Az „Of the Wand and the Moon” egy igen erőteljes albummal tért vissza a neofolk színtérre. A egész lemezt áthatja a samanisztikus pogány múlt ereje, mely mindig is búvópatakként élt az európai ember tudatalattijában. A Sonnenheim névre keresztelt lemez két év után az első nagylemez a 2003 –ban megjelent „Midnight Will” mini cd, és a 7” inches „Hail, hail, hail” óta.
Az új lemez 15 dalt tartalmaz, és mindenben folytatása a korábbi hagyományoknak. Dalszövegeikre leginkább a pogány ezoterizmus és antik szerzők poétikus formában megőrzött szellemisége a jellemző. A külföldi recenziók is kiemelik, hogy a dalokat a vérségi kötelékek fontossága, a becsület, a passzív ellenállás gondolatvilága köti össze, de megjelenik a preindusztriális ember természetközelsége és a mágikus gondolkodás iránt tanúsított fogékonysága.
Az OTWATM mögött továbbra is Kim Larsen áll, aki egyszerűen és hitelesen, akusztikus gitárra és billentyűs hangszerek dallamaira énekli és olykor szavalja költői és sokszor bensőséges gondolatait. Sokszor olyan, mintha nem is zene lenne, hanem egy túlvilági útikalauz, aminek segítségével visszajuthatunk a lelkünkből régen elvesztett Sonnenheimbe.
A Sonneheim a „Black Moth” című dallal indít, amiben egy nehezen definiálható női hang mondja egyhangú nyugalommal: „When your smiling, when your smiling the whole world smiles with you…when your laughing, when your laughing the sun comes shining through…” Ezt némi fegyverropogás ritmusára felvitt bizarr hangeffektek követik, majd Kim Larsen monológja zárja. Nem egy szokásos intro, sokkal inkább invokáció a messzi istenekhez, hogy legyenek kegyesek a Sonnenheim felé induló jámbor zarándokra. A második tétel – „Nighttime in Sonnenheim” egy gyönyörű átvezető ballada amely a Sonnenheim – i éjszakáról szól. A dallamvilágát alapvetően az akusztikus gitár, a harmonika és egy kevés elektronikus zaj alkotja. Összességében nagyon hasonlít a korai Death In June dalokra. A harmadik dal a „Summer solstice” egyenes folytatása a második dalnak, több helyen is hallható, hogy ugyanazt a dallamot viszi és variálja tovább, de megjelenik egy új hangszer, az orgona is. A negyedik dal, a „Honour”, már gyorsabb tempójú és komorabb, de inkább csak komolyabb hangvételű, dallamvilágában és ritmikájában is bonyolultabb szerkezetű. A következő „Black faith” úgy hat, mint egy pogány apológia, az ősi gondolkodás mellett, ami csak a hatodik dalban kristályosodik ki. Ez a tétel a „Wonderful, wonderful sun”, ami hangulatában a késő ókori naphimnuszok világát idézi, és a „Sol Invictus”-t helyezi a hit és a gondolkodás középpontjába. A hetedik dal a „Hollow Upon Hollow” a modern emberben megmaradt és újjáéledni próbáló pogány lélek fájdalma, aki ugyanis látja az ősi romokat, melyek közt egy rég letűnt kor mitikus istenei és héroszai éltek, de mindebből csak néma kövek maradtak napjainkra. A lemez második felében is ezeket a témákat járja körül, mindegyik dal külön elemzés talán megölné az egész mondanivalóját. Amelyik dal még mindenképp kiemelendő az az utolsó és egyben leghosszabb tétel a „Winter Solstice”, amely paralel a harmadik számmal, legalábbis egy darabig…Nem szeretném lelőni a végső poént, mert úgy érzem, hogy kinek szívéhez közel áll az a műfaj, annak mindenképp meg kell hallgatnia ezt a lemezt.
Sokszor felmerül a kérdés arról, hogy a jelenben egyre inkább teret nyerő modern pogányság mögött mi rejlik. Véleményem szerint ha hiteles akkor ilyen és ehhez hasonló, gondolatokat, érzéseket kell közvetítenie a kollektív tudattalanunkból, ha pedig nem hiteles akkor nem is érdemes vele foglalkozni. Ha valóban tiszta forrásból merít, akkor virágba borul, ha nem, akkor úgyis gyorsan elszárad.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
