Valahogy néha úgy vagyok vele, hogy ha a címből még nem is, de abból a pár soros tartalomból, amit például erről a regényről is olvastam, megsejtem, hogy valami egészen különleges történettel állok szemben és mindenképpen be kell iktatni az elolvasandó könyvek sorába. Mintha az ember megérezné, hogy ellenben valami érdekes élményről maradna le. Élményről, szimbolikus építőkockákról, amelyeket szétszedve és belső világunkban újra összerakosgatva, de előtte mintegy még képletesen megforgatva, elemezve illesztünk újra helyére tudatunk és rögzült tapasztalataink palatábláján.
Bevezetésül néhány szót a mű tartalmáról, bár hosszasan sem könyv- sem filmtartalmat nem szeretek mesélni, tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb embert untatja az epizódról epizódra történő mesélés. A tartalom ennél a műnél is csak az a másodlagos keret, amelyre az elsődleges sík, a gondolatiság, a szellemiség és jelen esetünkben a problémafelvetés épül. És ebben a könyvben aztán tényleg ez az elsődleges. Egy alapmű.
Szóval visszatérve a tartalomra. Dalton Harris – becenevén Diddy – egy mikroszkóp gyártó cég alkalmazottja. Mindenképp megemlítendő, annak ellenére, hogy konkrét pszichikai levezetése, elemzése igazából nincs tovább a történetben, hogy az első pár oldal után találkozunk egy rövid közjátékkal Diddy múltjából, mikor is hordággyal rohannak vele egy öngyilkossági kísérletét követően. Mégis, igazából az egész regény maga egy pszichikai-szellemi elemző levezetés, barangolás Diddy lelkének útvesztőiben. Mindig kedveltem az olyan regényeket, ahol nem a történeti síkból volt megoldva, néhány szárazabb mondat beékelésével a szereplők jellemrajza, hanem az irodalom eszközeivel nyomon követhettük oldalról oldalra a szereplők gondolatait, tépelődéseit, moralizálásait, szóval belső húrjaik minden rezdülését. Többek között ennek a regénynek ez az egyik nagy értéke: a lebilincselő – ahogy szeretem ezt a fajta stílust kifejezni – nagy alászállás.
Diddy 33 éves. Elvált. Egy konferenciára utazik vonattal. Egy sötét alagútban a vonat műszaki akadály miatt megáll. Diddy kiszáll megnézni az okát, majd egy alagútban dolgozó pályamunkással összeszólalkozik, verekednek, Diddy megöli a pályamunkást. A vonat kupéjában egy vak lány is utazik aki a későbbiek során egyfolytában azzal jön Diddynek, hogy az alagútban senki sem ment ki a fülkéből. Diddy megérkezik a konferenciára, majd az újságok közlik, hogy egy pályamunkás halálos balesetet szenvedett az alagútban. Gyilkosságról szó sincs. Diddy magánnyomozásba kezd. Közben viszony alakul ki közte és a vak lány között. Majd a mű végén visszatérnek a lánnyal az állítólagos tett színhelyére. Dióhéjban, kapkodva, ennyi a mű történeti kerete. De miről is akar szólni akkor ez az igazán aprólékos, mélyenszántó mű? Krimi vagy egy szkizofrén ember története? Egyik sem.
Az egyik fő gondolati vonulat az örök ember örök tipródása, tépelődése. Jó helyen van-e ahol van, ezt akarta-e az élettől, az életben? Amit csinál, ami körülveszi? Valóban megtett-e mindent, ami saját adottságaiból kihozható, amit a körülmények mindig jelenlévő korlátjai közötti, ütközésektől sem mentes lavírozásból kihozható? Vár-e még rá valami? A „nagy kitörés” önmagunk béklyóiból, amellyel sokan kísérleteztek és igen sokan belebuktak, ki látványosan, nagy robajjal, ki csendesen észrevétlenül. És igen, itt már feldereng valami: nem-e saját félelmeink és az abból eredő gátlásaink kerékkötői-e az ember önön maga kicsinyességeiből való felemelkedésének? Ha igen akkor meg kell vele küzdeni. Ezt szimbolizálja a pályamunkás esete Diddyvel.
Diddy először csak kispolgárias keretek közé szorított kérdéseket tesz fel a munkásnak. Két egész különböző világ találkozik először a kommunikáció síkján, majd ütközik össze. A munkás durva, modortalan, Diddynek egyre jobban elborul az agya, vitáznak. A munkás talán csak gesztus jellegű feszítővas emelését túlértékeli. Az epizód vége ölés. Halál. Az egész mű egy nagy szimbólum. A szimbólumoknak mindig kiemelt üzenetközvetítő, információs szerepe van és volt. Alagút. A meditativ képzeletvilágban, a bolyongó, önmagát vagy a kiteljesedést kereső ember számára az alagút, mint képi eszköz mindig fontos jelentőséggel bírt. Hisz’ a való világban, az alagútnak előbb-utóbb vége van és a kijutó ember valamit talál. Mindenképp. Mert ha másért nem, mert az alagútnak vége van és valami más következik. Hogy Diddy esetében mi, arra még visszatérek.
A jobb értelmezés végett nem tudom elkerülni – felfoghatjuk akár újabb ajánlóként – a nagyszerű magyar filmet, a Kontrollt. Az elaprózódás veszélye miatti terjedelmes ismertetést elkerülendő, abban is van egy, a Halálkészletéhez nagyon hasonló szál. Ott valaki a metróárokba lökdösi az elektromossággal telített sínpárok közé áldozatait. Sorozatgyilkos? Felfoghatjuk így is, de ez nagyon leszűkítené a mondanivaló kiteljesedését. Öngyilkosságok? Átvitt értelemben közelít. A kisiklott, vegetáló életű főhős is szembekerül a démoni idegennel, megküzd vele, végül már ő kergeti. Ő támad. Mint Diddy. A saját belső démonaival, negatívumaival, kicsinyességeivel, a mindenkiben ott lappangó másik törpe árnyékképével küzd – képletesen. Megismerkedik egy különös lánnyal és kijut a fényre, a való világba, az alagútból, ahol addig jegyellenőr volt. Pozitívan végződik. A rendező nem terheli a végsőkig a néző gondolatvilágát és elemző készségét. Nem úgy Diddy történetében. Ott, mint látni fogjuk, addig ásnak, míg „betont” nem érnek.
Egy vak lány. Nem különös, hogy mindig egy különös lány is bejátszik az ilyen jellegű történetekben a képbe. Különös és egyedi személyiségek mindig üdítően hatnak hypermodern, fogyasztói, az egyre jobban az elidegenedés felé hajló világrendünkben. A szabadosság világában, ahol már semmi sem extrém és ha mégis az, senki sem figyel már rá. Unalom, megcsömörlöttség. Dekadencia. Műanyag. Műnők. Narancssárgára sminkelt arcú, agyonszoláriumozott, plasztikás divatbabák mindenütt. Ahol meg nem, ott ez az elérendő. Legalábbis sokhelyütt. Ilyen környezetben - és ne feledjük, hogy a mű keletkezése idején az Egyesült Államok már javában benne élt a túlhajszolt fogyasztói társadalomnak titulált világrend vadhajtásaiban, amibe mi az utóbbi évtizedben érkeztünk bele – tehát ebben a környezetben az eredetiség, főleg ha egy lányról van szó, hatványozottan megbecsülendő érték. És Diddy él is a lehetőséggel. Összeköltöznek. Talán a lány fogyatékossága az oka, hogy a kezdeti sokat kecsegtető boldogság után egyre jobban bezárkóznak, önmagukban élnek és Diddy viszont egyre jobban önmagában. Újra. De visszaesése igazán sokkolóbb.
Visszatérnek a tett színhelyére, az alagútba. Diddy keresi a megoldást. De tárnáról tárnára járva a Halál panoptikumával találkozik. Helyiségenként más- más korok felhalmozott hulláival. Talán az élet véges lehetőségeinek lezáró szimbóluma ez?
A földhözkötött, valós történeti keretet tekintve az alagútba tett második utazást a végén vissza kell csatolnunk, és az írónő ezt meg is teszi helyettünk, de csak egy pillanatra, Diddy sorsát nyitva hagyva.
Tehát Diddy annyira szélsőségesen be- és magába zárkózik, hogy már szinte egész nap csak fekszik. Rosszul lesz. Az alagúti utazást csak vizionálja rosszulléte alatt? Találkozása a saját halálával csak szemléltetés vagy tényleg meghal?
Akármilyen döbbenetesen vagy lelketlenül hangzik, nem ez a lényeg.
Mert ez nem egy Agatha Christie stílusú regény, ahol minden szál a történetiség vonatkozásában a helyére kerül. A lényeg az utazás, a saját belső önmagunk beutazása. Az Út, amit meg kell járnunk. Egyszer mindannyiunknak.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
