Fekete, mint a lelkünk: már évek óta augusztus második hétvégéjén, teliholdkor rendezik meg Hildesheim volt repterén a M'era Luna fesztivált, ami idén is több, mint 25.000 látogatót vonzott be. Középkori rajongók, fétis barátok, vérszomjas vámpírok vagy zombik, kosztümös gótikus életérzésűek özönlöttek a világ minden tájáról. Ezen a helyen nincsen buli extravagáns jelmezek, középkori ruhák, bizarr tartozékok és kísérteties maszkok nélkül.
Mint mindig, két színpadon kb. 40 német és nemzetközi zenekar, középkori piac, divatbemutató, felolvasóest, autogramosztás és éjszakai diszkó szórakoztatott minket, de ebben az évben újdonságként jelent meg a Szellemvasút (a másfél perces borzongást természetesen nekünk is ki kellett próbálni), illetve a Rossmann sminksátor, ahová bejelentkezhettünk egy-egy extrém sminkre.
Szerencsére most kegyeibe fogadtak minket az égiek, csak szombat kora reggel esett egy fél órát az eső, egyébként szuper időjárást fogtunk ki. Egyedül hajnalban fáztunk kicsit, de az is lehet, hogy csak mi nem ittunk eleget a németek által is annyira közkedvelt különböző ízvilágú bornedűből, a MET-ből.
Szombat dél körül kezdett a Hangarban a Cephalgy. Nevük a görög cephalalgiából származik, ami fejfájást jelent. Sötét és gépies ütemekkel tesznek kirándulást az érzelmek mélységeibe, ahol a fájdalom élvezetes függőséggé, a szerelem pedig háborúvá válik. A sötét basszus egybekel a komor romantikával és még az EBM-Új német ridegség kombináció sem hangzik itt erőltetettnek. Engedd ki a sötét oldaladat!
Utánuk kezdett a 3 fagylaltgyártó (Hó doktor, Fagy és Celsius fok), azaz az Eisfabrik, ők zeneileg a future-pop és a dark elektró közt mozognak. Fülbemászó hangzáson és túlhűtött harmónián van a hangsúly, de a vizuális elemek is fontos szerepet játszanak náluk. Újító fényhatások, vihar, havazás, Yeti a színpadon, egy igazán fagyos show részesei voltunk. Ahogy láttam, mindenkinek nagyon tetszett az elektronikus transzszibériai expressz. Szerencsémre még épp hallottam a kedvenc számomat, a "Schnemann"-t, de rohannom kellett a nagyszínpadhoz, ahol a Zeraphine rajongók már tűkön ültek. Sajnos az énekes jó pár éve csak a szóló karrierjére koncentrál, nagyon ritkán lép fel ezzel a formációval, az utolsó albumuk is 2010-ben jelent meg, én már nagyon vágyakozok egy új után. Svenre jellemző, hogy mindig az aktuális album első számával kezd, most sem volt ez másképp, ahogy felhangzott a "Lieber allein", elszabadultak az érzelmek, főleg a lányoké. Afféle best-of koncertet halhattunk, minden albumról 1-2 számot. Nagyon örültem a "No tears"-nek és a "Kaltes Herz"-nek, amit úgy konferált fel sokunk kedvence, hogy nem tipikus fesztiválszám, de azért mi eljátszuk. Az "Inside your arms"-ban megmutatta, hogy rappelni is tud. Nincs koncert, hogy ne felejtsen el szöveget, a "Louise"-ba kicsit belegabalyodott, amit természetesen csak a legfanatikusabbak vettek észre. Szerencsére a "Be my rain" sem hozta ránk az esőt. A 40 perces műsoridő nagyon hamar eltelt, megannyi kedvencem kimaradt, sok rajongó hallgatta volna még ezt a gothic-rock együttest. Sven hangja egyébként kissé megfázottnak tűnt, de ami nekem személy szerint nem tetszett, az az, hogy voltak számok, amiket elkezdett úgy énekelni, mintha a szóló projektjének a dalai lennének és torzítóval kellene előadnia, főleg így betegen nem jött át. Imádtam, amikor még mélyebb tartományban énekelt és nem torzult, remélhetőleg egyszer még visszatalál régi önmagához.
A Rabia Sorda Erk számára egy kreatív játszótér a Hocico zászlóshajója mellett, csak itt kiemelkedőbb helyet kapnak a gitárok. A kisszínpad előtti tér nagyon hamar megtelt, a közkedvelt "Deaf" felemelte a lógó fejeket és a bakancsokat táncolásra invitálta.
Utánuk következett Bruno és Stefan, az új német halálművészet mesterei. A valláskritikus dalok a 80-as évek végén újraegyesült Németország fekete szcénájának a himnuszává váltak. A Das Ich-nek sikerült saját zenei nyelvet kifejlesztenie, ötvözte az elektronikát a klasszikus zenével, így vált drámaivá és gótikussá.
Ronny, a dark-wave lelke gondoskodott arról, hogy az aggasztó muzsika még sápadtabb legyen, de ugyanakkor gyógyítson is. A sötét napok sötét zenét igényelnek, egy más világba vezetett minket. A Clan of Xymox alatt lelkünk kellemesen fürdött a fekete melankóliában.
Tovább fokozta a sötét hangulatot a nagyszínpadon fellépő The 69 Eyes. Sajnos majdnem 15 perc csúszással tudtak csak kezdeni, valami technikai probléma volt a gitárral. Jyrki mikrofonja sem igazán akart működni, végül nagy nehezen kicserélték neki a koncert közben. A helsinki vámpírok a legjobb dalaikat hozták el nekünk ("Gothic girl", "Brandon Lee", "Never say die", "Lost boy", "The chair", "Framed in blood", "Jet fighter plain"), egyetlen hiba volt, nem engedték őket tovább játszani, így nagyon rövidre sikeredett a vérszívók előadása. Nemcsak a rajongók, de a finn ötös fogat is csalódottan távozott.
A Hangarban már forrósította a hangulatot a Welle:Erdball. Honey és csapata most ünnepelte a 25. évfordulót, zenéjüket a 80-as évek elemei formálták és provokáló, irónikus szövegek gazdagították. Mint mindig, most is léggömböket eregettek a "Fallen, schweben, fliegen" alatt és az utolsó szám nem lehetett más, mint a közkedvelt "Starfighter".
A nagyszínpadon már dübörgött a norvég Apoptygma Berzerk. A future-pop régi nagyágyúja széleskörű repertoárjából válogatott, elhangzott a "Kathy's song", "Deep red", "In this together", "Burning heretic". A zenekar egy pillanat alatt elbűvölte a közönséget és a tömeg hipnotikusan táncolt.
Az In Strict Confidence sem okozott csalódást a kisszínpadon, mindenki azt kapta, amire várt: a női előadók ismét gyönyörűek voltak, csodaszép ruhában, az énekesnő fején egy afféle varázslókalapszerűség díszelgett. A legnagyobb tombolást a "Zauberschloss" váltotta ki. A fekete az új szexi a táncparketten és otthon is. De vigyázz, ha egyszer beengeded, utána elég unalmassá válhat a hétköznapod!
A Hangar utolsó fellépője az amerikai London After Midnight egy nagyon kedves gesztussal indította a koncertjét, Sean egy hatalmas csokor vörös rózsával lépett a színpadra és bedobta a virágokat a rajongók közé és máris kezdődött a „Best Nightmare”. Az énekes rettentően örült annak, hogy olyan sokan tiszteletünket tettük az előadásán, annak ellenére, hogy a mai nagy főzenekar a másik helyen zörgött. Meghatódottságában még a legújabb albumról játszott dal szövegét is elfelejtette. Nagy kedvenceimmel, „Shatter”, „Kiss me” és „Sacrifice” búcsúzott el tőlünk integetve.
Villogó fényorgia, lézeres effektek a nagyszínpadon, a szintetizátor impulzív ütemekkel dübörgött, az utolsóként fellépő The Prodigy olyan bulit adott le, mint amilyennek a kilencvenes évek sci-fi-rendezői megálmodták a lepusztult jövő koncertjeit. Mindenki csápolt, ugrált, tombolt, énekelt és táncolt. A hangulat végig a tetőfokon volt, a "Voodoo people", "Breathe", "Smack my bitch up", "Firestarter" különösen felpörgette a közönséget.
Akinek még maradt ereje, hajnalig táncolhatott Sven Friedrich dj-setjére, ami annyira jóra sikeredett, hogy rá bulizott a Hocico-s Erk és a Nachtmahr tagok is.
Vasárnap a Hangarban fellépő Fabrik C augusztusban jelenteti meg az új EP-t, októberben pedig az új albumot. Nem mást tűztek ki célul, mint hogy megtámadják a világ összes táncparkettjét és erőteljes nyomást gyakorolnak az elektronikus zenére. Könyörtelen, akaratos, intenzív. Tartsd magad erősen, mert ha a színpadra lépnek, kisebb földrengés várható. Élvezd a C típusú rezgéseket!
Közvetlen utánuk érkezett a Frozen Plasma, aki a legújabb albummal nyitotta meg a koncertet. A rajongók rögtön egy új álomvilágba sodródtak, dallamos ritmusok, merengő ütemek és kellemes ének burkolta be őket. Az új daloktól, mint a "Safe death harm" a régebbi számokig, például a "Tanz die Revolution” sok meglepetés volt, köztük a „Living on a video" feldolgozás is. Természetesen nem hiányozhatott a leghíresebb "Murderous Trap" sem. Felix és Vasi mosolyogva hagyta el a Hangart.
A középkori zene skótszoknyás rajongói sem panaszkodhattak, ők is felverhették a port mindkét nap a réten. Heimataerde, Tanzwut, In Extremo és Saltatio Mortis nagyon jó hangulatú bulikat csináltak, megtáncoltatták a tömeget.
A nagyszínpadon játszó osztrák L'ame Immortelle meghódította a táncparkettet és a fesztivál látogatókat. Sonja és Thomas duója az elmúlt évek során semmit sem veszített a bűverejéből. „Stumme Schreie”, „Fallen angel”, „5 Jahre”, még mindig a régi slágerek váltották ki a legnagyobb hatást. Ebben a zenében érezheted, hány gondolat és szenvedély áramlik, engedd, hogy magával ragadjon!
A Hangarban az amerikai Aesthetic Perfection fokozta tovább a hangulatot. Nagy ováció fogadta a kalapban és csillogó blézerben fellépő énekest, aki ezzel a megjelenéssel kicsit Boy George-hoz hasonlított, csak vonzóbb és fiatalabb kiadásban. Ahogy felhangzott az „Antibody” és a „Never enough”, máris ugrált a közönség. Kár, hogy Sven aznap már nem volt jelen, szívesen meghallgattam volna élőben is a duettjüket. Az agilis frontember mindig jól érzi magát a reflektorfényben, magabiztosan pózol a kameráknak, de a billentyűs sem marad soha mozdulatlan, a hangszereket újra és újra mászókeretként használja. Aki szeretné látni az együttest, az megteheti e hétvégén a Fekete Zaj fesztiválon.
Az elektro-pop és dark-wave formációból, a Wolfsheim-ból jól ismert hamburgi származású Peter Heppner már mindent elért, ami a zeneiparban elérhető, slágereit a mai napig játsszák a rádiók. Az intelligens és érzelmes dalszerző mára már a maga ura lett. A mély, személyes szövegek és az összetéveszthetetlen hangzás névjegyévé vált Peter-nek. Az új album múlt hét pénteken jelent meg, amiről egy számot („Was bleibt?”) elő is adott a németek által közkedvelt Joachim Witt-tel együtt. A vendégénekes még maradt pár szám erejéig, a „Die Flut” különösen jóra sikeredett, de nagy ovációt váltott ki a „The sparrows and the nightingales”, „Alleine sein” és a „Once in a lifetime” is, tisztára olyan volt, mintha újraegyesült volna a Wolfsheim.
A Hangarban már fogytán volt a levegő, a Rotersand folyamatosan mozgásban tartotta a rajongókat a fülbemászó dalszövegekkel, az ellenállhatatlan melódiákkal és villámló ütemekkel, az énekes is tapsoltatott és énekeltetett minket. „Torn realites” és „Electronic world transmission” őrült lázba kergetett mindenkit.
A publikum létszáma legnagyobb csodálkozásunkra erősen megcsappant a nagyszínpad előtt, az ős EBM Front 242 ennek ellenére jó hangulatú, mozgalmas koncertet adott, körülöttem mindenki ropta a táncot. Viszont a legnagyobb szívfájdalmunk az volt, hogy a számok remixelve voltak, számomra is jobban szóltak volna az eredeti hangzásvilágban.
A kisszínpad utolsó fellépője, a mexikói Hocico ismét felszántotta a színpadot. Erk hergelte a közönséget, végig pörgött jobbra-balra, mutogatta a koponyás mikrofonját. Atmoszférikus és erőszakos hangzásvilág, különös kísérletek, ultra agresszív kiáltások egyedülálló kombinációját élhette át a tömeg, megmászva a hard-elektró Olümposzát. Az elmúlt 20 év nagy kedvenceit halhattuk, „Ecos”, „Forgotten tears”, „Dog eat dog”, „Bite me”, de sajnos hiába tapsoltunk a ráadásért.
Újra hideg lett. Legalábbis 1 óra erejéig, ugyanis a nagyszínpadon az Eisbrecher széles vigyorral az arcán fagyasztotta be a M'era Luna-t. "Verrückt" ,"This is Deutsch". Sötét tónusok, súlyos riffek, melódia és csábító elektronika. A tömeg végig mozgásban volt, Alexx nem engedett egy perc szusszanást sem, a gitáros is beugrott és szörfözött a rajongókon. Plüss jegesmedvéket dobálva búcsúztak el a fesztivál látogatóitól.
Már a koncertek szüneteiben reklámozták a jövő évi felhozatalt, ami annyira erősre sikeredett még így félkészen is, hogy az első 666 db jegy rekordidő alatt, mintegy 3 perc alatt kelt el. Hamarosan újabb fellépők neveit ismerhetjük majd meg. M'era Luna 2019, jövünk!
