza túl van az egy órán, de egy pillanatra sem válik unalmassá. Mindenkinek ajánlott, aki a dark-gothic zene régi klasszikusain nevelkedett de nem veti meg az ésszerű határokon belül alkalmazott újításokat sem. A Whispers in the Shadow ma az egyik legreményteljesebb képviselője a hagyományos gothic rock-nak, ez a lemez pedig mérföldkő lehet számukra.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
