A mindenség vázlata
A hajnal mezítelenre
Marta magát,
Elbotlik a kiálló éjben,
Elfelejtetted a tisztaruhát,
A kapkodás hevében.
Sebeddel világítod
Útját a vak halottnak,
Ki harmadnap feltámadott,
Bár magad is halott vagy.
Csontos, hideg
Hátadon, kiüt az
Éhező bánat,
És visszatarthatatlanul
Ömlik rá
A mindenség vázlatára.
Beteljesülés
(Kemoterápia)
Holtpontok sarkán
Összekötött megvalósítás,
Omladékokba fecskendezett
Vegyület,
Tisztulatlan életed.
Lerakódott mutáció
Lakkozza ki
Szaggatott körmeid,
Serkenő duzzanat
Őrli
Fényben úszó tagjaid.
Sebtapaszzokogásod
Könnyeit, megeszik
A szomjas klór falak,
Csillapított boldogságban
Ziháló egészed,
Kiolvadt csillagsalak.
Elélvezett takarók
Ormain,
Pikkelyként meredeznek
Kihullott, vérszagú
Fogaid.
Tört kontrollokra osztott
Mozdulataid,
Széjjelhányt tincseid
Fölött megszűnsz
Mosolyogni…
Anyagtalan ütem
Bestoppolt ritmus
És anyátlan kacaj,
Emésztő bűz,
Sivító has
Melyen egy elvetélt
Gyermek keze és félt,
estvére kivasalt
Ingét vér áztatja.
A gonoszság lépcsője
Szomorú illatú bőröd
Alaprétegét elkendőzve
Véres, méregnyelvű
Néger emeli kezeit
Lázító imára,
Vérben forgó szemeivel
A szentek fedetlen
Testrészeibe szeget lövöldöz.
Fogd meg kezeimet,
Zsenília falakon mászunk
Keresztül, az édenkert
Kapujáig elkísérlek,
Lemészárolt kisded
Szent hajnalpírban üvöltve
Összefertőzi érkezésünket,
A tökéletes ellenség
Palástjában tekeregve.
Elhibázva feltámadásodat
Zokogva akasztok
Kötelet a hóhér nyakára,
Egy kis szegletre lenne
Szükségem, fakír álmokra
Körmeid élén örökkön
És örökké.
Az alvilági tengereket
Felnyalja a homokóra
Sivataga, kétsébeesetten
Emeled kezeidbe a végső cseppeket,
De vérré változik az egész látomás.
Kitörlik nevedet
Az öröklét lapjaiból,
Átírják a történelmet,
Egy újfajta szert fecskendezve
Kiapadó ereimbe,
Felöltözöm és átalszom
A búcsúzás pillanatát.
Egy adag bűn
A tavernák mélyéről,
Senki nem követi
A hentes vonalát
A vágóhíd deszkáin át.
A könyörület kitépett
Gerincével forogva
Egy izomgörcs banketten.
Első szavam az Isten volt
Aztán a végromlás jelenései
Betakartak csókjaival és
Acélszárnyaikon átcipeltek
A múló évszázadokon
A haldokló anya sivatagába.
Ki bocsátja meg gonoszságaink,
Hol vesztek el álmaink?
A haldokló Anya sivatagban
Egy zarándok megfáradt pillantásában
A kör bezárulni látszik.
„Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van!
Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete,
Mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága,
A szem kívánsága és az élet kevélysége,
Nem az Atyától van, hanem a világból.
De a világ elmúlik a kívánságaival együtt.
Csak aki Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre.”
/Szent János első levele/
Ébrenlét
Gyönyörtelen,
Hamvas ölelésem
Kivasalja a házak
Ócska falaira
Rendezett, tériszonyba
Ernyedt fegyenceket.
Önvádba temetkezik
Egy feldúlt csipkebokor,
Lerúgott kalappal
Egy harisnyaszem felszalad
Hátadon, a hideg
Csillaghálóba.
Kiszögellő lábaimat
Belemártom, a kihűlt
Tengerek vérré
Rozsdállt acél
Vánkosába.
Ólom
Könnycseppek
Morajlása
Riaszt fel, leigázott
Válladról,
Tunyán szakadozik le
Szétroppant ébrenlétem
Végtelenített filmkockája.
Enyészet
Mi világlik ott a távolba
Az elhalványult horizonton túlról?
Csillagok talán,
Melyek létüket elunván
Hullottak alá az égboltról?
Vagy szemed tükrének
Parazsa lángol így?
Hogy megvakíts mielőtt
Megszeretnélek?
Nem.
Már látom mi izzik odaát.
A halál pengéjén tört meg
Fénye életemnek.
Fénykép (leírás)
Az acetonlámpa
Lemarta arca negatívját,
Egyszerű lett és mozdulatlan
Állt az illusztráció közepén.
Belesüppedt szeme
Kevés jellemébe
És óvta alakját az izzadt
Derengéstől,
Késő pirkadásig.
Eltúlzott vállairól
Egzotikusan peregtek
Alá az évszakok
Dühöngő termései,
Megáradt táncot lejtve
Az összegabalyodott
Végtagok halma felett.
Halotti beszéd
„Látjátok-e saját szemetekkel is, felebarátaim, mik vagyunk: bizony, por és hamu vagyunk …”
Rácsodálkozott a fény
Elízium testére,
És kinőtte magából a magányt
Mikor arccal rábukott az estére.
Megmártotta
Csipke testét
Az eldarabosodott homályban,
Előbb kicsi lett,
Majd egész magát
Ütközésig kitárta.
Sikkantott még
Felszúrt karja,
Ajka fénytelenül
Égett,
És szemeiből kifolytak
Lassú hullámokban,
A felkorbácsolt évek.
A kimerülés
A kimerülés prózai margóján
Állok és félek
Ha szemedbe nézek,
Mert a kiégett Gyehenna
Máglyái körül
Szögesdrót közé beakadt
Minőségi mosoly
Hibás kivonata
És rozsdás mozdulat vagy.
Akasztófa vállaid
Enerváltan vonaglanak
A magnetofon sercegő dallamaira.
Fekete tinta ömlik
Daganatos hegeidből
És falakat szaggató drótszál pillanatból
Teremtett váradat
Elragadja az önhittség
Gyűrűjébe rovátkolt ziháló,
Megcsontosodott gondolat.
Korcs szobor
Végighúzta
Ficánkoló ujjain
A féltékenység fegyverét,
És el kellett fordulnom,
Hogy ne lássam miként
Nyúlik szét,
Tört inain az irányított
Túlérzékenység.
Lerágott szélei
Az elviselhetetlenségnek,
Kiszorították rongyaiból
És sekély lett,
Mint a rög
Mit befut
A romlatlan judícium,
Életed korcs szobrába
Öntve, egy rebegő monumentum.
Virágkor
Összekarcolt, rémült
Özvegy!
Nézz a tisztaságod mögé,
A rózsafáid vérző krisztusát!
Egy megtörtént szentségtörés
Bokáidnál,
Lépteid nyomán felszakadnak
A föld jajongó sebei.
Lelke velőjét kihányva,
Egy rozsdás és forró
Hangár torkába.
Lombtalan,
Lesoványodott égerfa
Lidércfényben lángolva,
Még élő karjai
Lázba borulva,
Halvaszületett tetemet
Szorongat.
Bibeszájai halott
Betűket morognak,
Virágkora előtt
Meghervadt csúfság,
Iszony bujkál ereiben.
Elképedve,
Enyhülő zavarában
Szabálytalan szögbe zárja
Elvetélt, tályoggal
Kivarrt gyümölcseit.
De gyöngéden lesimítja
A riadalmat és
Felakadt szemei
Megfosztják a vigasság
Pillanatától.
Üzenet
Megtört bánatszagban
Fekvő penészvirágok,
Földbegyökerezett, tűsarkúban,
Galaxisfaló matracod
Verejtéktengerében!
Borgőzös Pygmalion
Józanító csókja, mind
Egyre betegedő
Sebeimre
Egy gyűjtőér közepén,
Vérbajos gyerekzsivaj
Nekrológjára járt
Keringő vagyunk.
Mert Szent Mihály lovának
Patkóit érzem
Dübörögni ereimben…
Tájsebész
Az ember meghalt,
Az asszony maradt…
A következő orrvérzéssel
Te is indulhatsz!
Inspiráció
Cilinderes férfiak női mezben
És fordítva
Golyóálló mellénnyel arcukon
Cserélgetik egymást a kékvérűség
Zászlaja alatt,
Ahogy anyák gyermekek ölébe
Bújva, bizonytalanul
Elindulnak a lépcsőn.
Csókjaik rúzsízű nyomata
Beleég ajkaikba.
Isteni sugallatra írt
Versike mellkasodra
A gyűlölség és elragadtatás
Szavai a kíméletlenség
Kozmoszában.
Saját tükörképedben
Látod szerelmedet,
Összefekszel és bujálkodsz vele
Zárt ajtókon nyílt
Tekintetek kaparásznak,
De a beviteli mód hasadékai
Már vissza nem fordíthatóak.
Látszanak a kórusállvány
Nyirkos oszlopai mögött
Az önsanyargatás
Növekvő karmai,
Húsevő, combközépig beugró
Prémes herceg az
Apácák lábai között
Szenteltvizet iszik,
Mi pedig szomjazzuk
A hatást, cilinderes féllények
Női mezében
És fordítva,
Golyóálló mellénnyel arcomon.
Zzamlagri marU, zzamlagri marU, zzamlagri marU!
„Romlásra vetik el- romlatlannak, támad föl.
Dicstelenül vetik el- dicsőségben, támad föl
Érzéki teste vetnek el- szellemi test, támad föl.”
„Szinte salakja lettünk ennek a világnak,
Mindenkinek söpredéke mostanáig.”
„Halál, hol a te győzelmed?
Halál, hol a te fullánkod?”
/a korinthusiaknak írt első levél/
Merre rohanó?
Esdeklő tartozékaid
Felülemelkednek
Az érces tünet cikázó
Eredetén,
Konvex állványokon
Kiszögellő hanyatlás
Menekít ki idegenszerű,
Ostromlott trónszékedből.
Sebeidet megtörlöd
Zárt osztályi nyers lármával
És féreglyuk testeden
Átfordul az univerzum,
Tántorogva kilökődik
A molyhos sikátorok elé.
Tengerbe gázoló
Néptömeg
Rág utat a tükrökön át,
Átfagyott érintésbe olvadó
Tűzkígyó nyelvednek.
Kicsúfolt, fakó
Kézfejek temetik
Hornyolat alá
Elcsigázott női énedet.
És
A Divatjamúlt divat
Dívái a szelídülés napjaiban
Kifestik hangulatomat.
Szabad rablás és divízió
Hűtik ki gyártelepi álmaim,
A lefogyott betoncsarnokok
Kiéhezetten, némán figyelnek,
Összecsukló illatokkal fojtogatva
Jégkásás tömbökké kuporodva,
Hogyan sodródunk tovább
Mélyen, a következő felé,
Akit nem találunk
Soha, immár elhanyagolva
Statikus totemek
Vigasztalan áldozataivá
Nyúlik ki méregfogaik
Felizgult vibrálása.
Ezer év és holnapi frissesség
Növekszik méhedben, a romlatlanság
Hírnöke elvetélt, tűzbe vetett
Halottak jajongása kúszik a házfalak
Fehérre mázolt vénuszi tükörképén.
A feltámadás formulája
Zsebkendőbe Sírt
Szerelem, átsugárzik
Szívemen, mint
A röntgensugár,
Csontkoporsóba zárt
Sejteken, elrohad a nyár.
És vadhúsként nő a fellegek
Arcán a villám.
Genny tengerben matató
Vitorlás, árboc nélkül
Nem létező jégvilágban
Szalad tova és néma,
Ismeretlen környék
A szomszéd szoba,
Benne tivornyázik, és tort ül
Jézus tizenkét mennyasszonya.
Ha titok lennék
Ha titok lennék, csak
Veled beszélnék.
Nem törném gátjait
Álmok világának,
Nem félnék
Az őszinteség parazsából
Ruhát kovácsolni.
Ha titok lennék,
Csöndes, józan érték,
Befoltoznám viruló sebét
Pillantásodnak.
Ha titok lennék,
Biztos benned élnék,
Őrizném kincseid
Zamatos fényét,
Beragyognám Rózsaszín ujjbegyeidet
Az ártatlan érintés prizmájával.
És megtörve tested vonalán,
Szétrepülnék
Szőke tengelyeden,
Kitüremkedő, kanyargós erezeten.
Ha titok lehetnék,
Ártatlanul hazudnék.
Szíveden hintázva,
Vadul.
Halott madarak
Falaid rejtvénye,
A szerelem rejtélye:
Purgatórium és parafrázis.
Népszerűségem
Sorvadozik törzsöd
Dilemmái felett.
Rekonstruált,
Szétrebbenő öleléseim
Egyenként röppennek
Fel konstelláció idomaidból,
Mint halott
Madarak.
Mezítelen nap
Szemérmetes veszedelem Csorbítja oldalam, A mezítelen nap udvarol Csúnya sebeimnek Szívem alatt. Karcos mozgás kapcsol Távírót, kattogó Bórszesz mosdatja Korai fénnyel Bágyadt szemeid, szigorú Falak közt Zuhanó szárnyalás, Zsíros gombóccá Duzzad emlőid Közötti hajlított Tespedés. Ujjperceid alámerülve Vénámba forrnak Elpirult tövis Dérbefagyott zörejével, Homorú tükörbe csúszva, Hazudhatnék Ajakidra sebet.
Keresztfa
(angyaldal)
Hisztériás rohamba
Görcsölt, kicsontozott
Angyalszárny,
Engedő körvonalai
Az elnyűtt végtelen
Spárgájába kötve.
Terpeszkednek
Sarkosra fagyott, gyűrött
Papír homlokod felett!
Keresztre feszített
Szemeim helyett.
Hitelezett büszkeség
A reménytelenség,
Felvonásai között csak
Amorf varratok.
Egy hosszúra nyúlt délután,
Kristálypoharak
Törött szilánkján,
Tested minden lélegzetvételnél
Az elmúlást gyakorolja.
Verőfényes glóriád
Pörgésében elszédült
Nevető természet
Szomorúsága,
Könnyeidből tavat formáz
A szomjas
Csillag gulyának.
Hangod, egy
Sebesült madár utolsó
Csippantásai,
Összekeveredik a falevelek
Suhogó halálának zajával,
A pályaudvar gyomráig
Lenyúló sínkötegeken.
A tisztítótűz őrlángjai
Leperzselik szárnyaid,
Álmos ujjaid megcsúsznak
A fürdőkád hideg
Tengelyén és
Ügyetlenül hátratörnek.
Pengeélre vasalt nadrágom
Feltöri oldalad,
Lapokra vág,
A keserűség povedáló könyvébe.
Egy méretre igazított
Vértezet,
Kifésült, fodros hajzat
Az Örökbefogadott természetben
Égbe ugró Metatroni zaj vagy!
Vihar
Fals szirénamagány,
A szemekből előhívott
Utolsó negatív filmkocka,
Csak riadt némaság és
Koszos égbolt.
Növekvő nyugtalanságban
Megbokrosodott
Zablák akolszagán át,
Kiperdül középre
És félreveri a mennybéli
Harangokat,
A holdhoz szelídült
Piros kontúrja bűneidnek.
Mint vörhenyes nyáltól
Nedves zsebkendőt
Bújtató szikkadt valóság.
Beteg, fellázadt
Idegek,
A körfolyosó zajaira mindent
Elöntő gyűlölet,
Melyben egy
Túltáncolt érzelem
Fémforgáccsal vájja
Fogait, élvezettel
Letépi a szivárvány
Színes szövetrétegét.
A szitáló köd
Függönyébe marom neved,
Összetört ajakid
Sáros sipolya élein
Lebetegedett emlékek.
Elköttetett lelked
Világít nyugatra,
Ameddig engednek
Góliát oltja szomját
Halottak sírján.
Szájból-szájba
Lélegeztet hamuszürke,
Tönkretett érzékszerveid,
Befőttként a következő
Beszélgetésig.
Az Ősi Istenek fegyverzete
Felégeti az eget!
Város
A bűnöktől kihunyt fáklyák
Tüzet fognak
Koszos fehérneműbe
Bújt lelkedben,
A füstben úszó templom
Vasalt szárnyai alatt.
Az égre emelt
Káráló szemeid elfecsegik
Megboldogult álmaid
Többé soha
Nem tárod fel,
Szelencébe zárt, vak
Magánnyá porladnak.
Csontvelőrákos, gennytől
Ragacsos fenyvesek,
Kitörik saját törzsüket.
Utcai fényeket felböfögő
Törött vegyjelek,
Leszakadt olvasó
Az elfelejtett rendszeresség
Szálkaerdeje alatt.
Áttört tűzvonalaimnál
Kövér bánat ül hasadon,
Szíved beszakadt ólajtó
Ideálod bejáratánál,
Fanyar lecke a szakadt
Körmök alatt.
Néma telefonvonal
Nyögő duruzsolása, az
Evőeszközök disszonanciájával
Kancsal táncba fog.
Törlő mozdulat
Morzsákra hullva,
Felitatja lucskos büszkeségedbe
Oltott verejtéked.
Nyári előszó
Félbe maradt lenyomata
A nyárnak,
Érintéseid után zengnek
Hajtott dallamokból
Hidat lépteimnek.
A város kívülálló
Szobor alakjai a hajnali
Ködben
Életre kelve táncolnak,
Kékeszöld vonalaik
A végtelenig előrenyúlnak.
Kitekert tagokkal
Nem túl messze,
Megragad egy csontig
Lenyúzott mozdulat,
Szemembe temetett
Kimart esthomály
És csak apoteózis marad.
Gregorián
A hét főbűn
És még egy vagyunk,
Ha véletlenül tüzet fogunk,
Mialatt a szükségszerűségre
Hivatkozunk, szorítkozunk
Szeretkezünk.
Legújabb divatra nyírt
Lakk hajad alatt,
Átszivárog bőröd
Likőr és pótkávé illata.
Arckrémes ezüstös álom,
Vonat alá szakadt zsigerek,
Permetszeres nylon:
A nyomorúság
Halkuló füttyjele
Nem kell, hogy örökké fájjon!
Mintha halottakat
Ráznának kihunyó
Magnézium lángon.
Leköpött ikon és
Meszesgödör
A falaknak támasztott
Hátad,
Cérnával behúzott
Gerinccel, kapkodón
Igyekszel pótolni
Restanciádat.
Fénykép II.
/lamentáció/
Halvaszületett csendéletben
Depresszív üdvözlőlap
Ír, fekvő tenyér
Hátlapjára.
A fény sirámát
Nem értem, ha
Leszáll az este, majd
Kiürülten, mint
A vígakat,
Érints meg, fuldokolva
A ránk ömlő falaktól.
Képzeleteimben az
Elhagyatottak, mind
A mennyország
Hazugságába kerülnek.
A bárdolatlan arcodon
Zajos vágykeltés
A romokban heverő
Idő, erezetébe
Fecskendezett szépség
Zülleni látszik.
Éjjeli mozgásban
Nappali lelke,
Szellemi éhínségre
Poharat emelni:
Kedvencek terítéke.
Aludni már nem merek.
Házak tövében
Ammónium szemek,
Fürkésző tekintetek,
Mint vadászó
Kóborkutyák.
Egy kesergő
Króm magnószalag hang,
Füstölgő
Lélekrőzse kacs
Fonata, egy vérző húsig
Lerágott körömágyon,
Erőltetett menetbe
Hátrahagyott,
Árokba lőtt
Vágyálom vagyok.
Kiálló
Kibogozott,
Töredezett részlet
Tenyerem, tenyeredben
Színlelt arányosság
És élénkülő redők
Becsomósodott kavalkádja
Okád, renyhe szirmot.
Titkolt exponálás
Nagyítja fel
Szangvinikus virrasztásod,
Átnedvesedett
Könyököd szeglete
Felveri,
Összezúzott takaróm.
Kincs
Szép lányok,
mint kis Szeráfok
görbülnek bele
az éjszakai lébe,
homlokuk koppan
a parttalan tavon,
a gyémántokkal kilúgozott kőben.
Apám halott.
Anyám jós,
a bátyám büszke férfivá érett,
csak Én ülök a csillagok trambulinján
nézve, nézve a messzeséget.
Majális
Kigacsolt szárnyú
Madarak,
Vezetékre felfűzött
Mézeskalács szíveik
Tükrében lángoló
Szépérzet koronájának
Legdrágább ékköve
Vagy.
Zsírban fetrengő
Utcabál,
Hedonizmusba bújtatott
Táncest,
Szerelemmel járt körtánc
A halálod díszmenete lett.
Elalszik a lámpafény
Hajadon,
Egy érintetlen világú égitesten,
Sárba dobott érzés
Az ünneplő ruháját keresve.
Bemetszett kísérőzene
A termékeny filmtrükk alatt,
Térbeli alkotószabadságot
Indukál
Az elsősorban emésztődő porcelán
Balerinák combja között.
Nedves felhőkbe mártott
Hegyes mellkas
Fáradó égtájak elé futva,
Összeszabdalt ajándék
Az ágyad, kiürített tébolyda.
Felszakadt tartomány benne
Vibráló, szétkent
Murcos lánykorod.
Rezümé
Jeges vízben
Hamvas alakok,
Vergődő, tépett
Blúzú szőke hajnal.
Ásító szempillákon
Vibráló fényreklám
Románc,
Aluljáró zaja,
Kukaszagú éhség
Bagót rágva, egy ébren
Rémálmodás.
Sorsüldözött,
Zebra háta
Összehányva,
Kuporog
A félhomályba,
Köldököd körül
A másnap egy
Furcsa rajzás,
Keresztbetett lábbal.
Oh, jól vagyok
A gyönyörűségtől
Éhen halok!
Eltűntek szívedből
A madársanzonok.
Mint a gyermekkori düh
És hintőporszagú
Nappalokban,
Csendben ettük
A villanykörte fényét,
Egy androgin angyal
Elmozdított szemeivel,
Amely megpillantotta
A végtelenség küszöbét.
A sírás ünnepélye
Pálcamozgásod, le-föl
Ingadoz,
Az óralánccal lesz
Lassan párhuzamos.
A süppedő melegben
Megtapadt ligetek alatt,
Emelkedő kalapom lezuhanva
Némaságot ordít.
Mert régen még kövér volt,
A szemeid körül az a vézna folt,
Üdvözületlen virrasztás.
És szíved
Bár a fényesség
Percei alatt nyeltem le,
Elveszett satnyuló
Kezeimben.
Kezdetleges mosolyod
Duzzadt, vöröslő dombok,
Egyedül a telefon
Zavaróan vakító
Fényénél,
Az eltartott vonások
Megérkeztek a
Kidörzsölt szempár elé.
Oltárra ejtett,
Kehely alakú kezed
Gyűlölöm, mert
Jól ismerem:
Racionális kimértség és
A gyanakvás hidegsége
Járja át…
Hascsikaró társas
Magány.
Összekapart,
Hisztis ölelések
A szétdacolt évek,
Túlcsapó
Hanghullámok az időm
Sziklakövein.
Vénülő lábát
Mossa bennük egy reggel,
Kezdetleges mosolyod.
Téli aszály
Harmatban fürdő
Délibáb
Isten Szent Tava alatt,
Pállott imádságban
Fuldoklón, letapad nyelvem.
Görcsölő gyomrom
Letisztult,
Képedet a padlóra hányja,
Keserű epe, szúró magánya
Szétvetett lábbal
Az illemhely felett.
Maradtam volna még
Szürke szemüreg
Álmos, tiszta szögébe zárva,
De magam lettem
Kinek elfeledtelek,
Nincstelenek között a legnagyobb árva.
Idomított vonalak
Kitágult pontjai
Durva ízekre szedett részei a lágynak,
Belélegzik felnyögő jajszavunk
A fehérbe oltott némaságnak.
Transzformáció
Elégett szálakhoz tapadt
Izzadt éber- lét,
Görcsben álló, előkelő
Pofacsont.
Elfojtott testszag,
Ziháló végtagok alatt
Destruált napok.
Ennyi maradtam.
Mintegy halványodó,
Régi igazolványkép
Zsebedben.
Döglött Ifjúkor!
Cifra krétáimat
Szürkére cseréltem.
Chorijambus
Ordító mécses
Szépülő ujjperceid között,
Az olvadó hangzavarban
Lángoló tűzkard.
Fényes lovak szaggatják
A vízzel teli ködöt.
Sörényük csapkodása
Sebet képez a
Gyertyaformává merevedett
Kézen,
A remény megzöldült
Koponyái hamut
Szórnak gyomromba,
Az elképzelt
Holnapok határtalan
Határain.
Ajkaidon
Az érzelem
Telesírt jelei,
Tekinteted viaszos
Komolysága
Kíméletlenül ostorozza
A bérházak öklendezésbe
Görnyedő térdeit.
Élsz.
A modern lámpaburok alatt,
Egy többélű hajtű
Tengelyére forrasztva,
Nevetségesen és kiszolgáltatottan.
Hideglelés
Cuppanó fogaid közül
A hajnal kristályai,
Kimarják a meleget
És fortyogó poharadat
Beszövi a hártyás zúzmara.
Lányos mosolyod
A tűzfalra nehezedik
Ahogy lopakodsz
A vörös lámpák alatt.
Tiszta gyolcsodon
Az árulás jelei lüktetnek,
Egy régi illat
Csuklódra folyva,
Telelihegi
Táncoló kabátod.
Menekülsz,
Az óvárosok
Tartanak tükröt,
Mint megdermedt tócsák
A napok homályában,
Melyet a seb köt össze,
Sebes lépteid rézkarcolata.
Selymet, fényt festek
A szürke karra,
Egy fémdarab lobbantja be
A sivatag fényeit
Már évszázadok óta.
Nehéz ércpengék hegyén,
A bűn fodrozódó húsa
És hullámzó jégpáncélod
Vegyülete áztatja
Le a másik oldal tapétáját.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
