A finnek köszönik jól vannak, úgy tűnik a fjordok partján viszonylag nagy tömegű sűrű fekete levegő is leszorul a tavakon megcsillanó fényen kívűl - az utóbbi időben jónéhány izgalmas bandára leltem arra felé. Elsősorban ugyan a poszt punk mezőny izmosodik, innen érkezett a The Flatfield is, tónusai azonban 2011-es alakulása óta egyre sötétedtek, olyannyira, hogy napjainkra minden másnál jobban a goth hangzásvilág jellemző rájuk.
A srácok Helsinkiben laknak, onnan emelik kalapjukat Mr Murphy-nek és 1980-as debütálásának (In the Flat Field), de ugye ezeken az oldalakon ezt csak nem kell agyonmagyarázni. Tetten érhetőek a zenehallgatási szokások Ville Grey-éknél: The Sounds, The Cure, Fields of the Nephilim - ez utóbbinál a Zoon-os vonal is felfejthető -, csipetnyi Clan of Xymox. Összességében a klasszikus vonal teljes eszköztára felvonul a saját kiadású Passionless 7 számos lemezén, ami figyelemreméltó bemutatkozás. A fenti felsorolásból leszűrhető, hogy a 80-as évek romantikája és melankóliája a kiindulási alap, de ha az albumnyitó Silence vagy a The Witch zaklatott kántálós hangulatát hallgatjuk, rácsodálkozhatunk az érzelmi és dallamvilágbeli eklektikára, figyelemreméltó és bíztató...
Már a Beastmilk felbukkanása és sikere is bizonyítéka volt annak, hogy a HIM és 69 Eyes-on kívül jó dolgok is történnek az ezer tó partjain. A The Flatfield egy remek új társaság, egyetlen felróható kritikaként a Passionless-el szemben a rövidsége, ami ha jobban belegondolunk könnyen orvosolható, ha nem melengetik túl hosszú ideig a babérokat.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
