„Egy napon elolvastam egy könyvet, és ettől az egész életem megváltozott. … láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt; láttam mindent, amit már ismertem, és mindent, amit még nem… Mindaz, amit addig tanultam, minden amiben addig hittem, megszűnt érték lenni… de azért csak folytattam az olvasást, mert minél inkább előrehaladtam a könyvben, annál jobban megértettem, hogy olyan útra tévedtem, ahonnan nem lehet visszafordulni.”
Oszmant, az ifjú narrátort egészen felkavarja ez a titokzatos olvasmány. Évekig bolyong Törökországban, bejárja a legelhagyatottabb helyeket, s mindvégig ugyanaz az őrült szerelem és remény hajtja. Különös kalandokon át vezet útja egészen addig a napig, amíg meg nem érti, hogy az új világ, amelyre oly igen vágyik, talán nem is egyéb, mint maga a fényes halál…*
Az biztos, hogy stílusában megint egy rendhagyó művel állunk szemben. A könyv főhőse elolvas egy titokzatos könyvet, amely felkavaró hatással van rá, magát a könyvet olvasva, majd elolvasva, egy kis ülepedés után pedig ez a könyv volt hatással rám. A történetben nem derül ki konkrétan szerző és cím megjelölésével, hogy mi is ez az elképesztő hatású könyv, de a vége felé haladva az olvasásban, olyan érzése van az embernek, hogy talán maga ez a könyv az, amelyet a kezében tart.
A könyvet olvasva, Oszman személyisége lassan átalakul. Persze megismerve őt, itt is érvényes az a mondás, hogy az ember csak azzá tud átváltozni, aminek a lehetőségét már magában hordta. Újra- és újraolvassa a könyvet, elemzi, szinte ízekre szedi, az abban megsejtett végső titkot kutatva. Természetesen egy igazi „bekattanásos” történetből nem maradhat ki a mintegy lángorkánként végigsöprő totális szerelem sem, hisz’ a könyv is ügy kerül kezei közé, hogy a „Nagy Ő”-nél látja meg először, és neki akar imponálni az elolvasásával. Közben titokzatos dolgok történnek, a lány nagy szerelmét – nem főhősünkről van szó -, bizonyos Mehmetet, aki szintén a könyv nagy tudora, egy ismeretlen alak lelövi, de az áldozat eltűnik, egyelőre nem tudni mi lehet vele. Aztán megkezdődik Oszman és ihletője, Dzsánán új élet utáni kutatása, vagy inkább bolyongása, mivel buszról buszra szállva barangolnak az országban.
De mi is ez a talán közhelyszerűen hangozható új élet, amit olyan nagy hévvel keresnek? A 22 éves Oszman mindig fájdalommal és dühvel gondolt a körülötte élő emberek nyomorúságára, tudatlanságára és ostobaságára, mindig ez az érzés fogta el, ha rájuk nézett. A nyomorúságon itt nem anyagi, egzisztenciális kategória értendő, hanem az ettől független, lapos, silány, lehangoló életmód, amelyről az embernek néha a bibliai „siralomvölgy” kifejezés jut eszébe. Nap-nap után, a szürke hétköznapok nyomasztó terheitől meggörbült lelkű és sokszor már őrlángon sem lelkesedő emberek kígyózó oszlopa menetel végeláthatatlanul a semmibe. Alvás, evés, munka, alvás, evés, munka… kipipált, letudott ünnepek… de az óra ketyeg…
Igen, az Idő. Oszmanék az állandó, kutató utazás során arra a megállapításra jutnak, hogy a világ legrémisztőbb eleme az idő, ez elől menekülünk állandó mozgásban, keresve azt a pillanatot, amikor az idő megáll, megszűnik. A keresett új élet a teljességérzet, a kivételes pillanat.
Oszmanék nem az első vándorai ennek az útnak, szemeink előtt óhatatlanul elvonul Faust doktor szelleme („Ha egyszer így szólnék a perchez: Oly szép vagy, ó maradj, ne menj! / Akkor bátran bilincsbe verhetsz, / Akkor pusztulnék szívesen! / Akkor harang konduljon értem, / Akkor szolgálatod letelt, / Az óra több időt ne mérjen, / Akkor az én sorsom betelt!”), és szintén a lét magasabb formáit hirdető nietzschei Zarathustra (Az embert felülmúló embert tanítom néktek. Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni. Mit tettetek ti, hogy felülkerekedjetek rajta? (…) Mi a legnagyobb mit megélhettek? (…) Az óra, midőn azt mondjátok: Mit számít az igazságosságom! Nem látom, hogy izzás és parázs volnék. Márpedig az igaz ember izzás és parázs!).
A busz balesetezik, halottak és haldoklók szerteszét, Oszmanék túlélik pár zúzódással. Különös érzésvilágnak lesznek tanúi. Az élet és halál mezsgyéjének, a se itt, se ott leírhatatlan atmoszférájú állapotának. Halálközeli élmény – így nevezik mostanában. Megrázkódtató hatású világ ez, de nem! Ez sem lehet a nagy megoldás! Talán jobb volna előtte mégis egy kicsit élni is, mottóként idézve azt a szlogent, hogy vajon van-e élet a halál előtt?
De hát mi lehet akkor a végső megoldás? Hiszen a fenti útkeresést kiváltó tipródásokat már annyian felvetették. Vagy mindenképpen ez irányba, ezekből az alapokból kiindulva kell keresni a dolgok értelmét? Mert a regényben feltárul egy másik eszmeiség, egy másik nézőpont is. Oszmanék elvetődnek Mehmet, a titokzatosan eltűnt „könyv-prófétának” az apjához, aki egy országosan elterjedt titkos társaság vezetője. A társaság létrejöttét kiváltó egyik ok – mivel az apa így tudja – a fia halála, aki a könyv elolvasása után szintén teljesen megváltozott és az apja szerint ekkor kezdődtek azok a folyamatok, amelyek a fiú vélt tragédiájához vezettek. Mert az apa szerint a könyv egy láthatatlan kéz által előidézett káprázat, szemfényvesztés, amellyel az arra hajlamosak és fogékonyak vágyait és álmait felkorbácsolják és meghülyítik a fiatalokat. A titkos, földalatti szervezet a könyvben és a könyv híveiben a tradíció, azaz esetünkben a keleti kultúrkör és hagyományok, ezáltal egyben az ország elleni összeesküvést, a Nyugat kezét és folyamatos beszivárgását látja. Ha végig gondoljuk az ő nézőpontjukat, ebben is van valami. Elég, ha csak a tv vagy videó előtt ücsörgő magányos emberekre gondolunk – és nem kell ahhoz egyedül lenni, hogy az ember magányos legyen – akiket a média észrevétlenül manipulál, elültetve bennük a nyugtalanság és a zilált törtetés magvát, megszerkesztett szupersztárok, életmód guruk, és egyéb hivatásos „megvilágosodottak” által. Az apa szervezete egy illegális önvédelmi egylet, amely odáig megy módszereiben, hogy ügynökökkel figyelteti és likvidáltatja a könyv híveit.
Valóban elgondolkodtató, hogy az embert megbéklyózó korlátok lebontása során nem sérülnek-e óhatatlanul a tradíciók által képviselt pozitív elemek, értékek. Mert ideológiai megközelítések nélkül is tény, hogy bizonyos értékrendek kiiktatása a sokszor felszabadultság érzetét adó, de általában csak ideig-óráig tartó eredmények ellenére a dekadenciába, hanyatlásba torkollás. Mert gyümölcséről ismerszik meg a fa. A jó fa jó gyümölcsöt terem, ez mércéje a rengeteg féle indíttatású útkeresésnek is. De tény, hogy történetünk tekintetében a titkos társasággal sem tudunk tökéletesen egyetérteni, mert bár a külső behatások esetében sok igazságuk van, de az „új életet” kereső személyek belső mozgatóit és késztetéseit, úgy érezni, figyelmen kívül hagyják. Valahogy eltolódik náluk, egy kezdetben még jó meglátásokkal felépített képlet. A tradíció alap, nem tető. Mert anélkül, hogy még véletlenül is a tradíciók ellen szólnék, Nietzsche Így szólott a Zarathustrában írt sorai jutnak eszembe: „Szeretem, akik nem tudnak élni, hacsaknem úgy, mint alábukók, mert ők azok, akik mindétig általjutók. (…)
Szeretem, akinek élete megismerés, és azért akarja a megismerést, hogy az embert fölülmúló ember élhessen egykor. És saját alábukását akarja így.”
A mű vége felé már halvány sztoicizmus-féle, bölcs belátáson alapuló beletörődés is érezhető. De őszinte megnyugvás-e ez? Talán igen, talán nem, vagy inkább néha igen, néha nem?
Oszmanék a pillanat emlékművéhez hasonlatos, valami elementáris erejű „robbanáshoz” hasonló, dübörgő feelinget kerestek. Mi tehát, illetve van-e egyáltalán megoldás? Azt nem tudom. De, hogy van ilyen feeling, az biztos. Láttam…
*a jelölt rész a könyv fülszövege
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
