Raison d’ Etre

Szinoptikus hanghullámok

Minden félreértés elkerülése végett, ezen írás tárgya nem a természettudományok közé tartozik, hanem a dark ambient műfaj egyik legnagyobb alkotójának különböző zenei megnyilvánulásait veszi górcső alá. Ő nem más, mint Peter Andersson, akit leginkább a „Raison d’ Etre” révén ismerhetünk, de ezenkívül még számos lemezen hallhatjuk a munkáit.

Az anyaformáció mellett a leghosszabb kort megért project a Stratvm Terror, ami 1993 – ban indult, és négy lemezt, valamint számos válogatás lemezen való megjelenést ért meg. A ST egy komorabb, fakóbb színezetű világot tár elénk, mint a Raison d’ Etre. Kevesebb klasszikusan vett zenei elemmel operál, nagyobb hangsúlyt fektet a mélyebb, jobban elnyújtott zajokra, ritmika gyakorlatilag nincs a dalokban, pusztán a pszichénkre lehetünk hagyatkozva, ha valamilyen rendszert szeretnénk hallani a káoszban. Olykor agresszív és az emberi fül számára nehezen tolerálható frekvenciákkal dolgozik, mégsem lehet ráfogni, hogy pusztán zaj, mert nem idegesít és elriaszt, hanem alattomosan eltompít, majd egy váratlan pillanatban a mélybe húz. Mindemellett ismertségében megközelíti a Raison d’ Etre – t, amit jól mutat a számos önálló koncert és turné.
Az 1991 –ben alapított Necrophorus világa valamivel közelebb áll a Raison d’ Etre – hez, mint a Stratv Terror –é. A Necrophorus lemezen hallható dalok, mintha a Raison d’ Etre tükörképei – azaz némi képzavarral - a tükörhangjai lennének. A felhasznált zenei elemek itt is szűkebb spektrumot ölelnek fel, de a gondolatritmika helyett már vannak olyan struktúrák, amelyekbe kapaszkodni lehet, igaz sokszor ez is nagyon kevés. A dolog fonáksága az, hogy minden felszíni különbség ellenére leginkább itt hallható ki az, hogy mindkét zenekar mögött ugyanaz az ember áll. Számomra leginkább úgy fogható meg a különbség, hogy a Raison d’ Etre az éjjel, rémálmokkal, csodás utazásokkal, testen túli élményekkel, addig a Necrophorus a hajnal szürkeségével és elkerülhetetlenségével nyomasztja és olykor biztatja a hallgatót.
Az Atomine Elektrine születése 1992 - re tehető. Az elnevezés mögött egy valós dolog áll, ugyanis a zenekar egy atomreaktorról kapta a nevét. Ez a zenei világ merőben eltér a többi projectől, hatásai sem a hagyományos dark közegben kell keresnünk, hanem a 70 – es évek space rockjában. A lemezek is ennek megfelelő hangulatúak, a dalok többnyire jól strukturáltak, szintetizátorra épülnek, a korább munkáknál könnyebben befogadhatóak. Természetesen a „sláger” kategória itt sem él, az alkotó csak néha bízza magát önfeledten a hatásaira, ugyanakkor soha nem veti el a sulykot és mindig visszarántja gyeplőt, ha a lovak túl közel mennek a hetvenes évek hippikultúrájának virágaival benőtt mezejéhez. A dalok ereje a könnyedségben és a jó kritikai érzékkel megválasztott forrásokban rejlik. A project jelenleg szünetel, eddig három lemez jelent meg hivatalosan.
Az egyik legkülönlegesebb, azonban tőlem leginkább távoli világot idéző oldalhajtás a Panzar. A Panzar 2000 – ben alakult. Ritmikailag a legjobban kidolgozott formáció, azonban dallamvilága nem igazán van, lassú, mély és sokáig kitartott minimál zajokat eresztett a mester az egyébként kiváló alapokra. A nyugalom megzavarására kevéssé alkalmas alkotás ez, igaz még nagyon gyerekcipőben jár. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy hangulatilag jó átmenetet képez egy Panzar lemez, mondjuk egy Raison’ d Etre és a Stratvm terror hallgatása között és önmagában ezért is érdemes egy próbát tenni vele. Nem szeretnék messzemenő és meggondolatlan véleményt alkotni róla, így még hagyom egy kicsit érni és akkor hátha lesz olyan pillanat, hogy megfognak ezek a dalok.

Az összes project közül a legizgalmasabb háttérrel a Bockholm rendelkezik. Bockholm – ami jelenleg Boxholm, a régi név a Bockholm – egy kis iparváros, ami főleg a kohászatból él. Itt találkozott a Raison d’ Etre és a Deutsch Nepal, aminek eredménye ez a kollaboráció. A dalokra valóban a noise – industrial a leginkább jellemző. Az emberben olyan érzés támad mintha Fritz Lang Metropolisának munkása lenne, aki versenyt fut az idővel, és iparosodott korunk Krisztusaként feszítettne az óra mutatóinak keresztjére. Ez a világ azonban annyira sivár, hogy nincs szüksége se megváltásra, se megváltóra. A zene sem törekszik ilyesmire, az ipari zajokon sem sokat kozmetikáznak, csak némi alapra helyezik őket, így az egész olyan, mint egy ütött – kopott, rozsdás kohó, ami saját szennyvízén úszik. A „zene” a legszélsőségesebb ambivalenciák között mozog, befogadhatatlan és emészthetetlen, ugyanakkor hihetetlen és felejthetetlen.
A Svasti-ayanam 1993 és 1994 között jött létre és mindössze egy lemezt ért meg. Szerintem az egyik legszebb alkotása Peter Anderssonnak. A zene alapját a tibeti buddhista mantrák világa és a Himalája hegycsúcsainak büszke és fagyos misztikája hatja át. Igazi tudatmódosító, minden mellékhatás nélkül. Természetesen ez az utazás is veszélyekkel terhes, mert a legrosszabb esetben önmagunkkal találkozhatunk az út végén. A körülöttünk zajló kelet mánia és szűretlenül ömlő álezoterikus giccs helyett itt egy tényleg a keleti szellemiség által inspirált lemezt kapunk, ahol a hatások – mint a többi esetben is – nem válnak az alkotás mankóivá, hanem kiteljesítik azt. Andersson ezen projectje jelenleg nem működik, mindössze egy dalt készített a „Perception multiplied, multiplicity unified” lemezre, amely egy igen kiváló válogatás PA életművéből.
Az utolsó és egyben legkevésbé ismert oldalág a Grismannen, amelynek gyökerei egészen 1989 – ig mennek vissza. Az egyetlen megjelent cd – n a szövegek svéd nyelvűek és elsősorban „otthoni használatra” születtek. Erről is felkerült egy dal a „Perception multiplied, multiplicity unified” lemezre.
Remélem a fenti sorokból még inkább látható, hogy Peter Andersson mennyire sokoldalú szerző. Otthon van a dark – ambient, a noise, és az elektronikus zenékben egyaránt. Jelenleg sem tétlenkedik, hanem saját kiadójával foglalkozik a Yantra Atmospheres – szel, ami korábbi munkáinak kiadásával és hasonló szellemiségű alkotók lemezeinek kiadását segíti.

Forrás:
http://raisondetre.coldmeat.se/