Sajátos változásokat produkál a Life's Decay zenekar hatodik lemeze az elődeihez képest. A francia duó 2003-ban kezdte meg pályafutását és 2004-ben már le is tettek egy zavaros, hideg mégis különleges albumot Art Decay Extremism címmel. Később az elektronikus elemek és zajok mellett számos élő hangszer és érdekes kísérleti megoldás is jelentkezik.
2005 az Anleva, 2006 a Lysselia lemezek megjelenési éve, nem kiemelkedő, állóvizet felkavarni nem hivatott alkotások, még az útkeresés jegyében. Ez a labirintus azonban csak a zenére igaz, a borítók és az artwork-ök, a vizuális világ szárba szökken, különleges fekete-fehér képregényszerű világ jelenik meg, bennük szolidan használva egy diktatúra propagandisztikus formavilágát, a romantikus, léghajós – ma steampunknak is mondott irányzat – vernei hangulatával.
2007-ig kellett várni a mérföldkőnek számító Szilentia megjelenésére. Sokat forgott mélységeiben kiismert album igazi csúcspontokkal és felejthetetlen melankóliával. A Szilentiát követő két kiadvány újra halványabban, inkább háttérként létezik, de 2009-ben megjelenik ezen írás tárgya a Dysrieuses.
Dinamikus, már-már agresszív hangzás, számos élő hangszer, köztük cselló, hegedű illetve zongora, ugyanakkor nem ijednek meg a kimondottan gitárorientáltabb hatásoktól sem. A hangulati változás íve végig vonul magán a lemezen is. A nyitó „Ethastesie” a korai dark-wave-esebb vonalat viszi tovább harmonikus billenytű és vonós játékkal. Az „Emerance” és a „Eabelia” már beletenyerel a zajokkal teli ládikóba, de csak találomra válogat, a lemez egyik csúcspontja a szinte mechanikus órára és basszusgitárra komponált, éteri hanggal kísért „Sulvisyan”. Hasonlóan dinamikus tétel a nyolcadik vagyis az „Etesse”. A lemezt az orgonával kísért hetvenes évek pszichedelikus rock-ját idéző „Inkerosa” zárja.
A Life's Decay minden kvalitása ellenére soha nem lesz egy tömegeket vonzó headliner zenekar, mégis szerethetően profi és igényes kiadványokat tesznek le az asztalra.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
