Tribute to Zdzisław Beksiński

- recenzió a “Untitled: Tribute to Zdzisław Beksiński” című kiadványról -

Szürrealista, poszt-apokaliptikus, zajos képi világ, nyomasztó jövőtlen víziók jellemzik Zdzisław Beksiński (1929-2005) alkotásait. A megkeseredett építészmérnök csak harminc éves kora után kezdett fotózni, festeni és később szobrokat készíteni, majd utolsó éveiben digitális képalkotás felé nyitott, de ebben már nem tudott maradandót alkotni, mert hetvenhat éves korában brutális gyilkosság áldozata lett.

A máig alig elismert korszakos jelentőségű alkotó emlékére került kiadásra 2007-ben az “Untitled: Tribute to Zdzisław Beksiński” című kiadvány amelyen olyan dark-ambient szerzőket hallhatunk akiket az alkotó képei inspiráltak. Az erős zenei felhozatal a teljesség igénye nélkül olyan hangszobrászok munkáit tartalmazza, mint a Johan Levin (Desiderii Marginis), Gustaf Hildebrand, vagy Peter Andersson (ezúttal a Necrophorus project-ben). Az első pillantásra puritán külcsínyű lemez - melynek fehér hátterű borítóján csak a megidézett alkotó neve és az “Untitled” felirat áll – belül tizenkét Beksiński kép reprodukcióját tartalmazza, minden dalhoz azt a festményt, amely a zenét ihlette.
A lemezen cím nélkül sorakozó dalokat az önálló kiadványt közel hét éve ki nem adó Asmorod nyitja kellemesen baljós, akár a “tájkép vihar előtt” alcímet is viselhető hangfestménnyel. Lassú, merengős, kevés effektet tartalmaz, jól eltalált bevezetés. A jó struktúra további bizonyítéka a lengyel Jaroslaw Wierny alkotása Contemplatron név alatt. A szerzőnek egyébként tavaly jelent meg első lemeze, de a válogatáson hallható tétel vészesen sok újdonságot nem tartalmaz, torzított humán hangfoszlányok, fékezetten áradó alapok és néhány ezerszer hallott fűszer a mindenki által használt ambient konyhából.
Vállaltan elfogult véleményem szerint az album egyértelműen legkifejezőbb dalát a Desiderii Marginis készítette. Mozgalmas, sok elemet tartalmaz, drámaian csillog, elvarázsol és magába zár, kihallani belőle a korai Dead Can Dance, a kései Ordo és egy régen bezárt vasöntöde hangulatát. Szintén erős anyagot hozott Gustaf Hildebrand is, néma, kopár, embertelen de baljósan nem ember nélküli táj képe ez, gyerekkori rémálmok zajával kísérve. Az utóbbi időben az utolsó munkája hallható a His Divine Grace-nek az ötödik tételként, amely egy régi filmhíradó lassított főcímzenéje is lehetne némi zivataros hangszőnyeggel vegyítve.
A Hybryds sajnos szóra sem érdemes és érdektelen dolga után egy újabb nagy név az Inade következik. Neki idén jelent meg friss lemeze The Incarnation Of The Solar Architects címmel és ott is, illetve a válogatáson is hozza a kevés újdonságot mutató, de színvonalas munkát. A lengyelhonból származó Job Karma érdekesen nyúlt a témához, nehezen kategorizálható, de a legnagyobb jóindulattal is felejtős eredményt sikerült produkálniuk. A régóta kiadványt ki nem adó, orosz Kratong dala sem mérföldkő, de a hosszas és álmosító hangfoszlányokra barátságosan ráfektetett elemek kiemelik a korábbi szerzemények unalmából a lemezt, felvezetvén a Necrophorus dalát. Sajnos a nagy elvárások nem tettek jót, a szó legnemesbb értelmében egy könnyed aláfestő dal született, amit valóban el tudnék képzelni egy kiállítás háttereként. Szintén az északi széllel érkezik Jan Roger Pettersen, a Svartsinn képviseletében, de dala teljesen érdektelen, ahogy a záró ismeretlen Zenial zaklatott, sőt néhol komolyan idegesítő tétele is.
Érthetetlenül erős ellentét húzódik a lemez első és második fele között, ez a különbség azonban nem feltétlenül a minőségben, hanem a dalok céljában van. Az első tételek önmagukban képi segítség nélkül is élvezhetők, kontextusból kivehetők. A többi azonban igényli a megidézett alkotások jelenlétét, szemlélését, és a befogadó fókuszpontjának időleges áthelyezését is.