Egyszer kettő több lehet, mint kétszer egy. Ha szabad, ezzel a zavaró egyenlettel indítom bevezetőm, megszólítva általam két tisztelt alkotót Weixelbaum Laurát és Kósa Csabát. Szerelemgyerekként a furcsa Nekrocár néven debütált 2023 decemberében duójuk. Népballadák és Arlequin, Szardínia és a Keleti-Bakony ölelése - szellemi és szent tájakat barangolunk be együtt. Talán a végén a matematikai képzavarom is minden kétkedőben helyére kerül...
Szelevényi Gellért: - Már a Purkár (Kósa Csaba és Walch Márton duója) fókusza is az ősi dallamvilág felé fordult, a Nekrocár sem tesz másképpen. Instrumentumok tekintetében is ez a tisztelet érhető tetten (Weixelbaum Laura tekerőlant és citera), (Kósa Csaba japán sakuhachi). Népi balladák valamint ősi rituális szövegek hangzanak el. Van koncepcionális merítés, milyen alapvetések mentén hívtátok életre duótokat?
Nekrocár (Weixelbaum Laura, Kósa Csaba): - A mágia és a halál a két kedvenc témánk, akárcsak a hermetikus és gnosztikus, archaikus és atavisztikus rendszerek központi eleme. A halál az emberiséget létezése óta érdekli, mi van utána, meg lehet -e haladni, mi történik a bekövetkeztétől, egyáltalán bekövetkezik -e?
A drámának a tetőpontjára érkezve a melodrámához jutunk, ami már átfordul/hat komédiába.
Az embert a halál foglalkoztatja a legjobban, hiszen minden affelé vezet és nem tudunk mit kezdeni vele. A dorbézolás, a szexualitás, a születés mind-mind a haláltól való félelemről szól. A legtöbb vallás az öröklétet kutatja.
- Névválasztásotokat Ligeti György Le grande macabre című anti-operájának főhőse ihlette, Nekrotzar. Az abszurd hős a világ elpusztítására vállalkozik, ám azt elmulasztja az átdorbézolt éjszaka okán. A középkori misztériumjátékot idéző darab az avantgard, a pop art és a klasszikus zene motívumkincseiből építkezik. Zenéteket hallgatva adja magát a groteszk kérdés - milyen rokonság fedezhető fel ebben a "keresztségben"?
Weixelbaum Laura: - Szerintem Csaba pont ilyen. :) (Nem feltétlen az átmulatott és végigborozott éjszakákra, aztán a másnapi elmulasztott feladataira gondolok.) Hanem az egyszerre ősi és modern zenei jelenlétére. Az ő zenei felfogása jellegzetesen a vízöntő analógiát hordozza magában, a hégeli triász egyensúlya helyett ő csak a tézissel és az antitézissel foglalkozik. A kettő közt tátongó vákuumból pedig viccet csinál. Vagy apokalipszist.
Azt hiszem, az én szerepem a kettőnk zenei jelenlétében a matriarchalisztikus ősiség és a rítus kidomborítása. Ez a témakör egyébként is fantasztikusan érdekel engem és úgy érzem, Csabival valóban olyan hangi világot hozunk, ami, mint a búvópatak átmenti ezt a “misztériumot”.
A Nekrotzar tulajdonképpen ez a vízöntői túlzás. Az a fajta szarkasztikus, fekete humor, ami olyan, mint egy szigorú kor falára felvakart graffity. Fityiszt mutatunk a rendszernek, de úgy, hogy azt csak kevesen értsék.
Azért is választottuk Ligeti Györgyöt keresztszülőnknek, mert az ő zenei felfogásában nem volt kompromisszum a befogadó irányába. Ez nem egy nárcisztikus allűr, hanem az őszinteség végtelenül kiélezett formája. Nem kötik sem zsánerek, sem esztétikai keretek. Lemeztelenedett tiszta jelenlét, mint a japán butoh táncelőadás. Rendkívül intim helyzet egy ilyen projektben előadóként megnyilvánulni.
Kósa Csaba: - Egyébiránt úgy gondolom, a zenei koreográfia gerince legalább annyira Laura munkássága, mint az én zenei bohóc sipkám.
Le Grand Macabre - Neale Osborne illusztrációja
- Úgy nyilatkoztatok hogy a színpadon a sötétségből a fény felé vezetitek a hallgatót, majd kiderült első fővároson kívüli koncerteteken változtattok ezen. Szegeden miért fordítva? Talán azért, mert ott többet süt a Nap? Félretéve a tréfát, mik az eddigi tapasztalatok, ismerve azt a helyzetet, hogy az ilyen rétegzenei produkciók gyakran nem mindig méltó underground bugyrokban kapnak megmutatkozási lehetőségeket...
- A Ligeti féle ars poetica is arra int, hogy ne csontosodjunk bele a saját szabályainkba, hanem játszunk, merjünk változtatni, tudomásul véve, hogy a változás örök.
Kósa Csaba: A változás az élet, a változás haladja meg a halált.
Weixelbaum Laura: Az én fejemben az az anekdotám motoszkált, mikor Heinczinger Mikának tanácsoltam, hogy próbálja megfordítani a dalainak a dinamikáját. Egészen pontosan, ne az elején ordítsa le a fejünk, ahogy neki kényelmes, hanem kezdjen piánóban, és csak a végén zúzza a húrokat. Ezt a tanácsomat én is ki akartam már próbálni.
Nekrocár: Salome énekei Robot 2024.09.20 live
- Laura, a zenei pályád egy része Kobza Vajk údművésszel is összefonódott, valamint szólókarriered építve - a saját benyomásaim alapján - Ladik Katalin és Diamanda Galás is az utadra világító fáklya volt. Nehéz ösvény az ilyen, az ugató csordaszellem végül az utóbbi években kicsit el is némított. Mesélj tapasztalataidról, a hozott munícióról, ami a Nekrocárba Veled érkezett!
Weixelbaum Laura: - Igen, így van Vajk a mai napig egyik legjobb barátom. Vele különleges élmény volt zenélni. Annyira egy tőről fakadtunk!
De ne felejtsük el Szabó Sándor gitárművészt, akit mesteremnek tartok, sőt a hangfelvételeimet is neki köszönhetem, ahogy a sumer és asszír érdekeltséget a zenémben. Nagyon hálás vagyok neki a sok támogatásért. Ő hozott össze Kobza Vajkkal, sőt Major Balázzsal aki többek között még 2014-ben a fekete zaj osztálykiránduláson, ahol Csabival megismerkedtünk, is fellépett velünk. De Heindrich Rolandért is hálás vagyok. Ők mind kiemelkedő tehetségű, szuper alázatos művészek.
Jók a benyomásaid, valóban így volt, egyedül indultam, a hangommal egy tekerővel és egy citerával.
Volt egy nagyon kemény időszak, amikor a tanári munkám során kemény támadásoknak voltam kitéve és az addig felépített világom, az emberekbe vetett bizalmam enyhén szólva megrogyott. Nagyon rosszul viselem az árulást és az első személy, akit kétségbevontam az saját magam voltam. Ez egy szörnyű küzdelem volt azzal, aki vagyok. Egy olyan folyamat, ami főként belül zajlott és olyan mélységekig jutottam el, hogy minden, amit eddig csináltam értelmetlen volt. Aztán, mikor a legmélyére leértem, akkor már foglalkoztatott az ősi matriarchalisztikus társadalmak története, hitvilága, gondolkodása, hiedelemrendszere. Mikor már ebben elkezdtem újra felépíteni, újraéleszteni magam, akkor lépett be Csabi az életembe. Tulajdonképpen ebből a tetszhalott állapotból ő rángatott ki, mondván, hogy, nem akar a der Zunderrel, egyedül az Aurórában fellépni, hanem csináljuk együtt.
Persze tudom én, hogy mindenki Évát hibáztatja az özönvízért, mert ő rontott el mindent, vagy az a másik ártány, Lilith. De nem tudok és már nem is akarok más lenni. Max megégetnek a helyiek.
Egyébiránt a matriarchális társadalmak iránti érdeklődésem homlokterébe Szardínia került, ahová el is utaztunk Csabival az ősi nuraghe emlékeket felkutatni. Ahol mi ténylegesen, legelőször együtt énekeltünk és ami áttörte a saját életközépi válságom némaságát az a montessu-i Necropoli volt, egy ún. Halál Anyának épített komplexum. A saját megtapasztalásom szerint ez az - nevezzük - entitás, nem a new age-s Csipkerózsikaszerű, hamvas tündér, hanem egy groteszk, szarkasztikus nőalak. Ha úgy tetszik Goethe Faustjából a boszorkányszombatkor megjelenő Baubo, aki megrettent és megviccel a nemiszervével, akár a japán asobik. Emlékeztet a saját halálomra és jót kacag rajta, felhívva a figyelmet arra a tényre, hogy belé térek vissza.
Ez volt számomra a szellemi lökés egy új irányba.
- Duótokat nemcsak a közös alkotás, a teremtés öröme, de lelki szálak is erősítik. A Móri járás másfél ezres kis településén laktok. Meséljetek természeti-emberi környezetetekről, az inspirációs forrásokról! A Nagy Zajtól távolabb nyílnak meg újabb csatornák, nyújt számotokra többletet a kincsesbányai élettér?
Kósa Csaba: - Ez a hely nekem a füves fennsíkjaival, nőiesen kerek lefutású hegyvonulataival, a Vértes és a Bakony ölelésével, a ‘Csurgói-tó nyugodt tükrével az új hazát jelentette. A kötöttségek s emberek nélküli hazáét. A magány szabadságával. “Az ember csak akkor hatalom, ha semmi!” E semmit hozta a Rákhegy, ami nekem a szél szülőhelye. A szélé mely ezer arcát mutatja szüntelen változva, mozogva. Laurámban azt tisztelem a legjobban, ahogy az őseivel élő hangot talál, ahogy a földhöz képes kötődni. Miután bátor vállalással ide költözött, éltető gyökereivel finoman megkapaszkodott. Ez az én életemre, a hagyományhoz való viszonyomra is nagy hatással lett!
Weixelbaum Laura: - Az biztos, hogy a Keleti-Bakony ölelése ismerősen otthonos. Mi is hegyen lakunk és csodálatos, ahogy a szél, mintha az illatokat hírként hozná. Csabi 2020 óta lakik itt, de ő a szomszédjain kívül senkit nem ismer. Én, mivel a helyi iskolákban is dolgozom, át kell látnom a generációkat, a történeteket.
Nem mondom, hogy azonnal elfogadtak volna, mert nem az a megszokott posztkommunista pedagógus arc vagyok, ez a gyerekeknek fura lehetett és a zenei munkásságom se nagyon tudják mire vélni, de az nem az ő dolguk. Nem én vagyok a tananyag.
Szerencsére a jelenlegi kollégáim a munkám minőségét értékelik és nem a ruháim színéből vonják le a messzemenő következtetéseket. Egyébként Csabival mindíg van egy lokális kultúr antropológiai érdeklődésünk. Most bukkantunk rá például a mohai tikverőzőkre, ami egy többszázéves hagyomány. Legalább olyan ijesztő, mint a busók Mohácson.
Vannak a környéken titkos és kedvenc helyeink, ahova bizonyos alkalmakkor ellátogatunk és áldozunk a Genius Loci-nak. Nagy meglepetés volt, mikor eljutott a tudatunkig, hogy a hely, ahol élünk bronzkori település volt.
Csodálatos, hogy egy ilyen ősi és titokzatos táj részesei lehetünk!
Nekem azért hiányzik Vác, hiszen a Weixelbaum-ág több, mint 200 éve ott élt és halt.
- A magyar népballadák közül elhangzik a Vetettem violát és a Három árva, szerepel repertoárotokban az "Ó, Halál" apalache népdal, spontán idézetek hangzanak el az Egyiptomi Halottaskönyvől. A halál össztársadalmi tabu, a Ti rituális koncepciótok érezhetően az elmúlás témakörét boncolgatja, a "Fényből a Sötétség" irányába haladva...
- Vagy fordítva ugyebár. (nevetés) A Nekrocár amúgyis kicsit arlequin-i projekt, hiszen itt eljátszunk a gondolattal, hogy minden ilyen tabun, csak nevetünk. Had citáljam egy kicsit Hamvast, az apokaliyptikus monológból:
“Ha valaki félelmetlenséget elérte, vagyis aki többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság! Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Ez azonban nem az egész. Arlequin nem fél, de ezenkivül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelen kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan. Bármit mond és tesz, abból skandalum lesz, ahogy skandalum az, amit Hamlet és Rómeó és Timon és Pantagruel és Touchstone és Till Ulenspiegel tesz. Mindenki kínos feszélyben van . Mit kezdjen vele? Megvesse? Nevet. Megverje? Nevet. Börtönbe zárja? Nevet. Nem fél. Nem tarjta be a játékszabályokat. Hogy ilyenkor reszketni illik? Játékon kivül áll, sem betű, sem szám nem jelöli. Nem igazodik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Teljesen átadta magát a bizonytalannak, vagy amit a lét paradox logikája szerint ugyanaz, a sziklaszilárd fundamentumon áll: AZ EMBER CSAK AKKOR HATALOM, HA SEMMI.”
Ebben a projektben Csabi segedelmével én is megélhetem az abszolút szabadságot. Nincsenek szabályok, nincsenek határok. Itt nevethetünk a saját monodrámánk nyomorán, sőt egymásén is. Nevetünk az istenek vesztén és az új istenek regnálásán. Mi vagyunk az udvari bolond, aki a királyoknak is beszólhat és a fejét is megtarthatja.
Arlequin, Pablo Mendoza alkotása
- Szellemi és materiális szinten milyen tervek mentén sejlik fel a Nekrocár közeli és távolabbi jövője, mivel számoltok Ti, és mire számíthat a halandó hallgató?
- Lehet ez fura lesz és nem is feltétlen vág a zenei profilba, de szeretnénk egy podcastot indítani különböző illatokról való benyomásainkról. Csabi is, de főleg én parfümmániában szenvedünk és azt vettük észre, hogy órákig tudunk beszélgetni egy-egy illatpöffenetről egészen sztratoszférikus szférákba eljutva.
Szeretnénk lemezanyagot felvenni.
Koncert terén szerencsére pont jól vagyunk ellátva. Nem kényelmetlenül sok, de nem zavarbaejtően kevés a nyilvános megjelenés. De szívesen látnánk világot a zenénk által.
Rendkívül felemelő és ihletett érzés, hogy szerelemben élünk és együtt alkothatunk. Így a művészi önmegvalósítás mélyen áthatja a hétköznapjainkat is.
Nekrocár az Aurórában a Havizajon.
Nekrocár az Aurórában a Havizajon Soundcloud.
