A Szép Gyűlölő Gép a NIN első albuma, és mint ilyen, eléggé eklektikus. Itt találkozhatunk olyan zenei elemekkel, amikkel a későbbi albumokon már nem. Viszont megjelenik az önpusztításba hajló melankólia hangulata is, ami itt nem műmájerkedés. Mr Reznor valóban nagy szószban volt ebben az időben. A menyasszonya eléggé kegyetlen módon hagyta ott, a krónikák megcsalásról is szólnak. Ennek annyi pozitívuma van, hogy az ebből a szituációból kicsírázó érzelmekből is született egy pár fájdalmasan gyönyörű ballada.
Továbbá egy nagyon kétarcú helyzet lépett fel az album rögzítésének kapcsán; a kiadó megadta a szükséges támogatást, de ugyanakkor spórolni is akart. Ezért a napfényes lakhelyekhez szokott művészünket elutaztatta Londonba, a borsóleves fővárosába. Ennek az lett a végeredménye, hogy Trentünk valami embertelen módon megfázott. Ráadásul ott volt a technikusgárda, akiknek teljesen mindegy volt, hogy siker lesz-e az album, vagy sem. Ők fix fizetésre dolgoztak, és tették a dolgukat, mint a dolgozók a hangyabolyban. Ezért aztán nem csoda, hogy Trentünknek egy kissé tele volt a hócipője. Viszont ott volt vele a csodafegyvere; az évek alatt felvett demószalagok, és az akarat, hogy meg tudja csinálni. Ha beledöglik, akkor is. Szóval, azért csak összejött a dolog.
Ennyi háttérinformáció birtokában, lássunk neki az album boncolgatásának. Az első track, a világsikert szinte azonnal eredményező, Head Like A Hole. Az analóg basszus szintetizátort, torzított gitárokat és erőteljes ritmusszekciót tartalmazó mestermű egy generáció nihilitikus életérzését, és pszichés feszültségeit üvöltötte bele a nagyvilágba. Mert a pénz az isten, akiért mindent megtesznek, de a fejük csak egy nyílás, ami olyan sötét, mint a lelkük. De ezt nem lehet tőlük elvenni.
A videóklip is hasonlóan gonoszra sikeredett. A két totál beszívott dobos, a szintén furán viselkedő másodgitáros (aki oda is rókázik a mikrofonállvány mellé), és Reznor halotti maszkjába szerelt fogaskerekek teszik kellően elvonttá az egész művet.
Az ezután következő Terrible Lie, mint egypár hasonló társa az albumon, Trentünk akkori lelkiállapotát hivatott tükrözni. A teljes egészében elektronikus alkotást nyugodtan nevezhetjük ipari balladának. Az ezutáni Down In It szintén egy elektronikusabb darab, de sokkal inkább a korszak EBM/industrial zenekarainak stílusát követi. Mondjuk az akkor divatos szavalós vokalizálással egyetemben, itt hallhatunk dallamos éneket is. Ez a szám is klipesítve lett, de semmi pláne. Annyi az összes sztori, hogy Mr.Reznor menekül valami elől, aztán leesik a háztetőről. Összefoglalva ennyi.
Zeneileg ebbe a sorba illeszkedik a Sanctified is, szintén egy feszes ritmusú, elektronikusabb darab. Majd következik az album első gyönyörű darabja, a Something I Can Never Have. Finom zongoratéma, és egészen leheletnyi technika festi alá az emberi fájdalmat, csak a Hurt által überelt, legjobban kifejező énektémát. Ez a dal a Ringfinger méltó párja az albumon, csak amíg a Ringfinger egy olyan ember túláradó szeretetét hivatott kifejezni, aki éppen megéli ezt az érzést, addig a Something… éppen az ellenkezője. Itt az elmúlt szerelem helyébe lépő fájdalom a fő motívum. Volt valamink, ami már sohasem lehet a miénk, de amikor a miénk volt, akkor se lehettünk biztosak a meglétében. Bonyolult mi? Mint általában a szerelem. Érezni kell, nem megfejteni.
Ezután következik a Kinda I Want To. Mit is mondhatnék róla? Annyit érdekességképpen talán, hogy aki a nyolcvanas évek végén nyitott füllel járkált, az ismerheti valamennyire a kor funkyzenéjét. Itt most nem arra a túlspilázott lötyögésre gondolok, ami manapság divat. Nem, kérem szépen, én itt most Prince-re és a Purple Rain-re gondolok. Arra a feszes, és hangos stílusra, ami ezt a számot is inspirálta.
Következik az album botránydala a Sin személyében. Maga a szöveg, vagy a muzsika nem gerjesztett volna különösebb indulatokat, de akkor megjelent a videóklip. Na, ez betette az ajtót. Van itt minden, ami csak kell. Piercingelt genitáliák, marihuánát szívó lakknadrágos szexuálisan másként gondolkodók (elég korrekt, és árnyalt voltam?), akik ráadásul egy fekete műpénisszel játszanak. Majd orrbaverik egymást, és a vérükkel magukra írják a szám címét. De nincs még vége a látványosságoknak. Itt van Mr.Reznor is, egy Hilov-hintába szíjazva, összesen egy pár bakancsban, és egy fürdőlepedőben. Mindeközben lógó mellű PVC-ruhás nénik áztatott kötelet lóbálnak fölötte, hogy azzal majd jól megfenyítik. Az afro-amerikai transzvesztita már csak hab a tortán. Lényegében, a klip azt hivatott kifejezni, hogy a kispolgári társadalom szemszögéből mi a bűn. Én nem kívánok állást foglalni ebben a témában, de személy szerint én végigderültem ezt a kissé groteszkbe hajlított ábrázolást. A nyárspolgárság meg felhúzta az orrát. De szerintem az egésznek ez is volt a célja. Amúgy maga a nóta egy lendületes, táncolható darab. Teljesen rendben van, tíz pont.
Mindezek után következik két olyan alkotás, amibe a NIN összes gyermekbetegsége bele lett zsúfolva. Ők ketten a That’s What I Get, és a The Only Time. Lendület az nincs, leülés van mint az iszap. És mintha nem lennének őszinték a felénk közvetített érzések, nem tudom, de nekem olyan megfáradt töltelékíze van mindkettőnek. Azt javaslom mindenkinek, hogy hallgassa meg ezt a két tracket, és alakítsa ki a személyes véleményét. Alapjában véve nem csapnivalóak, csak szerintem egy maxin jobban mutatnának bónuszként.
Ezennel el is érkeztünk az album utolsó dalához ami a Ringfinger. Egy nagyon megnyugtató, oxigénszerű muzsikát hallhatunk, ami leginkább a víz és a levegő szimbiózisát juttathatja eszünkbe. Ugyanis nélkülük nincs élet, és ebből következően nincsen szeretet se. Azt a hangulatot kapjuk vissza, amikor az ember ül a fűben, fölötte kék az ég, és mondjuk ezt a kékséget egy tó, vagy egy patak veri vissza. Ráadásul, ha ott ül mellettünk az, akit szeretünk, akkor csak arra gondolhatunk, hogy minden rendben van. Mégha ez nem is egészen így van, a pillanat varázsában ezt hisszük. Mert ugye a szeretet a gyűlölettel jár karöltve. Mindkettő olyan emberi érzelem, amit a végletekig lehet fokozni, és extrém esetekben átcsaphatnak egymásba. Aminek eredménye a fájdalom, ami nélkül szintén nem tudnánk létezni. Mert szükségünk van erre az érzésre is, kinek többé, kinek kevésbé. De kell, hogy tudjuk, hogy élünk. Ezzel az okfejtéssel azt hiszem méltóképpen zárom az első Nine Inch Nails album ismertetését. Tökéletesen igaz az a megállapítás, hogy ez az album nem lett volna ilyen, ha Mr.Reznort nem éri ekkora szerelmi csalódás, és ő nem így éli meg az egészet. Na igen, van aki berúg, van aki felvágja az ereit, de még mindig a lemezkészítés a legjobb levezetése a feszültségeknek. Mindenkinek tudom ajánlani, mint terápiát. Ha szomorú vagy, zenélj! Elvégre ennek köszönhetjük a Pretty Hate Machine-t is.
Dorn írása
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
