Mircea Cărtărescu Szolenoid című regénye a kortárs európai irodalom egyik legkülönlegesebb és legnagyobb szabású alkotása. Egy névtelen bukaresti tanár szemszögéből bontakozik ki a történet, amelyben a hétköznapi valóság és a szürreális látomások szinte észrevétlenül olvadnak össze. A regény egyszerre filozófiai elmélkedés, álomnapló, önéletrajzi ihletésű vallomás és metafizikai utazás, amely a létezés értelmét, az emlékezetet és a halandóságot kutatja. Cărtărescu lenyűgöző, költői nyelvezettel teremti meg azt a nyugtalanító világot, ahol minden tárgy és esemény mélyebb jelentést hordoz. A Szolenoid nem könnyű olvasmány, de aki hajlandó átadni magát sodró képzeletének és rendkívüli gondolati gazdagságának, egy felejthetetlen, szinte hipnotikus irodalmi élménnyel gazdagodik.
„A vasúti sínek bonyolult hálózatában helyenként van egy-egy váltó, ahol a vonatok érkezése előtt megváltozik az irány egy egyszerű, alig észrevehető váltással, amikor az elágazó sínek finoman szétcsúsznak. Az életünk minden pillanata ilyen váltó, minden pillanatban keresztútnál vagyunk, és úgy érezzük, hogy az előző két út közül szabadon választunk az összes etikai, lélektani vagy vallási elvárásunk szerint. De tulajdonképpen az út vezet, a sínek labirintusa dönt helyettünk, felépít minket az út során, mint egy valódi és egy virtuális anatómiai ábrát, amelyre kibelezve felfeszítenek, mint a természettudományi múzeum galambjait és egereit. Az út, amelyet minden pillanatban, minden lélegzetvétellel, szívdobbanással, inzulinkiválasztással, gondolattal, szerelemmel, elhalványulással és orgazmussal választunk magunknak, amelyen életünk pókhálóiban haladunk, mint az álomban, megszilárdul és történetté válik, azaz emlékké, míg az összes többi lehetséges, de be nem járt út, a lehetőségeink hatalmas tartálya, az összes milliárd hasonmás (akik egyik pillanatról a másikra balra fordultak, miközben én jobbra), ezek alkotják a valóság vázán, az időtől megszilárdult csontozatunkon azokat az áttetsző testrészeinket, amelyeket a tükrökben és az álmokban látunk, az arcunkat viselő kísérteteket, a pitypangbóbitához hasonló bolyhos, absztrakt, körülöttünk lévő plérómát. A felülről ránk tekintő isteni szemnek nem az életem, a véletlen és az óriási labirintusban haladó cikcakkos út, a perifériáról a központba vezető vonal vagyok: neki én magam vagyok a labirintus, a perifériáról a központba vezető vonal, mert mindnyájunknak van egy ilyenünk, amelyet öntudatlanul magunk építettünk, ahogy a csiga önmagából kiválasztja meszes csigaházát, ahogy mi, bár nem tudjuk, hogyan, kiválasztjuk a koponyánkat és a gerincünket."
