A Püspökszentlászló határában megbúvó temető nem a klasszikus értelemben vett látványosság, hanem inkább egy rejtett, szinte időn kívül létező tér. A Kelet-Mecsek sűrű erdeivel körülölelve, távol a forgalomtól és a hétköznapi zajoktól, már a megközelítése is egyfajta átlépés: keskeny, kanyargó utak vezetnek ide, ahol a természet lassan visszaveszi, ami egykor az emberé volt.
A temető közvetlen közelében található a Püspökszentlászlói arborétum és a hajdani püspöki rezidencia, amelyek a hely egykori jelentőségére emlékeztetnek. Mégis, maga a temető inkább a feledés és az elmúlás csendes lenyomata. Kicsi, falusi temető, ahol nem a monumentalitás, hanem az intimitás uralkodik.
A sírok között járva nem a gondosan karbantartott rend, hanem a természetes enyészet képe fogad. Régi, megdőlt sírkövek, egyszerű fakeresztek és alig olvasható feliratok sorakoznak egymás mellett. Sok helyen a moha, a borostyán és az aljnövényzet már szinte teljesen birtokba vette a nyughelyeket, mintha lassan visszaolvasztaná őket a tájba. Az öreg fák árnyéka különösen ősszel vagy ködös időben teszi a helyet szinte túlvilági hangulatúvá.
A temető története szorosan összefonódik a környék egyházi múltjával. Püspökszentlászló a pécsi püspökség birtokai közé tartozott, és bár a település sosem volt nagy, szerepe mégis jelentős volt a püspöki jelenlét miatt. Ennek lenyomata a temetőben is felfedezhető: néhány sír a 19. századig nyúlik vissza, csendes tanújaként egy mára eltűnt világnak.
Ami igazán különlegessé teszi ezt a helyet, az nem egy-egy híres név vagy építészeti különlegesség, hanem az a sajátos atmoszféra, amelyben a természet és az elmúlás szinte teljes egységbe olvad. Kevés a látogató, nincs zaj, nincs sietség – csak a szél a fák között, a levelek zizegése és a lassan pusztuló kövek némasága.
Ez a temető nem azoknak szól, akik látványosságokat keresnek. Inkább azok találják meg benne a szépséget, akik vonzódnak az elhagyott, félreeső helyekhez, a melankóliához és ahhoz a csendhez, amelyben az idő múlása szinte tapinthatóvá válik. A püspökszentlászlói temető ilyen értelemben nemcsak egy nyughely, hanem egy sajátos hangulatú tér – ahol az élet és az enyészet határai finoman elmosódnak.
Kovács Katalin fotói
