Elhatároztam, hogy egy jóbarátom 30. születésnapjára alkotok valami maradandót, aminek remélhetőleg tényleg örülni fog. Mivel emberünk nagy természetjáró, a túrabot mellett döntöttem. Szokásunk továbbá, hogy bicskát, kést, kardot, szóval szúró-, vágófegyvert adunk az ünnepeltnek, így magától adódott a gondolat, hogy ne egyszerű bot legyen, hanem tőrös. Akkor még nem tudtam, mibe is vágtam a fejszémet, azóta viszont összegyűlt némi megosztásra érdemes tapasztalat. Hátha érdekel valakit.
Először is, akinek nincs elég ideje és az éjszakázás sem jelent számára alternatívát, az hozzá se kezdjen. Aki rá tud szánni úgy két napot, az eljuthat egy díszítetlen tőrös botig, vagy ha nem kell, hogy tőrös legyen, akkor elég egy nap is. Így is használható eszközt kapunk, de számomra nem csak ennyi volt a cél. Viszont épp a díszítés az, ami kifejezetten időigényes, tehát aki bonyolult mintázatú botot szeretne, az számítson sok-sok órai – igaz, hogy élvezetes, jóleső – munkára. Aki nem egy türelmes típus, az majd közben rájön, hogy a sietség sok bosszúságot okozhat, és a minőség is megsínyli. A javítás pedig még több időt vesz el, szóval legyünk megfontoltak, kifizetődő. Átlagos kézügyesség és szemmérték, arányérzék már bőven elegendő, ettől nem függ különösebben a végeredmény.
Úgynevezett természetes bot készítésével fogok a következőkben foglalkozni, tehát nem egy formára esztergált, seprűnyélszerű tárgy lesz a végeredmény. Esztergagépet csak a nem látható részek megmunkálására használtunk, ekkor viszont gyors és pontos munkavégzést tett lehetővé. A bot alakja viszont megmaradt olyannak, amilyen volt.
Pár szót az illusztrációkról. A fenti képek kissé felülről készültek, az alábbi minta pontosan a fekete rész közepén helyezkedik el:
A további fotók egy része és a rövidke film mobiltelefonnal készült, elnézést a gyenge minőségért. Elöljáróban azt hiszem, elég is ennyi.
A kivágáshoz és háncsoláshoz fafűrész és kés kell.
A műhelyben legyen esztergapad, amivel nagyon sok időt takaríthatunk meg, pontos, és a bemutatott fémalkatrészek elkészítéséhez nélkülözhetetlen. Eszterga nélkül ezekhez csak boltban kapható, kész alkatrészek felkutatásával, esetleges átalakításával juthatunk hozzá, amihez eddigi tapasztalataim alapján nem fűznék sok reményt. Célszerűbb keresni egy műhelyt, és legyártatni a kért alkatrészeket, illetve elvégeztetni a fával kapcsolatos esztergálási, fúrási feladatokat is. Legyen még a műhelyben fém vágására alkalmas – célszerűen gépi – fűrész, digitális tolómérő, kalapács, köszörű polírozó korongokkal, valamint műgyanta a ragasztásokhoz.
A fémvég alapanyaga egy alkalmas fémalkatrész volt. A koptató egy hosszabb, szélesfejű csavarból készül, ami alá kell egy ugyanilyen anyagú alátét. A perselyhez rézrúd kell, a tőr, avagy esetünkben inkább „bökő” anyaga acél.
Az itt bemutatott díszítéshez úgynevezett pirogravírozó szükséges, az előmunkálatokhoz pedig mérőszalag, ceruza, kisolló, papírra nyomtatott minta.
A fémpersely kialakítására használt, komolyabb eszterga:
A bökő és a bot megmunkálására használt másik, úgynevezett hobbieszterga:
A bökő hegyét ezzel a köszörűvel lakítottuk ki:
Digitális tolómérő:
Előzetes utánajárásom eredményeképpen két fafajta jöhet szóba. Az egyik a mogyoró, a másik a som. Mivel utóbbit nem ismerem fel kapásból, viszont a mogyoróról igen sok jót hallottam, emellett döntöttem. Néptáncos koromban is mogyoróbotokat használtunk, jól bírták a strapát, és elég gyakori is ahhoz, hogy viszonylag könnyen találjunk kellően egyenes és megfelelő vastagságú ágat.
Hozzátenném, hogy egy hozzáértő szerint egyes somfajták – pl. a büdös som – alkalmasabbak botkészítésre. Talán egyszer kipróbálom.
Hol vannak mogyoróbokrok? Tudom ajánlani pl. a Lajosforrás környékét vagy a Pomázról a Kő-hegyre felvezető ösvényt is, de szerencsére a mogyoró elég elterjedt fajta, és találni kellően egyeneseket az ágai között. Tökéletes egyenességet ne várjunk, sőt, némi természetes ív, görbület jól is mutat. Azért, ha tőrös botot szeretnénk, gondoljunk arra, hogy a botot be kell fogni az esztergába, amihez át kell tudni tolni a forgórész közepén található csőjáraton, szóval törekedjünk minél egyenesebbre.
Ha megtaláltuk a kellő ágválasztékot kínáló bokros területet, gondoljuk ki, milyen hosszú ágra lesz szükségünk. A túrabot hossza gazdája magasságának függvénye. Ha egyenesen áll, felkarja törzse mellett, alkarja derékszögben behajlítva, akkor a bot kézen felüli része már csak a tőrmarkolat legyen. Ha találunk egy legalább ekkora hosszon kellően egyenes ágat, el kell dönteni, jó-e a vastagsága. Fogjuk át a reménybeli bot vastagabbik, tőhöz közelebbi végét! Hüvelykujjunk első percét még épp elérheti a mutatóujjunk körme, ennél vékonyabb ne nagyon legyen. A botba ugyanis bele kell férnie egy fémperselynek, és körülötte még így is elegendő szélességű fának kell maradnia, ami ellenáll az esetleges repesztő hatásoknak. A háncsolás miatt, ami az általam alkalmazott díszítéstípushoz szükséges, a bot veszít egy keveset a keresztmetszetéből, ezt vegyük számításba. Gondosan válasszunk, nem jó érzés feleslegesen levágni egy ágat.
A kivágásnál is figyeljünk oda, nehogy tönkretegyük a fellelt alapanyagot. Lehetőleg fafűrésszel dolgozzunk, de ha nincs, jó a kés is, csak idő kell hozzá. Fontos, hogy teljesen fűrészeljük- vagy farigcsáljuk-, vágjuk át az ágat, és véletlenül se hajlítgassuk abban a reményben, hogy hátha eltörik és így hamarabb végzünk! Ez ugyanis igen könnyen hosszanti repedéshez vezethet, ami kezdetben vagy látszik, vagy nem, de azt eredményezi, hogy a fa száradása során a repedés jó pár centiméter hosszon behatol a fába, amivel vesztünk a felhasználható hosszból. Repedés minden óvatosság ellenére is előfordulhat, ezért célszerű hosszabb botot vágni a szükségesnél. Ne aggódjunk, hogy esetleg túl nehéz a bot, mert a száradás során a súly jelentősen csökken, úgymond „megkönnyül” a fa.
Ha van időnk száradni hagyni a fát, az jó. Ha annyi időnk van, hogy a bot kivágását télre tudjuk ütemezni, az meg már tényleg ideális, ilyenkor ugyanis kevesebb vizet tartalmaznak az ágak, így a repedések egyik fő oka, a száradási folyamat sem tud annyit ártani. Ha azonban szorít az idő, frissiben nekiláthatunk leháncsolni a fát, egy alkalmas késsel. Én vadásztőrt használok, mert megfelelően hosszú és súlyos a pengéje, könnyű vele dolgozni. Ha van a bot végein ráhagyás, ajánlatos hagyni pár centis háncsgyűrűt a két végen – akár csak pár napra is –, amik abroncsként tartják össze a fát, gátolva a repedést. Ezt én az itt bemutatott bot elkészítésénél nem alkalmaztam, és a kivágásnál se voltam elég óvatos, már akkor behasadt. Szerencsére hosszabbat vágtam a tervezett méretnél, így el tudtam vágni a repedés alatt egy centivel, de sejtettem, hogy ez nem lesz elég, s valóban, ismét megjelent három, a fa belétől induló, szerencsére még vékony repedés. Ekkor fordultam tanácsért a már korábban is említett hozzáértőhöz, Stokker József fafaragóhoz, aki a honlapján a frissen vágott botok parázs fölötti edzését javasolja úgy, hogy időnként bekenjük zsiradékkal. Reméltem, hogy a parazsat azért javasolja, mert nem kormoz, mint a tűz, de intenzív hőt ad, s így nem lesz abból probléma, ha én az otthoni gáztűzhelyt használom erre a célra, hiszen az se koszol. Amúgy se volt idő kimenni az erdőbe, sietni kellett, hogy ne hasadjon tovább a bot. A dolog működött, lenolajat használtam a fa kenésére. Célszerű lassan, de folyamatosan körbe-körbe forgatni a botot – mint a nyársat –, miközben szintén lassan végighúzzuk a tűz fölött. Így nem tud belekapni a tűz, mégis közel lehet tartani a lánghoz, és egyenletes a hőkezeléssel járó színváltozás is. Úgy másfél órát foglalkoztam ezzel, közben úgy háromszor, négyszer kentem be a – vigyázat, forró – felületet. Ez elégnek bizonyult, hogy az ekkorra a bot széléig kikúszó repedést megállítsa. Később fel is hívtam Stokker urat, aki további hasznos információkkal és tanácsokkal látott el, ezúton is köszönöm önzetlen segítségét.
Szóval, ha van időnk kivárni a fa háncsban való száradását, akkor nincs szükség edzésre. Utólag viszont tapasztalataim szerint nehezebb háncsolni a fát, mint frissiben. Hozzátenném még, hogy a frissen leháncsolt fában nem csak a végekről indulhat el repedés, hanem pl. a fa bütykeitól is, ahol a lemetszett oldalágak töve volt. Ezeket bár hozzáfaragjuk a bot felületéhez, ugyanúgy repedési gócpontok maradnak az előbújó fabél miatt. A leháncsolt fa pedig eleve könnyebben reped, tehát friss háncsoláskor a botvégi háncsabroncsok esetleges meghagyása ellenére is mindenképpen javallott a fa hőkezelése. Tegyünk meg hát mindent, amit az idő enged, az esetleges hibákat meg majd később orvosoljuk.
1. A fémvég és a koptató
Ha tőrös, ha egyszerű túrabotot készítünk, fémvég és ahhoz rögzített koptató mindkét esetben kelleni fog. Ha nincs esztergagép, akkor szerezni kell egy olyan fémalkatrészt, amibe belefaraghatjuk a bot végét. Meg lehet próbálni kiváltani az esztergát, hol késsel, reszelővel, hol satuval és fúróval, de ez időigényes, kevésbé pontos eredményt ad, és az a veszély is erősebben fenyeget, hogy eddigi munkánk kárba vész. Távolról sem tartom kivitelezhetetlennek a dolgot, ha nincs lehetőségem esztergáltatni, én is belevágtam volna, de nem erőltetem, amit nem muszáj. A parázs is autentikusabb lett volna a gáznál, a faragás is az esztergánál, de inkább tartalékoljuk az időt és az energiát a díszítésre.
Szóval válasszunk egy olyan fémalkatrészt, ami már eleve közel áll formában és kialakításban a tervezetthez, és esztergáljuk olyanra, hogy mint egy kupakot, fel tudjuk húzni a bot előzőleg – szintén esztergával – levékonyított végére. Ha jól számoltunk, a fa nagyjából egy szintben lesz a fémvéggel. Mivel a fa keresztmetszete valószínűleg nem tökéletes kör, esztergáljuk úgy a fémvéget, hogy ne legyen a fa felülete fölött, így a kellő pontokon hozzá tudjuk faragni a fát a fém szintjéhez, hogy törésmentes felületet kapjunk. A „kupak” végén legyen lyuk, ezen keresztül célszerű előfúrni a koptatónak használt csavar helyét, hogy véletlenül se legyen elmozdulás. Fontos, hogy ne túl vékony fúrót használjunk az előfúráshoz, mert akkor a csavart beletekerve feszítő hatás lép fel, ami repedéshez vezethet. A csavar végét esztergáljuk kúposra, illesszük az alátétet a csavar és a fémvég közé, majd csavarjuk be a koptatót. Aki csak egyszerű túrabotot akar, annak nincs szüksége több műhelymunkára.
Előfordulhat, hogy a botot kalapáccsal kell beleerőltetni az esztergába, ez a fa és az eszterga járatának szélességétől, de főleg a bot ívétől függ. Lehetőleg tompítsuk valamivel, például ronggyal, közbeiktatott falappal az ütések roncsoló hatását. Mi nem tettük, tartottam is tőle, hogy megsérül a bot.
A felhelyezett fémtalp, a koptatónak használt csavar menetének előfúrása előtt:
A kúposra esztergált végű csavar, az alátét és a fémvég:
2. A bökő elkészítése
A tőrös bottól azt várja az ember, hogy a tőr ne csússzon ki, fogja szilárdan a hüvely. Ha valódi pengéhez kellene megfelelően szorító tokot készíteni, gondban volnánk. Még egy késes mester is azt mondta, hogy minden szempontból nehéz feladat lenne – főleg egyedi darab esetén – olyan tokot készíteni, mint amilyen pl. egyes bajonetteknek van. Így a bökő mellett döntöttem, ami egy tüskévé esztergált, vékonyabb acélrúd. Ehhez könnyebb jól záró perselyt készíteni. Fölmerült, hogy a bökő alapanyaga lehetne egy nagyobb szög is, de annak nem teljesen egyenletes a felülete, nem állandó a keresztmetszete, ezért inkább acélszálat használtunk.
Először is határozzuk meg a bökő látható részének kívánt hosszát, ehhez pedig adjunk hozzá annyit, hogy a tüske majd biztosan álljon a nyélben. Az esztergát 5 fokra állítottuk, így elég hegyes, de nem túl vékony a bökő. A képen látszik, hogy a nyélbe süllyesztett részre három hornyot is esztergáltunk, így jobban tartja a műgyanta. Még az esztergában forgó bökőt polírozzuk egyre finomabb csiszolópapírral, majd innen kivéve a polírkorongos köszörűvel. Így igen szép felületet kapunk. A végét köszörüljük hegyesre.
A bökőt még nem vesszük ki az esztergából, hanem polírozzuk, finom csiszolópapírt szorítva hozzá:
Itt már a polírkorongos köszörűn folyik a végleges felületet kialakító finompolírozás:
A kész bökő. Jól láthatóak a hornyok:
3. A nyél kialakítása
Akinek a bot készül, annak a kezéhez kell igazodni. Mérjük le egy olyan kés, tőr nyelét, aminek jó fogása van számára, és fűrészeljünk le egy ilyen hosszú darabot a bot vastagabbik feléből. Fogassuk be az esztergába a nyelet úgy, hogy minél inkább a közepe felé közelítsen a forgástengely, A bot keresztmetszete nem tökéletes kör, a vastagabbik végén – főleg, ha közel esett a bokor tövéhez – némileg tojásdad. Ezért aztán nem mindegy, hogyan fogjuk be a fát, mert a befogatási ponthármas mértani közepe lesz a forgástengely helye.
Ha rögzítettük a nyelet, fúrjunk bele egy lyukat, amibe bele lehet csúsztatni a bökő hornyokkal ellátott felét. Ne lötyögjön, dőljön meg benne az acél, de kényelmesen bele lehessen tolni. Fúrásnál ügyeljünk arra, hogy fokozatosan, a lyukat időnként kitisztítva, forgácsmentesre fújkálva haladjunk, vigyázzunk a fára. Már nem emlékszem, hogy fúrtunk-e elő a fa óvása végett és a helyes átmérőt keresve, vagy rögtön ráhibáztunk a megfelelő szélességű fúróra, mindenesetre itt sem árt az óvatosság.
A nyél azon vége, ami magáé a boté is, egy kicsit lekerekíthető – ez is esztergával megy gyorsan és egyenletesen. Így kevésbé sérülékeny, és a fogása is jobb talán.
A nyél és a bökő látható részének aránya. Látható, hogy a nyél vége még nincs lekerekítve:
Elölről megfigyelhető, hogy a nem látható rész is fekete:
A kész bökő, itt már látható a lekerekített nyélvég:
A feketére sütött, fényes felület közelről:
4. A persely és helye
A persely rézrúdból készült. Azért a réz, mert ez úgymond önkenő anyag, jól jön ez a tulajdonság súrlódó fémek esetén. A képen látszik, hogy a közepére lyukat fúrtunk, majd alakra esztergáltuk, aztán fele hosszon befűrészeltük. Az elsőt túl széles konstrukciónak találtuk, ezért átesztergáltuk a második ábrán látható alakra. Lehet, hogy egyébként célszerű lenne rögtön a megfelelő keresztmetszetű perselyt kialakítani, és csak utána fűrészelni, de talán a szélesebb munkadarabon könnyebb pontosan dolgozni.
A lyuk nem állandó keresztmetszetű furat, hanem a befűrészelt részen a csővég felé kónikusan szűkül 7 fokos szögben, vagy ettől is enyhébben, ettől lesz ugyanis önzáró. A furat állandó átmérőjű fele legyen olyan, hogy a digitális tolómérővel lemért keresztmetszetű bökő még csússzon benne. Így egy olyan csövet kapunk, amibe egy darabig akadálymentesen betolható a bökő, aztán a furat kismértékű szűkülése miatt igen enyhén, de rugalmasan szétfeszül a csővég. Ezt a szétfeszülést teszik lehetővé a befűrészelések. A szűkületet igen óvatosan kell fúrni, mert ha túlfúrjuk, azaz túl széles lesz a járat, akkor nem lesz szétfeszülés, a persely nem fogja rendesen tartani a bökőt. Mi a végén már kézben forgatott fúrófejjel, leheletnyi lépésekben haladtunk, aztán szerencsére időben észbe kaptunk, és bekentük a bökőt nagy tisztaságú olajjal. A mérések szerint már elég széles volt a furat, de kenés nélkül akadt, szorult az acél a rézben. Szóval figyeljünk arra, hogy beolajozott bökővel próbálgassuk a perselyt. Végül a furat azon végét, ahol betoljuk a bökőt, szélesítsük ki pár milliméter hosszon a képen látható módon, kúposan. Ez bevezeti a járatba az esetleg mellészúrt hegyet, és szebb is.
Most alakítsuk ki esztergával a persely és a bökő helyét a korábban nyéllé és tokká kettéfűrészelt bot tok részében. Ehhez ismét át kell tolnunk a botot az eszterga forgórészének csőjáratán, ha kell, erőszakkal, azaz kalapáccsal ütögetve. Ennek következtében fellépett egy széles, több centi hosszú benyomódás a fa felületén, de ezt sikerült eltüntetni a későbbi pirogravírozás során, szóval ne aggódjunk túlzottan. Innentől az a cél, hogy a tok és a beletolt bökő nyelének felülete között ne látszódjon törés, azaz ez a törés a lehető legkisebb legyen, minimális összefaragást téve csak szükségessé. Egyrészt így esztétikus és praktikus, másrészt a vágás környékét és a vágási keresztmetszeteket feketére sütve azt a látszatot kelthetjük, hogy a fa még mindig egy darabból áll. Hasznos, ha első ránézésre nem tűnik fel, hogy a bot szúrófegyvert rejt.
Fogassuk hát be a persely felőli véget úgy, hogy a forgástengely a lehető legközelebb legyen ahhoz, ahol a nyél befogatásánál volt, a bökő helyének kifúrásakor. A bot keresztmetszete, görbülete minden szeletén eltér egy kicsit, de mivel egyazon bot két feléről beszélünk, a nyél és a tok határán a keresztmetszet még azonos. Ha rögtön ezen a határvonalon történne a befogatás, és nem beljebb, akkor a nyél és a tök befogatási ponthármasai pontosan egybeeshetnének, így a nyél és a tok forgástengelye találkozna. A befogatás viszont nem a szélen történik, hanem beljebb, de ilyen kis távolságon belül nem változik sokat a fa alakja. Szóval a befogatási ponthármasok közti képzeletbeli szakaszok lehetőleg „legyenek vonalban” a bottal.
A gyakorlatban nem annyira bonyolult ez, mint ahogy itt leírtam, de így korrekt az útmutató. Ugyanakkor a bot felületi sajátosságai miatt lehet, hogy le kell mondanunk a befogatási ponthármasok közelítéséről. Ismétlem, a lényeg az, hogy a nyél és a tok esztergálási forgástengelyei a lehető legközelebb essenek egymáshoz a bot szétvágás előtti állapotához képest. Pár milliméterről van szó, kinek mennyire fontos.
Miután befogattuk a fát, a nyélhez hasonlóan fúrjuk ki először a bökő helyét, aztán az eszterga késével alakítsuk ki a perselyét is megfelelő hosszon.
A rézrúd, miután a persely anyagát levágtuk belőle:
Itt esztergáltuk a perselyt:
A bevágásokhoz ezt a fűrészt használtuk:
A persely első verziója. Látszik a bevágott rész kikönnyítése, ami elősegíti a rugalmas szétfeszülést. A háttérben megfigyelhető a még díszítetlen fa felülete, háncsolás és edzés után ilyen a bot:
A végleges változat a másik oldalára állítva. Láthatóan vékonyabb, lementünk egészen az első verzió kikönnyítéséig. Megfigyelhető a bökő hegyét vezető tölcséres perem:
A fúrás után az eszterga késével kialakítottuk a persely helyét:
A persely helye közelről. Látható, hogy a bot keresztmetszete nem tökéletes kör:
5. Ragasztás, összefaragás
A képen látható két komponensből állítsuk elő a műgyantamasszát előírás szerint, és tisztítsuk le a ragasztandó felületeket. Kenjünk az anyagból a bökő hornyos részére és a nyél furatába is tegyünk, majd toljuk az acélt a helyére. A kifolyó felesleget most még tökéletesen eltávolíthatjuk, ne várjuk meg, amíg megszárad. A persely beragasztásánál figyeljünk arra, hogy az tapaszanyag ne folyjon bele a bökő furatába, szóval ne tegyünk alulra túl sok tapaszanyagot. Beillesztés után itt is tisztítsuk le a ragasztás környékét.
Várjuk ki a kellő kötési időt, amihez a maradék tapaszanyag száradását vehetjük alapul. Ha az már tökéletesen szilárd, akkor azért még hagyjunk rá egy-két órát, hadd álljon be tökéletesen a gyanta. Kenjük be ismét műszerolajjal a bökőt, majd toljuk be a perselybe. Ha jól dolgoztunk, a nyélnél fogva minden gond nélkül felemelhetjük a botot, nem csúszik ki a tőrünk. Az a jó, ha a tőr kirántásához némi erő szükséges, így nem áll fenn annak az esélye, hogy idővel kilazul, elveszik.
Forgassuk a nyelet levágása előtti helyzetbe, ha minden igaz, ez az a szög, amikor a legjobban illeszkedik a tokhoz, ilyenkor törik legkevésbé a bot íve és a felület a két fél találkozásánál. Valószínű, hogy legalább minimális összefaragásra szükség van, ezt végezzük el, majd a friss felületeket kezeljük pár csepp lenolajjal. Ezzel vége is a műhelymunkáknak.
Az illesztés inkább csak direkt fénynél vehető észre könnyen:
A kihúzott bökő és a tok. A keresztmetszet változott kicsit összefaragás után:
A persely illesztése közelről:
1. Tipikus hibák és megelőzésük, javításuk
Ha véletlenül rossz helyre rajzoljuk fel a mintát, és nem ellenőrizzük még egyszer mérőszalaggal, hogy pl. pont középre sikerült-e helyezni a feliratot, akkor lesz egy kis gondunk. Bizonyos szinten túl már nem érdemes visszafordulni, ilyenkor inkább egészítsük ki a mintát, hogy ismét beálljanak a kellő arányok. Ne is tegyünk addig semmit, amíg a hiba felfedezésével járó kezdeti düh le nem vonul. Nyugodtan gondoljuk át a dolgot, hiszen ha egy kis eltolódáson kívül semmi komolyabb nem történt, akkor könnyen áttervezhető a díszítés, gyakran így születnek a legszebb megoldások. Persze van, amikor muszáj kijavítani a hibát. Ha pl. csak pár négyzetmilliméternyi helyről van szó – mert mondjuk nem rajzoltuk be előre a következő mintaszakaszt, s emiatt túlszaladtunk, besütöttük a fát ott is, ahol világosan kellett volna maradnia –, akkor még kisolló vagy egy alkalmas kés hegyével lekaparhatjuk a fekete réteget. Ha azonban nagy felületet érint a javítás, akkor elő kell venni a háncsoláshoz használt kést, és le kell menni vele a világos rétegig. Ez utóbbi akkor is előfordulhat, ha rossz a pirogravírozási technikánk. Az eszközt ugyanis nem szabad mozdulatlanul a fán tartani, mert ilyenkor belesüti magát a fémfej. Folyamatosan mozgatni kell a fejet a besötétítendő területen. Erre azonban magamtól kellett rájönnöm, úgyhogy a kezdő lépések recés, egyenetlen nyomokat hagytak. Szerencsére ez egy teljesen fekete területen történt, nem okozott különösebb gondot a visszafaragás, és a bot vastagsága se sínylette meg, mert elég volt újra elérni a simaságot, nem kellett mindenhol lemenni a világos fáig. Mintás részen ez problémásabb lett volna, tehát ajánlatos egy díszítetlen, feketének szánt felületrészen begyakorolni a gravírozást, vagy esetleg egy másik fadarabon. Szöveg felvitelekor nemcsak a betűk közti távnak kell stimmelniük – amiket, ha sablonnal dolgozunk, könnyen ellenőrizhetünk a papírral, amiből kivágtuk a mintát –, hanem figyeljünk arra is, hogy próbáljuk tartani a bázisvonalat, azaz a betűk kellő magasságban legyenek. A bázisvonal nem feltétlenül egyenes, hiszen a bot a felirat szakaszán görbülhet. Határozzuk meg, hogy áll kézre a bot, és ehhez képest magunk felé, előre, vagy esetleg oldalra szeretnénk a mintát. Ha egyszerű – és nem mondjuk tekeredő – feliratot szeretnénk, az a lényeg, hogy a bázisvonal úgy haladjon, hogy a betűk a látható terület közepén haladjanak. A bot adott látószöghöz képesti alakjától függően lesz egyenes az „egyenes” felirat, minta. Ezt könnyű elrontani, sok ellenőrzést, próbálgatást igényel. Segítséget jelenthet, ha előre berajzoljuk a bázisvonalat, a jövőben lehet, hogy ezt fogom tenni, mert az alábbi képen jól látható, hogy a szöveg vége felé pár millimétert lefelé csúsztam:
Ebből a szögből viszont rendben vagyunk:
Ha azt akarjuk, hogy egy állandó magasságú minta egy adott nézetből teljes terjedelmében látszódjon, akkor gondoljunk arra, hogy a bot vékonyodik a fémvég felé, így a minta ezen oldali végén mért kerülethez igazítsuk a minta magasságát, különben kilóghatunk a látható felületből, vagy annyira a felső és alsó görbületre lóg a minta, hogy nem látszik jól.
Ha adott dátumra akarunk végezni a díszítéssel, tartsuk magunkat a tapasztalt tempónkhoz képest meghatározott ütemtervhez. Ha minden nap órákat foglalkozunk a tervezéssel és kivitelezéssel, akkor is tovább tart, mint egy hónap – persze ez a minta bonyolultságának és a besütendő felületek méretének is függvénye. Szóval sok időt vesz igénybe a szép kivitelezés, és nem ajánlatos egyhuzamban három órát tölteni vele, mert egyrészt lankad a figyelem és fogy az elengedhetetlen türelem, másrészt az ember szeme a vége felé már beáll, kezdi arányosnak, egyenesnek látni azt is, ami amúgy nem az, aztán másnap reggel jön a felismerés. Épp ezért érdemes szüneteket tartani, vagy egy másik személy véleményét is kikérni, aki friss szemmel rögtön meglátja az esetleges problémákat.
2. A minta megtervezése és előrajzolása
Ha nincs konkrét ötletünk, nézzünk szét az interneten, sok népies, faragott bot, egyedi díszítésű túrabot, biliárddákó, hokiütő, dekor csempebordűr stb. képe van fönn, van is köztük pár szép, alkalmazható minta, lehet válogatni. Úgy vélem, az előrajzolás mindenképpen szükséges, egyrészt ekkor még kiderülhetnek a méretezési és egyéb hibák, másrészt enélkül még teljesen egyszerű mintával is nagyon könnyen elszáll az ember. Az előrajzolás grafitnyomait másodpercek alatt el lehet tüntetni egy kis ollóhegyes kapirgálással, szóval nem kell túl óvatosnak lenni vele. Lehet rögtön a fára előrajzolni – én töltőceruzát használtam –, ha elég jó a rajzkészségünk, és a minta is megengedi ezt, de jelen esetben inkább a papírsablon mellett döntöttem. Grafikai program segítségével, megfelelő választékú dekoratív betűkészlet birtokában gyorsan eljutunk a kellő méretűre alakított tetszetős szövegig. A szöveg magassága nem a keresztmetszet kerületének fele, hanem kisebb, ha azt akarjuk, hogy jól látsszon. A betűket egyenként vágtam ki, de vigyáztam arra, hogy amiből kivágom, az se sérüljön, mert jól használható a betűk közti távolságok betartásának ellenőrzésére, és a bázisvonal tartásában is segít. Szóval elhelyezzük az adott betűt az előzőtől megfelelő távra, aztán próbáljuk meg belőni, hogy a bot ívét tartó bázisvonalra üljön, majd rajzoljuk körbe. Először csak a külső vonalakat vigyük fel és ne vágjuk ki a betűk belső részeit, mert a papír így még nem deformálódik, a lyukak ráérnek a második körben, akkor már nem kell annyira vigyázni. Mindig legyen előrajzolva legalább a következő betű, hogy véletlenül se süssük be a helyét, mert akkor jöhet a kapirgálás.
3. Pirogravírozás
A legjobb, ha egy asztalra fektetjük a botot, mintha írni készülnénk, így elég közelről látjuk a megmunkálandó felületet. Fontos a helyes asztalmagasság, mert az órákig tartó görnyedés egy idő után hátfájást okoz. A képen látható, hobbiboltban pár éve kb. 5000 Ft-ért kapható készülékhez hat fej jár, a legkisebb, tűszerű darab való a minták körberajzolására, a kétfelől szűkülő vésőt a minták közeinek besütésére használom, a legnagyobb, legszélesebb, ferde vésőfej pedig nagy felületek feketére égetésére alkalmas. Pár perc, amíg felmelegszik, ezután folyamatos mozgatással dolgozzunk. A lapított végű fejek élesek, ezért kiválóan alkalmasak arra, hogy a kis felületi hibákat lenyessük, elsimítsuk velük. Ha van rá hely, lapjával fektessük, és szálirányban mozgassuk előre, hátra, s miközben finoman vésünk és sütünk vele, nyomjuk rá a bot felületére annyira, hogy a felső, megfeketedett réteget a fából előforró lenolajjal sima tapintásúvá tömörítse. Eközben egy igen sűrű, ragadós massza keletkezik, kis darabjai munka során a fa felületén maradnak. Ez az anyag finom hamu és égett olaj keveréke. Egyrészt remek védőréteget biztosít a fa fekete részének – mint bőrcipőn a boksz –, másrész a szétkenetlen darabkák kiválóan alkalmasak arra, hogy a nyél vagy a hosszabb rész esetleges repedéseibe belekenve, beledörzsölve eltüntessék azokat. A hátránya viszont az, hogy az anyag a gravírozó fejre is rátapad, rontva ezzel a hőközlés minőségét, tehát a munka egyre lassul. Bizonyos hatásfokon alul gyorsaság szempontjából kifizetődő megvárnunk, amíg a fej ismét felmelegszik annyira, hogy tisztára égesse magát. Ilyenkor a rátapadt massza teljesen kiszárad és még fel is izzik, ahogy lehámlik a vasról. Az alumínium tartóbakot használva sárkaparónak kicsit be is segíthetünk. Viszont, hogy a kényszerszünet ne szakítsa meg percekre a folyamatot, célszerű a vésőfelület másik oldalával is dolgozni, amit eredetileg a balkezesek használnának. Ez persze nem olyan egyszerű – felfelé kell tartani a szárat stb. –, de időben igencsak megéri. Próbáljuk most is úgy tartani az eszközt, hogy a fej éle merőleges legyen a bot hosszirányára. Elég, ha ezzel az oldallal kezdésképpen csak úgy nagyjából sütünk be egy még szűz felületet, és amint leadta a fém a hőt – valamint a kézre állóan használható oldal is tiszta –, váltsunk vissza, és úgy munkáljuk véglegesre a felületet. Aztán egyre ügyesebbek leszünk, és idővel a másik oldallal is szinte ugyanúgy tudunk majd dolgozni, mint a rendessel. Órákat fog hozni a végére ez a váltogatós technika. Persze olvasgathatunk is a köztes percekben, ki mit választ. Ha elég gyakorlottak vagyunk, a pirogravírozó fej oldalait váltogatva a bot vastagabbik felén öt centit úgy háromnegyed óra alatt égethetünk feketére. Kezdetben, egy oldalt használva ez két órába is beletelhet, ha igényes felületet szeretnénk.
A mintás részeken ennél nyilván lassabban haladunk, és fel se merül a váltogató technika. A két oldalról vékonyodó vésőt csak akkor fektessük le teljesen, ha biztosan van rá hely, egyébként igyekezzünk az élével dolgozni. A tűfejnek pedig csak a hegyével égetünk.
A besütött felület már kis távolságból is teljesen feketének tűnik, pár centiről viszont felfedezhetőek benne mindössze sötétbarnára égett részek. Lehet persze további órákat áldozni a tökéletes feketeségért, ha ez kifejezetten cél, de szerintem kicsit még érdekesebb is így a felület. Ez szintén csak idő kérdése.
Már kis távolságból is homogén fekete:
Egy levelet harminc ív és vonal alkot, a szár alján pedig ott az X, így a botot körbefutó három levél kiadja a 30-at, meg a 90-et is, hogy legalább annyi évig éljen az ünnepelt. A tölgylevél szimbolika eleve erőre és hosszú életre utal, tehát a díszítés lényegében jókívánság:
Közelről és erős fényben látszanak a színkülönbségek, főleg ott, ahol nem használható lapos, egyenletesen sütő fej. A betűmagasságot úgy választottam meg, hogy ne fusson ki a látható felületből:
Áttört gótikus betűk:
A "D" vékony, középen lévő, függőleges átkötőjén és az "e" bizonyos részein is látszik, ahogy az égetés során előforró és bebarnuló lenolaj beszivárog a világos részek rostjai közé, ódon textúrát adva a fának:Áttört gótikus betűk:
Úgy hallottam, a kész botok is elkezdhetnek repedni, ha időnként nem kenik be őket, pl. lenolajjal. Ránézésre meg lehet állapítani szerintem, hogy mikor van erre szükség – mint pl. egy finomabb bőrből készült kabát esetén is –, és ekkor sem kell eláztatni. Egy normál bottal akár havonta is foglalkozni kell, de az itt látható, olajos hamuval védett bot valószínűleg kevesebb törődéssel is beéri. Időnként rá kell nézni, ennyi az egész.
Ezzel meg is volnánk, kész a bot. Mi is a gond vele? Hát az, hogy sokáig tartott. Próbálkoztam is különféle feketítő technikákkal, ahol a bot még nem sérül, szenesedik túlságosan. A legeredményesebbnek még az olajjal frissen bekent és az aztán jól rányomkodott alufóliába tekert bot tűzbe, parázsba rakása bizonyult, de egyelőre nem vagyok elégedett a keletkezett felülettel. Mindenesetre szeretnék kidolgozni egy gyors, egységesen feketítő technikát, ahol aztán a díszítés az elszenesedett réteg eltávolításával történne. Jó lenne, ha ez a réteg nem lenne túl vastag, valamint ha találnék valami fogfúróhoz hasonló, finoman gravírozó eszközt, mert bár vonz a fafaragás kitanulása, először a dolog könnyebbik végével próbálkoznék. Gondolkoztam azon is, hogy létezik-e olyan anyag, ami a fára kenve megvédené az alatta lévő felületeket a szenesedéstől, mert így faragás nélkül is ki lehetne alakítani bizonyos típusú mintákat.
Az itt bemutatott technika bár lassú, de olyan felületminőséget eredményez, amit eddig nem tudtam máshogy előállítani. Persze van még jó pár ötletem, ha lesz időm, ki is próbálom őket. Ha sikerül egy gyorsabb, szintén minőséget biztosító módszert találnom, annak is felteszem ide a leírását.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
