Március 14-én Genesis P-Orridge-re emlékezünk. Az este egyik fellépője a berlini Lolita Terrorist Sounds. Maurizio Vitale válaszolt a kérdéseimre.
Szelevényi Gellért: - Mit jelent számotokra egy Genesis P-Orridge-nek szentelt esten fellépni: tisztelgést, párbeszédet vagy aktuális reflexiót? Miben kapcsolódtok tudatosan az örökségéhez?
Lolita Terrorist Sounds (Maurizio Vitale): - Számomra ez valóban egy kör bezárulását jelenti. Szerencsém volt élőben látni Genesis P-Orridge fellépését Berlinben, a Psychic TV-vel 2018-ban. Az egészségi állapota már romlóban volt, oxigénmaszk segítségével lépett színpadra, mégis hihetetlenül energikus és inspiráló koncertet adott. Ezt az estét leginkább kortárs reflexióként írnám le, de egyben küldetésként is: hogy életben tartsuk ezt a lángot a jövő generációi számára. Arról szól, hogy megmutassuk: léteznek olyan művészek, akik nem azért készítettek lemezeket, hogy megfeleljenek, divatosak legyenek vagy piacot hódítsanak meg, hanem mert a zenét a tiszta önkifejezés eszközeként használták — a zeneipari szabályokra és szerepmintákra magasról téve. Éppen ezért létfontosságú olyan eseményeket és alkalmakat teremteni, ahol az olyan alkotók öröksége, mint Genesis, nemcsak ünnepelve van, hanem valóban tovább is adódik az új generációknak. Nagy öröm volt számomra látni, hogy Genesis P-Orridge utolsó turnéján a közönség rendkívül vegyes volt: különböző generációk találkoztak, és osztoztak egy erőteljes közös élményben.
A kérdés második részére válaszolva: az olyan művészek, mint Genesis P-Orridge, olyan művészetet hoztak létre, amely túlmutat azon a koron, amelyben megszületett. Mélyen hiszek abban, hogy egy jó album vagy egy erős műalkotás kiállja az idő próbáját. Az egyik legnagyobb elismerés, amit a Lolita Terrorist Sounds kap, éppen az alkotásaink időtlen jellege — hogy akár a 70-es, 80-as, 90-es években vagy akár 2026-ban is készülhettek volna. Ez számomra nagyon ismerős érzés, és meghatározó jellemzője olyan művészek örökségének, mint Genesis P-Orridge, a Throbbing Gristle, Lydia Lunch (akinek tavaly előzenekara voltunk), a Suicide, a Swans, a Killing Joke, a The Stooges — és még sok más zenekaré, akiket szeretek.
fotó: Nicole Dargé
- A St. Lola című debütáló album egy korabeli kelet-berlini titkosszolgálati épületben készült. Egy ilyen emlékest kelet-európai kontextusban mást jelent-e számotokra, mint Nyugaton?
Az album felvétele idején a helyszín választása spontán döntés volt. Ott éltem, és sokkal kevésbé volt ez társadalmi vagy politikai állásfoglalás, mint inkább egy egyszerű gyakorlati megoldás: nem volt költségvetésem egy hagyományos stúdióra. Ebben az értelemben nagyon pragmatikus döntés volt. Utólag viszont tökéletes lehetőségnek bizonyult, mert lehetővé tette, hogy teljesen elmerüljek az alkotói folyamatban, napi szinten dolgozzak, többnyire éjszaka. Ugyanakkor a környezet kétségtelenül hozzájárult az album varázsához. Kifejezetten baljós hely volt, különösen sötétedés után, és ez a hangulat természetes módon beszivárgott a zenébe.
Őszintén szeretek kelet-európai országokban fellépni, mert a közönséget különösen nyitottnak érzem a zenénkre, és olyan kulturális háttér formálta őket, amelyhez erősen kötődöm. A hagyományos kelet-európai zene jelentős hatással volt a saját zenei gyökereimre — nem beszélve az építészetről, az ezoterikáról és ezeknek a kultúráknak az antropológiai mélységéről, amelyeket rendkívül izgalmasnak találok. Általánosságban elmondható, hogy Kelet-Európában az emberek mélyen kötődnek hagyományaikhoz és eredetükhöz; alapos megértéssel viszonyulnak a dolgokhoz, és erős bennük a vendégszeretet. Dél-Olaszországban született emberként természetes kapcsolatot érzek ezzel a gondolkodásmóddal és energiával.
- A provokáció ma még működő stratégia, vagy inkább kővé dermedt gesztus? Lehet-e ma „veszélyes” koncertet csinálni – és mitől válik azzá?
A provokáció ma is működik — de csak akkor, ha nem "autopilótán" fut. Sok minden, ami egykor provokatív volt, mára stílussá, pózzá, sőt piacosítható esztétikává merevedett. Amint a provokáció elvárássá válik, elveszíti a súrlódását. Igen, sok gesztus megkövült — de ez nem jelenti azt, hogy maga a provokáció halott lenne. Egyszerűen tovább kell mozognia.
Egy „veszélyes” koncert ma már nem a puszta hangerőről, sokkhatásról vagy a botrány kedvéért gerjesztett botrányról szól. Sokkal inkább az őszinteségről: önmagad vállalásáról anélkül, hogy meg akarnál felelni a közönség elvárásainak vagy a sajtó narratíváinak. Számomra az igazi veszély a tervezetlenségben rejlik — abban, hogy megmaradsz spontánnak, kapcsolatban a jelen pillanattal, és hagyod, hogy az előadás új, bizonytalan művészi irányok felé sodródjon.
fotó: Idols
