José Saramago: Halálszünet

Egyre kevésbé tudhatjuk, mi is az emberi lény. A Jövõbelátás Könyve Valahol valamikor egy tízmilliós országban egyik napról a másikra beszünteti tevékenységét a halál. Kaszáját a falnak támasztja, pihen, nem törõdik vele, hogy miatta elõbb-utóbb haldoklók százai fognak kilátástalan agóniában vegetálni. Az élõhalottak ellátása rengeteg idõbe, pénzbe és türelembe kerül. Hozzátartozóik kétségbeesett cselekedetre szánják el magukat: külföldre viszik a szerencsétlen családtagot, mert az országhatáron kívül nincs halálszünet. Csakhogy a kegyeleti turizmus diplomáciai bonyodalmakkal jár, és etikai kérdéseket is fölvet. Különösen az után, hogy a „mapphia” is fantáziát lát az utaztatásban. Fél év elteltével minden visszazökken a normális kerékvágásba, csak a módszer változik: már nem az ócska, rozsdás kaszájával öl a halál, és nem is bejelentés nélkül ragadja el, akit kiszemelt magának, hanem levelet küld áldozatainak. Kékeslila – hullaszín – borítékban. Egy héttel a vég elõtt figyelmezteti õket, hogy itt az idõ, végrendelkezzenek, búcsúzkodjanak. Bocsássanak meg és kérjenek bocsánatot. Készüljenek fel a megváltoztathatatlanra. Mennyivel inkább illik ez a nõnemû halálhoz, mint a kasza! Mennyivel elegánsabb, tapintatosabb, nõiesebb! A már-már idillien morbid ügymenet mégsem tökéletes, egy levél, egy férfi áldozatnak küldött értesítõ ugyanis minduntalan visszamegy a feladónak... (Fülszöveg, rendelés)