- a kripta íze -
Csupán egy év telt el az előző lemez, a „Decadent Requiem” óta, és a Tragic Black ismét egy nagylemezzel jelentkezett. Kissé féltem is a minőség romlásától, nem egy összecsapott fércmunkát kapok e a lemezen?!
A stílusuk tovább finomodott, a korai idők industrial témáinak annyi, már csak minimális szinten hallunk ilyen irányú betéteket a lemezen. A helyzet most az, hogy 90%-ban a gitár hozza a fő dallamokat, a maradék 10 % a billentyűs hangszer brillírozása. Ha nem tudnám, hogy mit hallgatok, csupán az énekről ismerném fel a lemez első dalát, a Bodies On The Avenue-t. Előtérbe kerültek a korai, és középgenerációs deathrock megoldások, sok gitár, és értékes szólók(!). Szóval, érdekes kezdést tapasztalhatunk, és a Blood N’ Bones ezt csak tovább tetézi a basszusos kezdésével, mindenesetre itt már a hagyományosabb Tragic Black íz is előrukkol. Aztán jön a címadó dal, és elszabadul a pokol: kissé gyorsabb, hisztérikus jellegű zseniális alkotás, nem akármilyen dobtémákkal. Les Photos Restent színtiszta európai stílusú deathrock dal, szokatlan ez egy amerikai zenekartól… A June’s Dying olyan gitártémával kezd, amely egy kriptából mászik elő, lassú kimért horrorisztikus hatású dal ez! Ezután a The Garden Of Disease következik, mely az egymás után következő jobbnál jobb gitárszólók miatt teljesen megőrjíti a hallgatót!
Na, az ezt követő Reptile electro-s kezdése még a régi billentyűkkel dúsított idejét idézi, aztán egy csodálatos gitárjáték megtöri, mindhiába tér vissza a szintetizátor, ez már másabb, tisztább, kiforrottabb, érdekesebb! Amúgy, a dal eredetije a The Church nevű bandától származik, és a dalt sikerült a maguk képére formálniuk! Hasonló a Sink In is, több electro-s témát találunk benne. A Red Lights Dance egyes megoldásai viszont a Cinema Strange-t juttatják eszembe, de nem csak zeneileg, teljesen beteg érvagdalós atmoszféra lengi körbe. A lemez legelectrosabb dala a Missing Miles, itt viszont alig hallunk gitárt, ennek ellenére ez egy jó nóta, még ha kissé ki is lóg a többi közül. A lassú kezdés után egy laza batcave szerzemény kerekedik a Seashell Radio-ból, aztán meg mindenféle őrült dobolás és gitározással színesedik ki. Schneid Das Blau egy német nyelvű roppant gyors punkos tétel, erre megint rendesen lehet aprítani!
Zárásként az Aparicion nem akármilyen jó dalát hallhatjuk, melyben egymás mellett halad a gitár és a billentyűs hangszer. Nagyon jó zárásként, el tudom képzelni, hogy a koncertjeiket is erre fejezik be, rendkívül hangulatos darab!
Egy év alatt 13 újabb gyöngyszem, ez azért nem akármilyen teljesítmény! Nekem talán ez a kiadványuk tetszik a legjobban, kiforrottabb, mit a korai kislemezek, és sikerült felülmúlniuk a debütáló album színvonalát is. A nemzetközi szaklapokban nagyon dicsérik a „The Cold Caress”-t, nem is csoda, én sem fogom szidni.
Vision, Seputs, Vyle, és Jesse James! Most valóban megmutattátok, szép munka volt! (10/10)
Kiadó és honlap: Strobelight Records, Deathride 69
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
