Rome - Confessions D’Un Voleur D’Âmes

Jérôme Reuter esetében fordított arányosság áll fenn hazájának területe és új lemezének sikere között. A luxemburgi zenész nálam ezzel a lemezzel érett be, és írta be nevét a neofolk nagykönyvébe. Korábbi munkái, a Berlin lemez és a Nera kislemez inkább szárnypróbálgatások, a műfaj lassan megmerevedő kliséinek néhol ügyetlen, néhol szolgai egymásra pakolása volt. A most tárgyalt második lemez a Confessions D’Un Voleur D’Âmes, már gyermekbetegségeit és epigonszerű hatását kinőve meg merem kockáztatni, hogy a neofolk ösvényének egyik új csapásiránya lehet. A szövegek és számcímek abszolút európaiak, amennyiben azok angol, német és francia nyelven szólnak és a vén kontinens problémáit feszegetik. Ennek ellenére a lemeznek nincs politikai attitűdje, leginkább a közgondolkodással örökké szembenálló és borúlátó értelmiségi álláspontját tükrözik, valamint az alkotó lelkivilágába is belátást enged.

Az első dal az energikus „Ni Dieu Ni Maitre” megalapozza a lemez hangulatát, sok hangsáv szól egyszerre, kánonszerű ének, elidegenítő hangeffektek, majd mindezt ellensúlyozandó a második tételben megjelennek az akusztikus elemek és Jérôme előveszi a hangját is ami sokat fejlődött az előző lemezek óta. Nem hiszem, hogy csak a technika javára írható, hogy nagyobb palettáról válogat a hangszíneket illetően. Az alig egy perces negyedik dal („Le Carillon”), után jön a lemez egyik csúcspontját képező, alapjaiban rendkívül egyszerűen felépített, néhol puszta dobeffektig csupaszított tétel a „Der Wolfsmantel”, minden benne van ami egy „slágerhez kell”, könnyű refrén, néhol operás énekkel megtámogatva, billentyűsök sorozata és himnikus atmoszféra. Az ötödik, a „Querkraft” címet viselő darab előtérbe helyezi az élő hangszereket; a basszus és az elektromos gitár monoton dallamtakarót húz a rideg dobokra, de nem veszi fel a versenyt az ismét megjelenő színpadi hatást nyújtó hátulról épphogy hallható operaszerű énekkel. Hangulatában az előbbieket követi, de valamivel gyengébb dal a hatodik, a „The Torture Detachment”. Jól ismert neofolk elemekből, egyszerű vonosók, militáns, de ezúttal nem tisztán hallatszó dobok és a múltszázad híradóiból ismert hangfelvételekből áll a „Le Voile De L'Oubli”.

Újra a valódi hangszerek kerülnek előtérbe az akár lírainak is nevezhető nyolcadik dalban a „The Joys of Stealth”-ben. Egyszerű és szép tétel, a más műfaj felől közelítőknek egyenesen ajánlott. Szinte teljesen elektronikus a „This Twisted Crown”, melynek témája magánéleti problémákat fejteget, és szintén a „lírai” vonalat erősíti, már amennyire azt a műfaj keretei megengedik. Jérôme Reuter ugyanis nagyon ügyel ezekre, leginkább a „Novemberblut” című, tizedik dal az, ami eltér ettől. Erős dark-ambient - es hatás, feszültség, hullámzó hangfoszlányok, majdnem teljes ritmustalanság jellemzi.
A két utolsó dalban újra az élő hangszerek kapnak szerepet, és nagy hangsúly helyeződik a billentyűsökre is. Külön figyelmet érdemel a „Wilde Lager”-ben szereplő lódobogás effekt, ami néhol óraketyegésbe úszik át. Csak zongorára és híradók archívumait idéző hangzásvilágra épít az utolsó dal, a „L'Adieu Aux Anciens”. Egy emelt fővel búcsúzó korszak névtelen hőseinek állítván így emléket.
Nem mondom, hogy teljesen önálló és korszakalkotó lemez született volna, és nem is vezet a neofolk főútvonala Rómába, mégis az idei év egyik legszínvonalasabb lemeze a „Confessions D’Un Voleur D’Âmes”.