Die Weisse Rose

Valószínűleg már többen hallottatok a Cold Meat’ nemrég feltűnt új csapatáról, amely viszonylag rövid idő alatt került a martial-neofolk szcéna "elitjébe". Talán nem is csak az eddig megjelent egyetlen stúdiólemeze alapján, - amelyet véleményem szerint sokan kissé túlértékelnek – hanem a műfaj kultikus zenészeivel (:OTWAM:, Blood Axis, Allerseelen) való kollaborációk kapcsán mondhatjuk, hogy figyelemreméltó, amit a dán Thomas Bøjden, a zenekar vezetője elért.

A projekt 2001-ben alakult, de első lemezének (A Martyrium Of White Roses) megjelenésére 2009-ben került sor. Ezen kívül még szintén a tavalyi évben jelent meg egy koncertalbumuk (Okzidendalisches Grammophon) a portugál Extremocidente kiadónál.

Ha pár szóval kéne jellemezni a DWR munkáját azt mondanám, hogy átlagos, de nagyon jó martial-industrial. Hogy miért jó? Tegyünk egy kisebb kitérőt: főleg az utóbbi években ezen a színtéren is megszaporodtak a másolatzenekarok, de főleg az egyszemélyes projektek. Az egyre jobb teljesítményű számítógépek megjelenésével már egy teljesen átlagos PC-n is bárki zenész lehet és ez a tendencia nem kímélte meg a mi színterünket sem. Önmagában persze a gép lehet eszköz, de iszonyúan nagy a száma a "hálószoba-martial" zenekaroknak: pár szintiszőnyeg, induló ritmusú műanyag gépdob és pár bevágott Hitler-beszéd. Jóllehet, ezek a munkák szerencsére nem nagyon jutnak tovább az ingyenesen letölthető MP3 válogatásoknál, amiket a szintén aggasztóan szaporodó netlabelek jelentetnek meg, de jelenlétük mégis megnehezíti mind az igényes zenét készítő új alkotóknak mind az igényes új zenekarokat keresőknek a dolgát. Így valamelyest indokolt a kiadók és a hallgatók azon döntése, hogy inkább a régi, bevált csapatokkal foglalkoznak.

Nos, a dán zenekar egyike azoknak a kivételeknek, amelyek kellemes meglepetést jelentenek ebben a sajátos túltermelési válságban, így minden bizonnyal megérdemli, hogy a kultikus CMI sorait erősítse. De miért "csak" átlagos? Egyszerűen nincs túl sok újdonság a zenéjében, bár remekül komponált és összerakott anyagról van szó mégis a "hagyományos martial sikerreceptje" alapján dolgozik. Hangzatos, német nyelvű, második világháborús eseményre, csoportra utaló név, Laibachiánus imázs, ing, karszalag zenekarlogóval, hitlerjudend-frizura, ellentmondások (a Weisse Rose a második világháború alatt létezett, náci uralom ellen lázadó diákcsoport volt). Biográfiájában gyakran említi az összművészetet, a Gesamtkunstwerket és Richard Wagnert és fő zenei ihletadóinak A Throbbing Gristlet és szintén a zenedráma atyját jelöli meg. Mivel koncertjén még nem voltam, így nem tudom hogy az összművészet milyen formában jelenik meg náluk, bár a Laibach óta sokan dobálóznak felszínesen ezzel a kifejezéssel. Wagner neve szintén népszerű, de úgy gondolom, zenei téren hatása szerintem nem igen jelenik meg, a Weisse Rose nem az a Triarii-típusú bombasztikus martial zenekar...
Sokkal inkább a martial másik "ősére", a Les Joyaux de la Princesse-re emlékeztet. A DWR-hez hasonlóan a LJDLP is mindig egy adott kort, adott történelmi eseményt dolgozott fel és zenéjük is rengeteg hasonlóságot mutat: szomorkás hangulatú, bevisszhangosított sanzonok, pár kitartott hangból, akkordból álló orgonakíséretek, történelmi beszédek, visszafogottabb dobok. Magát a témát, a Fehér Rózsákat is feldolgozta már a Regard Extrême-mel készített közös lemezén így az sem új a színtéren. Tehát aki ismeri az említett projekteket annak semmi meglepetést nem fog okozni, mégis - mint már említettem - igen kellemes egy új zenekartól ilyen munkát hallani.

Az albumuk, az „A Martyrium Of White Roses” névre keresztelt korong a már említett felkelő csoport vesztéről szól, akiket 1943-ban végeztek ki és így kíván emléket állítani a mártíromságnak is. A lemez egy természetben készült terepfelvétellel indul, amibe finoman beúszik a hegedű, amely az egész albumon nagyon kellemesen szól és az élő hangszer is egy jó pont. Erre jön egy archív felvétel, majd angol nyelvű beszéd, végül harmonika-akkordok, igen kellemes felvezetés. A lemez feléig meg is marad ez a nyugalmasabb, áhitatosabb hangulat, míg fel nem csendül az ötödik, "Unser Leben Geht Dahin Wie Ein Geschwätz" című szám, amely keményebb, menetelős ritmusokat hoz fel. Ezután következik a lemez egyik legjobb száma, az "At the Doorsteps of our Temple", amely ismét lassabb, teljesen megvan benne a LJDLP-hangulat egy gyönyörű zongorás dallam (loop) formájában - sajnos nem tudom, hogy ez saját-e. Ezután jön a személyes kedvencem, amely a lemez legdinamikusabb száma ütős industrial ritmusokkal és az eddigieknél jóval repetatívabb szöveggel: Nicht Schuldig! Nicht Schuldig! (Nem bűnös! Nem bűnös!). Az utolsó szám újra egy lassabb tétel orgonaszóval majd meglepő módon a szám végére bevágott, így a lemezt záró "Somewhere over the rainbow" című népszerű filmslágerrel.

A koncertlemezről külön nem írnék, mivel eléggé hasonló a hangzásvilág és a hangulat is, gyakorlatilag ugyan azok a számok vannak felvéve - bár megemlíteném, hogy ilyen korán szerintem nem szerencsés koncertlemezt megjelentetni (ezt a saját bőrömön is tapasztaltam) még limitáltan sem!

A Die Weisse Rose egy olyan csapat, amelyben abszolút megvan a fejlődés lehetősége, remélem idővel élnek is vele. Ha képes lesz a műfaj alapjain, kliséin túlmutatót alkotni egy új martial-neofolk generáció legjobbjai közt lehet majd.