Lehetett vagy húsz éve, amikor az első A Place To Bury Strangers koncertemre mentem eGr-ékkel. Valami k7 nevezetű kis klubban egy hídfő lábában volt elég lelakott környéken. Nem vetett fel a lé, besétáltam a hídfő másik oldalából a "művészbejárón" egy flakon borral, olyan zenészesre vettem a figurát, nem kérdezett senki semmit. Szerencsére a koncerten nem szúrt fejbe egy szétvert gitár szilánkja sem, így vasárnap este (immár sokadik) alkalommal frissíthettem az emléket az A38 hajón...
Ezekkel a sorokkal harangozott be nálam az újabb lehetőség, hogy - reményeim szerint csak rövid távon - újabb fülzúgást szenvedjek önként és dalolva.
Az előzenekar a Kontravoid egyszemélyes fellépőként. Zenéje a hideg, gépies ritmusokra, minimalista szintetizátorokra és monoton, gyakran (mindig?) torzított énekre épül. Erősen merít a klasszikus cold-wave és EBM hagyományából, olyan előadók nyomán, mint a Nitzer Ebb, '242 vagy a DAF, de hangzásában ott van az ipari zene nyersessége is, ez utóbbi inkább a 10 évvel ezelőtti időszakra igaz. A dalok számomra a jelenben már túl repetitívek, klubokra szabottak és hasonlóak, így különösebben ezen az estén engem már nem nyűgöztek le. A Too Deep (2014) időszakában kellett volna látnom. Nem a szokásos szellős közönség az előzenekaron - ugyan nem illett be a Plésztuböri elé a Kontravoid (privát vélemény), de a publikum java már "fedélzetre szállt". Az egyébként megállapítható volt, hogy nagyjából masszív fél ház volt kíváncsi a torontói és New York-i művészekre.
Zárva a Kontravoidos élményeim, a pulzáló stroboszkópban szenvtelen fehér maszk mögött ténykedő Cameron Findlay-re vevő volt a magyar közönség, számomra azonban túlzott izgalmakat nem hozott. Az APTBS tagjai amúgy sűrű bólogatások közepette láthatóan élvezték turnévendégüket - a Kontravoid nemcsak Budapesten lépett fel velük.
Van valami híd-fétise Oliver Ackermannak? Most januárban éppen egy hídon áthaladó vonaton tartottak spontán koncertet. Annyira "kúl" és menő az egész...áthozza a hangulatot, ami miatt évtizedek óta annyira szeretem Őket. A világ leghangosabb zenekaraként aposztrofálta a szaksajtó, én az el nem fogyó lelkesedés bandájának is. Sandra Fedowitz érkezésével nyilvánvaló vérfrissítést kapott a trió, de ez már nem új állapot viszont tartósnak bizonyul. De nézzük csak azt a klipet!
Az Acid Rain egyik húzószáma annak a közelmúltban megjelent lemeznek amelyről a banda az alábbi szép gondolatokban így nyilatkozik: "A Rare and Deadly kevésbé válogatáslemez, inkább dokumentum – hangzó lenyomata annak, hogyan ölt formát a hang, mielőtt végleges alakot nyerne. Hallani benne a teret, a véletleneket, a nyughatatlan kísérletezést, a pillanat közvetlenségét, ahogy rögzül, mielőtt eltűnne. Emlékeztet arra, hogy az A Place to Bury Strangers mindig is ebben a köztes térben létezett igazán: az irányítás és az összeomlás, a dallam és a zaj, a szépség és a torzítás feszültségében."
Hangolódva a koncertre több ízben forgott le itthon a lemez, amiről azt mondhatom, hogy nagyon jó ismerkedési lehetőség lehet azoknak, akik frissen botlanak a névbe. Nekem kifejezetten azért tetszik, mert tetten érhető benne rajongásom egyik másik tárgya, a The Jesus and Mary Chain világa is, talán még erőteljesebben, mint máshol.
De nézzük akkor a koncertet! Budapesten talán a Gozsdu Manót nevezném élményként a csúcsnak, a hajóra visszatérőként érkeztek, ami szerintem kicsit nagy nekik, de az A38 mindig is jó fészke volt az ott fellépőknek és a látogatóknak is. Van egy hangulata végigbandukolni a Duna partját, majd leténferegni a szolgálati hídon az Artemovszk gyomrába. Már megint egy híd, nyilván Ackerman is osztozott örömömön.
Már az elején sem lacafacáztak, hiszen a második számnál rommá tört egy gitár, a hangorkán tetten érhető: ekkor gyorsan két kis zsebkendődarabbal tompítottam a fülemet érő sokkhatást. Mindez otthon hajnali egykor karcsú gyógyír, zúgás, pulzálás a jobb felemnél, kósza emlék még a pár órával korábbi támadás okán. A repertoáron kevésbé a friss korong, az Exploding Head uralkodik inkább. Visszatérő elemként, talán kicsit elnyújtottan is, a nézőtér közepén ismét törzsi szeánsz; közös dobolás és kántálás, talán egy nagy tűz rakása is indokolt lehetett volna. Bő egy óra, melyben a legszebb pillanatot számomra a friss Song For Girl From Macedonia nyújtja számomra. Ez volt hát 2026-ban az A Place To Bury Strangers, ami azon kevés zenekarok sorát boldogítja bennem, akikre húsz esztendő után is kíváncsi vagyok. Lelkesek, hitelesek. Ha sosem futottak volna be ekkora ívet, akkor is ugyanígy tolnák maguknak egy filléres New York-i külvárosi garázsban. Vagy egy híd alatt.
