Ha valaki kérdez manapság, akkor már nem tudok igazán túl sok jót elmondani a martial industrialról. Ha pár éve csak lapos volt, akkor ma már majdhogynem halott az egész, úgy, ahogyan van. Van, aki végképp elkurvult (Der Blutharsch), van, aki időben váltott és megtartotta a minőséget (Von Thronstahl) és van, aki abbahagyta (Rukkanor) és mást csinál. Ha nagyon szétnézek, akkor két igazi ormot látok csak e kopár pusztaságon, a német Triarii-t és a svéd Arditi-t, akik egyenként egy-egy lemezzel bizonyították az elmúlt időben, hogy semmi esetre sem szándékoznak hátrálni az eredeti célkitűzéseikhez képest.
A svéd duó (Henry Möller, Marten Björkman) Arditi legutóbbi lemeze, az Omne Ensis Impera komor és meglehetősen tömény alkotás – ahogyan a korábbiak is azok voltak. A zenekar eddigi munkásságának a csúcsa a 2006-os Standards of Triumph mindenképpen, de ez az idei darab sem marad el sokban ettől. Az Arditi üzenete a helytállás a pusztulásban, a pusztulás és a pusztítás által. A harc azért folyik, hogy győzzünk, nem a vereségért. Nem hagy magának mást a két kissé mizantróp, az Apokalipszis mélységeibe süllyedt svéd úriember. Komor felhők a világ felett. Be-bezúgó speechek, amelyek egyszerre lelkesíthetnek és nyomnak le a jégfekete mélybe, monoton komor szintetizátorhangok, dörömbölő dobok (ezek 2006-ból szerencsésen itt maradtak) és a híres végtelenített loop-ok. Ez a menet a végítéletig tart, senki nem is gondolja máshogyan.
A német Triarii tulajdonképpen legutóbbi albumával egyfajta „sztárstátuszba” emelkedett a színtéren. Egészen példanélküli, hogy valakinek két éven belül kétszer is ki kelljen adni a lemezét, Christian Erdman mégis elérte ezt, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt években többször is fellépett, köztük egyszer Magyarországon is, egészen kiváló fellépést produkálva Budapesten.
Amíg az első kislemeze (Triumph) egyszerűen csak kellemes volt, a debüt albumon kicsit sok volt az áthallás, az egészen megkapó pillanatok (Legio Vi Ferrata, Serpent, Sun & World Ending) mellett. A Piéce Heroique 2006-ban igazi sztárrá avatta a csapatot, egy slágert is letéve az asztalra (Roses 4 Rome), a mellett, hogy a francia című lemez érett hangvételéért, precízen megkomponált szerzeményeiért lehetett igazán szeretni (Heldentod, On Wings Of Steel, Bloodtoil, stb.).
A 2008-as Muse In Arms egy lépést sem hátrál, igaz nem is megy előre, csak egy egészen kicsit. Christian egyáltalán nem a slágeres részt erősítette, viszont végképp megtalálta a saját hangját, van olyan, hogy „triarii-s hangzás és dalszerkezet”. Kevesebb lett egy kicsit a neoclassical és több dalban is visszatér a loop-okra épített dalépítkezéshez, amely a legjobb (és legrégibb) martial hagyományokat idézi. Ez annyira megtetszett neki, hogy a kezdő és az utolsó darab is ezekre épül.
A Triarii-t továbbra is lehet szeretni bombasztikus mozgosításaiért (Europa, Fatalist, The Final Legion, Les Extrêmes Se Touchent), de képes valami egészen újat is megszólaltatni Christian, ami nemcsak földbe döngöl, hanem emelkedett is (Ode To The Sun). Hasonlóval a Barbarossa-n próbálkozott, Uwe Nolte és kis csapata, az Orplid néhány éve.
A Muse In Arms nem visszalépés tartalmában sem, Európa-centrikusság, birodalmiság (Rómától a III. Birodalomig), heroikus hangvétel és fény, a militáns, férfias harmónia megalkotása ösztökéli a Triarii alkotásait előre e kopár tájon. Emelkedett, néha felülemelkedett, megbecsülendő alkotás ez is, ahogyan az Arditié is az. És mindemellett bölcs is, hiszen Christian figyelmeztet, hogy az igazság soha nem fehér, soha nem fekete vagy éppen bal, esetleg jobb. Ő művész, a Triarii regiszterei is leginkább itt vannak, ami nem azt jelenti, hogy kevesebbet remélhetünk tőle. Ellenkezőleg.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
